A CÉHRENDSZER FELBOMLÁSA ÉS A KISIPAR JOGVISZONYAINAK ÁTALAKULÁSA
A CÉHRENDSZER FELBOMLÁSA ÉS A KISIPAR JOGVISZONYAINAK ÁTALAKULÁSA
A céhrendszer létjogosultságát már a 18. század megkérdőjelezte, bár még minden szakma céhalakításra törekedett, hogy korlátozhassa a mesterek számát, megállapíthassa az iparcikkek árát, magának biztosíthassa a piacot és kizárhassa a versenyt. Ez az intézmény fokozatosan akadályává vált az ipari haladásnak, s a manufaktúrák, gyárak megjelenése csak tovább fokozta válságát. II. József átmenetileg el is törölte a céhrendszert, majd I. Ferenc 1805-ben és 1813-ban rendeleti úton reformálta, szabályozta újra a céhek életét (Hajnal I. 1942: 177; Dóka K. 1979a).
Az 1839–1840. évi országgyűlés törvényhozási szinten foglalkozott a céhek életét érintő kérdésekkel, majd az 1848-as magyar kormány lehetővé tette a céhen kívüli mesterek szabad iparűzését. Klauzál „Céhszabályokat módosító rendelet”-et adott ki, mert a céhek megszüntetését – kerülendő a zűrzavart – még nem akarta kimondani (Domonkos O. 1961: 222–223; Dóka K. 1979a: 91).
1859-ben hirdették ki az Ausztriára és Magyarországra egyaránt érvényes új iparrendtartást (Gewerbe Ordnung), amely ugyan nem szüntette meg a céheket, de szabad iparűzést engedélyezett a céhen kívüli mestereknek, s lehetővé tette az új vállalkozások létrejöttét. Szakmai társulásokba kívánta összevonni a városi és a vidéki iparosokat, de ezzel csak az iparágon belüli ellentéteket mélyítette el (Domonkos O. 1961: 223; Dóka K. 1979a: 190–191; Kövér Gy. 1982: 177). A céhek törvényes támasz nélkül maradtak, elvesztették iparhatósági szerepüket és a szakmai minősítés, vizsgáztatás jogát. Ilyenformán az 1872. évi ipartörvény (VIII. tc. 83. §) a fennálló céhek megszüntetésével csak az amúgy is formálissá vált, tehetetlenségében rögzült szervezeti formát törölte el. Kimondta, hogy a céhek három hónapon belül ipartársulattá alakulhatnak át. Ez az idő azonban a legtöbb céh számára rövidnek bizonyult, s az átalakulás elhúzódott. Az ország területén 1872-ig működő mintegy 3000 céhből mindössze 1275 ipartársulat szerveződött (Gál E. 1984: 328). A régi céhiparosság fele kívül maradt az új szervezeti formán. 1872-ig fennmaradó céheik érdekvédelmet ugyan már előbb sem nyújtottak, de megtartották a szokásokat, az érintkezési, viselkedési formákat, az ünnepeket és életben tartották a szakmai kultúrákat. Ezeket a hagyományokat az akkori öreg mesterek nyilván többre értékelték, mint az inasok, segédek vagy a céheken kívül élő iparosok és az új szakmák képviselői.
Az 1870-es években a kézműiparosok zöme a teljes iparszabadság bevezetésében, a céhrendszer megszüntetésében látta elszegényedésének és kiszolgáltatottságának egyik okát. Sok „régi iparos városban” – így Gyöngyösön – egész népes iparágak szűntek meg, úgyhogy ipartársulatot már nem is hoztak létre (Rázus Gy. 1928: 41). Pápán az önálló iparosok száma tíz év alatt mintegy 100 fővel csökkent, s a látványosan 320visszaesett kézműipar helyébe nem települt modern gyáripar. Ezért a város kispolgárai, középosztályi rétegei nemcsak az 1872. évi ipartörvényt, de az 1867. évi kiegyezést aláíró politikusokat is felelőssé tették (Pölöskei F. 1994: 372, 408).
Az 1872. évi VIII. tc. revízióját a kézművesek kezdettől fogva követelték, s országosan is sokan panaszolták a törvény előkészítetlenségét, megalapozatlanságát. Sokan látták, hogy a korlátlan iparszabadsággal a régi céhes iparosság nem tud élni, az csak a tőkeerős elemeknek kedvez. Kellő kapcsolatok és pénzügyi ismeretek hiányában a szabad társulás előnyeit a rendies hagyományú iparos nem élvezi, sőt ellenkezőleg, a céhek felszámolását a szakma szervezeti széteséseként éli meg. Szószólói az iparosréteg újbóli megszervezését, összefogását tartották legfőbb feladatuknak. Az új testületi formának az első fokú iparhatóság, a szakmai felügyelet, a tanoncképzés és a segédvizsgáztatás jogosítványát is meg kívánták szerezni. Így került 1884-ben újabb módosítási indítvány az országgyűlés elé. Ez korrigálta az 1872. évi ipartörvény számos hibáját.
Az 1884. évi XVII. tc. többek között kimondta, hogy a száznál több iparossal bíró településeken ipartestületet kell felállítani. Ez az összes szakmát tömörítő autonóm testület az érdekképviselet mellett bizonyos iparhatósági jogosítványokat is megkapott. 1946-ban 272 ipartestület működött az országban. A két törvény azonban még mindig túlzottan liberálisan kezelte az iparűzés szakmai követelményeit. Végül az 1922. évi XII. tc. szabta feltételül ismét a szakmai képesítést, az 1932. évi VIII. törvény tette kötelezővé az ipartestületi tagságot és bővítette ki az ipartestületek hatáskörét. Ezeket az 1936. évi VII. tc. még újabb jogosítványokkal toldotta meg (Dobsa L.–Máriáss I. 1941: 84–85; Kövér Gy. 1982: 177; Répási I. 1989:.15; Bakó Ferenc 1992: 8–9).
Magyarországon nem valósult meg a kézműipar szerves fejlődése, mint Angliában vagy Hollandiában. Céhes iparunk megakadt a fejlődésben, s megkésve tudott átlépni a liberális ipari és kereskedelmi elveket követő tőkés gazdaságba. A gyárak és a külföldi áruk versenyét csak tetézte a jogviszonyok átalakítása, a tőkehiány stb. A 19. század második felének változásaiban a magyar iparosság egy része elpusztult, gyakori volt körében az öngyilkosság; jelentős hányada kivándorolt, proletarizálódott, elparasztosodott. Ilyenformán a rendi társadalom kézműves iparának csak kicsiny része nőtt át a kapitalizmusba (Erdei F. 1976: 43–44). Egy átmeneti szakaszban egymás mellett élt a rendies hagyományokat hordozó, illetve a modern kor által kitermelt új típusú iparosréteg. Nyugat-Európában folyamatos, szerves alakulás vezetett el a céhipartól a kapitalista vállalkozásig, s szorosan, egyenrangúként kapcsolódott össze az ipari és a kereskedelmi tevékenység. A hazai társadalom 19–20. századi átalakulása során ez a két pálya nemcsak elvált, de gyakran ütközött, szembe is került egymással.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
