RÉTEGNYELV, SZAKSZAVAK, TÁJSZAVAK
RÉTEGNYELV, SZAKSZAVAK, TÁJSZAVAK
A magyar munkásság egészét jellemző nyelvi sajátságok, kifejezésformák aligha léteztek. Legtöbb vidéken, s különösen Budapesten, a munkásság a magyar köznyelvet beszélte, s a kolóniák népe – például az északi iparvidéken – nem vette át a környező falvak tájnyelvi sajátosságait. A 19. század második felében végbement köznyelvűsödés – más tényezők mellett – jórészt a városi lakosság és az ipari munkásság számának gyors növekedéséhez kapcsolódott. A nógrádi, borsodi bányászok és gyári munkások a „palóc nyelvjárás” illabiális å és labiális â fonémáját, szlávosan lágy mássalhangzóit nem használták, sőt gúnyolták beszédjük miatt a faluról bejáró, kétlaki munkásokat. Azonban a törzsökös bányász és gyári munkás rétegeknek is voltak a köznyelvtől eltérő nyelvi jellegzetességeik, különösen a szakmájukhoz tartozó szókészlet tekintetében. Minden foglalkozásnak kialakult egy sajátos „mesterségszótára”, amit a céhen kívüliek kevéssé ismertek, értettek. A munkássá váláshoz hozzátartozott a szaknyelv elsajátítása is. Inasok, betanuló munkások rovására sok tréfát elkövettek, amíg azok is megtanulták a szakma minden kifejezését.
301Általánosságban a foglalkozási szótárak és a munkáscsoportok nyelvhasználatának vizsgálatából két megállapítás tehető: 1. Az ipari foglalkozások szaknyelvében a középkortól a 20. század elejéig nagy tömegben áramlottak be német jövevényszavak. Minél régebben gyökeresedett meg a mesterség egy adott térségben, annál magyarabb a szakma helyi nyelvhasználata a 19–20. század fordulóján. 2. A szakszavak egy része az idők során átszivárgott a helyi közösség nyelvébe, s a nők, gyermekek, rokonok révén tájszóvá vált. Az északi iparvidéken tájnyelvi szinten élnek olyan szavak mint sichta, sikta (műszak), abléz (váltás), porátka (szabadnap), hald, haldány (meddőhányó), troszka (kohósalak), martin (acélolvasztó), fajront (műszak vége), magazin (élelemtár), provizorát (gyári bolt), kantin (gyári étkezőhely), kándli (vizeskanna), kapszli (hüvely, dugófej), stanga (feszítővas), súber (tolózár), mile (szénégető boksa), s még sok, itt nem sorolható szó, különösen a szerszámnevek közül. Említhetők a foglalkozások régi német nevei: hevér (bányász, vájár), hutman (aknász, felőr), glajhos (vájár), gíszer (öntőmunkás), smelcár (olvasztár), rószter, rósztmajszter (ércpörkölő munkás), paker (lapátoló, rakodó) stb. Itt kell említeni, hogy az ipari tevékenység számos középkori német jövevényszava már régen bekerült a köznyelvbe is (például hámor, huta, kohó), de csak az érintett ipari körzetekben mindennapos a használatuk.
Főként nagyvárosokban tapasztalható, hogy a német eredetű munkások a családi élet, a rokonsági terminológia magyar szavai közé bevitték a fater, muter típusú szavakat, s számos szóval járultak hozzá a nagyvárosi argó kialakulásához (például haver, stréber, strici, slukk, smafu, snassz). Természetesen a tárgyi környezetük megnevezésében is sok újabb átvételű német jövevényszó akad (például hokedli, kredenc, lavór, sámli, stelázsi).
A középkor óta folyamatosan művelt magyar sóbányászat szakszótára – máramarosi és tordai közlések alapján – teljesen magyarnak látszik. Jankó János megvizsgálta a torockói ércbányászat és vasművesség szókészletét is. Azt találta, hogy a 250 szóból álló „bányászszótár” zöme magyar (140 szó), sok benne az alakilag megmagyarosodott német eredetű szó (44), kevés a németből lefordított tükörszó (9), s meglepően magas az ismeretlen, kétes eredetű szavak száma (57). Megjegyzi, hogy a Torockón használt 250 szó közül Péch Antal bányászati szótára (Selmecbánya 1891) mindössze 34 szót tartalmaz (Jankó J. 1893: 197). Ez egyben felhívja a figyelmet a felföldi és az erdélyi bányászati szaknyelv jelentős eltérésére is.
A magyar bányászat és vasipar szaknyelvére a Felföld középkori német nyelvjárásai különösen nagy hatást gyakoroltak. Különösen a dobsinai buléner, a mecenzéfi mánta, a szepességi gründler dialektus szerepét kell kiemelni (Tarján J. 1938; Balla L. 1983: 20–24). Ezek közvetlenül hatottak a Rozsnyó-vidéki, gömöri és a borsodi bányászat, kohászat terminológiájára (Rudabánya, Ózd, Diósgyőr). Sok bányavidéken közép-frank eredetű szavak mutathatók ki már a 16. századi magyar terminológiákban is (például Nagybányán). Német jövevényszavakra épült a szlovák bányászat szaknyelve. Néhány szakszó pedig a magyarban is szlovák eredetű (például krám, kahanyec, klopacska, porátka), s a szlovákba is kerültek magyar szakszavak. A magyar munkásság szaknyelve századokon át alakult ki, s éppen olyan változatos, összetett, mint az érintett népesség eredete és földrajzi elhelyezkedése (Gregor F. 1968a: 336–337; 1968b; Paládi-Kovács A. 1985b: 320; Hála J. 1987: 56–68).
302A bányászok, ipari munkások szókészlete sokat változott egy évszázad alatt. Borsodnádasdon az 1950-es évek végén már csak a legidősebb bányászok emlékeztek a kahanyecre (bányamécs), mert a 20. század elejétől karbidlámpát használtak. A tárgyak elavulását követően lassacskán a régi szavak is kikoptak az élő nyelvhasználatból. Némelyik tréfás szóalkotás pedig annyira új és lokalitáshoz kötött, hogy csak a fiatalabb nemzedék ismerte (Nemcsik P. 1959: 98): például zsuzsi (kétkéznagykalapács), babakaparó (kaparószalag), rigócsont (köves beágyazódás a szénrétegben).
A technikai fejlődés, a technológia megváltozása, időnkénti fejlesztése maga után vonta egyes munkakörök megszűnését, mások születését és a szerencsésebb iparágakban a szakszókincs átalakulását. Így az acélgyártás rekonstrukciója Ózdon is a szakma régi, 55–60 szóból álló, zömmel német eredetű szókészletének gyors elavulásához vezetett az 1960–1970-es években (Vass T. 1972; 1976: 14–17). A gyáripari szakmák régi szókincse azonban nem kevésbé fontos a magyar nyelvfejlődés és a hazai társadalomtörténet ismeretéhez, mint a kézműves mesterségek terminológiájának tanulmányozása.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
