KARÁM, BARAKK, KOLÓNIA
KARÁM, BARAKK, KOLÓNIA
A gyáripar fejlődése mindenütt maga után vonta az ipari település kialakulását. Ezek a 19. század második felében épült lakótelepek sem a korábbi falvakhoz, sem a feudális kori bányavárosokhoz nem hasonlítottak. Építtetőik maguk a vállalatok, s nem a telepeken élő emberek voltak. Ezeket a vállalati telepeket kolóniának, majd gyarmatnak, munkásgyarmatnak nevezték. Léteztek bányakolóniák, gyári kolóniák, MÁV-kolóniák stb. Lakóik nem tulajdonosai, hanem bérlői voltak az egyformára épült házaknak, s bérlők is csak addig lehettek, amíg a vállalat alkalmazásában álltak. Szénmedencékben előfordult, hogy a bányák hamar kimerültek, az üzemek elköltöztek, s a régi kolóniákra a nyugdíjas bányászokat költöztették (például Salgótarján vidékén). Gömörből, Szepesből és a Garam vidékéről a nógrádi, borsodi 276iparvidékre költöző családok saját ősi házaikat hagyták el, s költöztek át a vállalati kolóniákra.
2758. térkép. A bejáró munkások lakóhelyei ózd vidékén
1 = hagyományosan ingázók falvai, 2 = az ingázásba 1945 után bekapcsolódó települések
(A jelekbe írt számok a kohászatba bejáró dolgozók számát mutatják)
Átmeneti szállástípus volt a barakknak nevezett munkáslaktanya. A barakk kizárólag a munkavállaló férfiak számára épült. Bányanyitás, új üzemek építése, megindítása idején a munkások zöme barakkban élt. Az idénymunkásként alkalmazott építők és bányászok, illetőleg a heti ingázásra berendezkedő gyári munkások többsége barakklakó volt az 1845–1945 közötti száz esztendő folyamán, sőt az erőltetett iparosítás azt követő évtizedeiben is. A barakk olyan tömegszállás, ahol a lakók egy-egy fekvőhelyre, s a ládájuk elhelyezésére számíthattak. Előfordult, hogy ketten használtak egy fekvőhelyet (szalmazsákos priccset, később vaságyat), s műszakonként váltották egymást az alvásban. Minden lakó ládájában tárolta a kenyeret, szalonnát, hagymát, burgonyát, némi száraztésztát és főzőedényeit, evőeszközeit. Komfortosabb barakkokban kecskelábú asztalok, fenyődeszkából összeütött padok, lócák, sőt fűtésre és főzésre szolgáló tűzhelyek, vaskályhák vagy sparheltek is voltak. Mosakodásra dongás fadézsa, majd bádoglavór szolgált. Az ivóvizet csobánban, csobolyóban, az 1880-as évektől fogva pedig már inkább bádogkannákban vagy kupában tárolták.
A barakk (régiesen gyarmatház) építéséről a vállalat gondoskodott. Fontos fejlődési fokozatot testesít meg a korábbi kunyhókhoz (krámokhoz) viszonyítva, ugyanis a 20. század elejéig léteztek a munkások (például bányászok, szénégetők, favágók) által épített, a munkahelyhez közeli szállások is. Ilyen volt a torockói bányászok karámja, a gömöri és szepesi munkások krámja. A Salgótarján környékére Liptóból lejáró bányászok az 1860–1880-as években szintén krámot építettek maguknak. Így nevezték a hátával a hegy oldalába simuló, félig földbe vágott, tetején gyeppel fedett kunyhót, amelyben elfért négy-öt fekhely és egy tűzhely (Szabó Z. é. n.: 130. A krámhoz bővebben lásd Paládi-Kovács A. 1985b: 311–313; 1988: 33–35). Nógrádban az 1870–1880-as években váltották fel a krámnak nevezett földkunyhót vállalati barakkal. Egy 1878. évi feljegyzés szerint Zagyvapálfalván „egy gyarmatház volt 100 munkás számára”, Zagyván „négy gyarmatház, egyenként 100 munkás számára” és korcsma is. Ugyanakkor a Salgó–Medves határában nyitott bányánál már 33 lakóház állt, egyenként 2 család számára, továbbá 2 tisztilak, 1 iskola, 1 tanítólak és 7 munkáslaktanya (Dömötör T. 1954: 155–156). Utóbbiak egyértelműen csak barakkok lehettek.
A barakklakó munkások munkából megtérve főzéssel, étkezéssel, tisztálkodással és alvással töltötték idejüket. Szórakozást jelentett az ivás és a kártya. Itták a hazai szilvóriumot meg a telepi boltban vásárolt gabonapálinkát. Egy barakklakó Egercsehin – ahol az 1910-es évek elején épültek fel a barakkok és munkásházak – így emlékezett vissza az 1920-as években megélt napjairól: „Egy szobában laktunk négyen, a padló földes volt. Kaptunk 1 lavórt, 1 vödröt, 1 szalmazsákot, pokrócot és egy párnát. Lepedő nem volt. Kantinban étkeztünk, fizetéskor levonták” (Csiffáry G. 1979: 132–133). A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. Zsil-völgyi „gyarmatain” a nőtlen bányászok kaszárnyákban laktak 1900 tájékán. A 10 x 5 m alaprajzú terem közepén állt a tűzhely, melyen a munkások által fizetett szakácsnő főzött tucatnyi embernek. Petrozsényról 1904-ben írták, hogy „a lakás istállónak is beillik: tíz méter hosszú minden ház, s ebben négy családnak kell lakni…” (Vajda L. 1981: 370).
277Később egyes vállalatok a barakkokból családoknak szolgáló szükséglakásokat alakítottak ki. Ezekhez egy-egy szoba és éléskamra tartozott, továbbá 2–4 lakásonként egy közös konyha. Hasonlítottak a majorsági béresek lakásaihoz. „Ezeken a nyomorult telepeken a ház, a barakk mindig erősebb, mint az ember. Lakóit legyőzi a mosakodás nehézsége, az emberi élet lehetetlensége, s végül kopottak, pállottak lesznek, mint maga a ház” (Szabó Z. é. n.: 146).
Munkáskolóniák építése az 1860-as évektől követhető nyomon a bányászat és a kohászat kialakuló új központjaiban. A 19. század második felében és a 20. század első évtizedeiben épült munkáslakások között nagy minőségi különbség mutatkozott. Ózd határában 1863-ban a Karu dűlőben létesült az első tizenkét munkásház, majd 1872-ben közvetlenül a vasgyár tövében épült fel a Régi kolónia. Borsodnádasdon szintén az 1870-es években született a húsz egyforma házból álló Porosz kolónia (Sárközi Z. 1980: 90, 98). A legrégebbi kolóniákat a zsúfoltság és az építészeti igénytelenség jellemezte. Földszintes, hosszú épületeik terméskőből vagy vályogból épültek, fedelüket bádoglemez borította. Zagyvapálfalván tíz régi ház sorakozott a régi telepen, mindegyikben volt 20 szoba-konyhás lakás. „A házak mögött disznóólak és reterátok sorakoznak, düledező, szálkás deszkáikat a füst festette meg. A lakásokban nagycsaládok élnek egymás hegyén-hátán” (Szabó Z. é. n.: 142). Ezen a színvonalon álltak az 1880-as években Ózdon épült munkástelepek is (Rendetlen kolónia, Vasköz, Fürdő-sor). A régi telepeken se vízvezeték, se szennycsatorna nem épült, a szennylé a házakat és az apró kerteket, disznóólakat egymástól elválasztó 5–6 méter széles, udvarnak és közlekedő útnak egyaránt szolgáló szabad térségen ásott árokba szivárgott és onnan párolgott el.
A dorogi és tatabányai szénmedencében az 1890-es években kezdtek „munkásgyarmatokat” építeni. A szoba-konyha-kamrás munkáslakások alapterülete mindkét körzetben kb. 35 m2 volt. Dorogon négy munkáslakásból állt egy lakóház. Tatabányán a házak többsége 6–6 család számára épült. Ugyanott három munkáslakásra jutott egy közös árnyékszék. Az ivóvizet 1907-ig fúrt kerekes kutakból nyerték, s csak a tífuszjárvány után épített a bányatársulat vezetékes vízhálózatot utcai nyomós kutakkal (Fűrészné Molnár A. 1992b: 201–202).
A Rimamurányi Rt. üzemhelyein az 1890-es években újabb nagy lakásépítések kezdődtek. Ózdon az 1892-ben épült Új kolónián arra törekedtek, hogy „minden család egymástól tökéletesen elszigetelve élhessen”. A munkáslakások többségéhez tartozott egy 20 m2-es szoba, egy 12 m2-es konyha s többnyire egy 8 m2-es kamra is. Legtöbb lakáshoz kapcsolódott sertésól s egy kicsinyke kert. A vállalat az új kolóniától elkülönítve építette meg az ottlakók 60 ólas sertéstelepét, hogy szakítson a korábbi telepek egészségtelen építésmódjával. 1906-ban az ózdi kolóniák 383 munkáslakásában 2058 lélek lakott. A gyári lakótelepeket az e célra alkalmazott lakásmester közvetlen felügyelete alá helyezték, s a kolóniákra vezető utakat sorompókkal zárták le a külső forgalom elől. Előírás szerint a térmester vagy lakásmester ügyel „a rend, tisztaság és közrend fenntartására, a folyó javításokat végezteti, egyébként pedig minden fontosabb dologról a gyári hivatalfőnöknek jelentést tesz”. A kerítéssel védett gyári lakótelepekről a munkások nem mehettek ki vásárlási céllal. A be- és kijárás csak a telepgondnok által kiállított paszturtával (járatlevéllel) volt lehetséges (Birta I. 1968: 263, 282–283). Hasonló rendtartása, térfelügyelője, gondnoka és több 279házfelügyelője volt a budapesti MÁVAG-kolóniának, akik a rendre vigyáztak. A nagyobb telepek zártsága, kerítettsége, kapukkal ellátása szintén megszokott volt. Éjszakára a MÁVAG lakótelepének hét kapuját is bezárták (Balajthy K. 1989: 235).
2789. térkép. A Börzsöny-vidéki kőfejtők és kőfaragók vándorlásai, munkavállalásai
1 = Ajka, 2 = Alsórákos, 3 = Alsóság, 4 = Avasfelsőfalu, 5 = Badacsony, 6 = Badacsonytomaj, 7 = Badacsonytördemic, 8 = Bárna, 9 = Bodroghalász, 10 = Celldömölk, 11 = Diszel, 12 = Dorog, 13 = Dunabogdány, 14 = Erdőbénye, 15 = Esztergom, 16 = Felsőrákos, 17 = Fülek, 18 = Gyöngyös, 19 = Gyöngyössolymos, 20 = Gyöngyöstarján, 21 = Hird, 22 = Izbég, 23 = Kiskirva, 24 = Kissebes, 25 = Komló, 26 = Korlát, 27 = Korond, 28 = Kumanovo, 29 = Libány, 30 = Lugos, 31 = Mád, 32 = Majdán, 33 = Máriaremete, 34 = Mónosbél, 35 = Nagyharsány, 36 = Nemesgulács, 37 = Nógrádkövesd, 38 = Padrag, 39 = Pilismarót, 40 = Polgárdi, 41 = Rahó, 42 = Rácmecske, 43 = Sárospatak, 44 = Somoskőújfalu, 45 = Süttő, 46 = Szanda, 47 = Szarvaskő, 48 = Szentendre, 49 = Szentjózsef, 50 = Tarcal, 51 = Tatabánya, 52 = Tállya, 53 = Técső, 54 = Tokaj, 55 = Káptalantóti, 56 = Tök, 57 = Vasláb, 58 = Vác, 59 = Várpalota, 60 = Verpelét, 61 = Visegrád, 62 = Zagyvaróna, 63 = Zalahaláp, 64 = Zsidóvár
10. térkép. A munkásság lakóhelyi megoszlása a kerületek népességének arányában.
Budapest, 1906
1 = 0–10%, 2 = 10–20%, 3 = 20–30%, 4 = 30–40%
Az 1880–1890-es években a budapesti munkások zöme a vidékieknél is rosszabb lakásviszonyok között élt. 1883-ban Budapest polgármestere mutatott rá, hogy mintegy 28030 000 ember lakik egészségtelen pincelakásokban, hogy a munkáslakások bérei aránytalanul magasak, s a munkások nem képesek az uzsoralakbért megfizetni. Élelmes vállalkozók egész házakat béreltek ki „munkáslakás” céljából, s rövid idő alatt meggazdagodtak a szemérmetlen módon megemelt lakbérekből (Sándor V. 1954: 655). A Rimamurányi Rt. telepein az 1900 és 1940 közötti években a munkások lakbért nem fizettek, s a tüzelőhöz is kedvezményesen jutottak hozzá. Fizetésükből vont le a vállalat 2–4%-ot lakbér, kert- és földbérlet címén, illetőleg a telepek takarításáért, a vezetékes ivóvízért, s a kőszén házhoz fuvarozásáért. Ezek a kedvezmények tetemes anyagi előnyt jelentettek számukra a telepeken kívül szorultakkal szemben vagy a fővárosi munkásokkal összehasonlítva. Hiszen Budapesten az 1930-as években a munkáslakások 60%-ában nem volt vízvezeték, 78,5%-ában nem volt WC és 50%-ába a villany sem volt bevezetve. Nem csoda, hogy a magyar főváros Európa nagyvárosai között első helyen állt a tbc elterjedtségében és második helyen a halálozási arányszámban (Berend T. I.–Ránki Gy. 1972: 203).
Vállalati munkáslakások Budapesten is épültek. A MÁVAG 1909-ben 648 lakásos kolóniát épített a X. kerületben. Húsz kivételével a lakások mind egyszoba-konyhásak. A kolónia népessége 1910-ben már elérte a 3000 főt. 1906-ban a MÁV is 750 „munkáslakóházat” mondhatott magáénak. Az államvasutak diósgyőri vasgyára már a 19. század végén 350–400 egyszoba-konyhás munkáslakással rendelkezett. Resicán, Aninán ennél is több vállalati lakást épített és tartott fenn a MÁV. Egy 1901-ben készült országos statisztika szerint a 2642 gyártelep közül 1246 (47%) munkáslakásokkal is rendelkezett a családos munkások számára (Sallayné Peterdi V. 1989: 211, 218).
Budapesten és vidéken a magánkézben lévő iparvállalatok közül is számos épített fel munkáskolóniát, munkáslakásokat. Ezzel a munkásság szociális helyzete sokat javult. Egyoldalú, nyomortörténeti aspektusokból ezt a folyamatot megítélni nem lehet (Földes Gy. 1980: 314; Gyáni G. 1990: 355, 361–362). 1908-ban Budapesten nagyszabású, több ütemben megvalósuló állami munkáslakás-építő akció indult. 1910-ben a Wekerle-telepen már átadtak 1279 kislakást és a következő években még kb, 2000-et (Körmöczi K. 1980: 140; Gyáni G. 1992: 95).
A kisebb üzemek építkezéseire példa az óbudai gázgyár munkás- és tisztviselőtelepének felépítése és átadása 1914-ben. A munkáskolóniához 109 lakás tartozott, s közülük 78 volt kétszobás (Bányai I. 1996: 19, 25).
A munkáslakások sajátos típusa volt a szövetkezeti lakás. Ózdon és a „Rima” több telephelyén (Zólyom, Korompa, Salgótarján, Borsodnádasd) 1898-ban alakult meg a munkások első házépítő szövetkezete. Kétszobás, fürdőszobás családi házakat építettek, amelyekhez nagy kert tartozott. Lakóik egyszeriben kispolgári kényelembe csöppentek (Birta I. 1968: 283–284; Nemcsik P. 1967: 28). Ózdon és környékén az 1920-as évek elején is folytatódott a színvonalas, már-már üdülőtelepre emlékeztető munkáskolóniák építése. Farkaslyukon a borsodi iparvidék legszebb bányásztelepe épült fel, a szemrevaló, szecessziós stílusban épült Velence-telep, ahol padlásszobák szolgálják a munkások pihenését, elkülönülését a családtól (Vass T. 1976: 27; Sárközi Z. 1980: 254; Gyáni G. 1990: 374). Hasonló színvonalú telepek Ózdon a Kis-Amerika, a Nagy Amerika, a Hosszú-sor; villákból áll a Tiszti sor.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
