MUNKANÉLKÜLISÉG. NŐI ÉS GYERMEKMUNKA
MUNKANÉLKÜLISÉG. NŐI ÉS GYERMEKMUNKA
Az ipari népesség számának növekedésével párhuzamosan nőtt meg időről időre a munkanélküliek száma. Gazdasági válságok idején a munkanélküliek nyomora hallatlan méreteket öltött. 1875-ben írta a Munkás Heti-Krónika, hogy bár a bányatörvény 14 napi felmondási időt ír elő, a bányászokat mégis bérfizetés nélkül bocsátották el munkaadóik. Sokuknak az utolsó kabátját vagy párnáját foglalták le adóssága fejében, sokukat pedig az adósok börtönébe csukattak (Sándor V. 1954: 57). A bányabezárást mindenütt elszegényedés, elvándorlás, sőt kivándorlás követte. Torockóról kirajzottak a férfiak ácsmunkára, hídépítésre, a leányok elmentek szolgálni Kolozsvárra, Tordára (Jankó J. 1893: 195–196). Nógrád és Borsod ipari körzeteiből továbbra is az Alföldre jártak aratónak, szüreti munkásnak, a salgótarjániak szerint matyónak. Ezt a sok százados hagyományt még az 1960–70-es években is követték az Ózd és Borsodnádasd környéki falvak „kétlaki” munkásai. Nyári szabadságuk idején mentek le az alföldi gazdaságokba aratást vállalni (Nemcsik P. 1976a; Molnár P. 1977: 232). Gazdasági válság, elbocsátások idején mindig az üzemhez lazábban kapcsolódó kétlaki, betanított és segédmunkásoknak mondtak fel először.
A századfordulón (1900-ban) a kormányzat Munkaközvetítő Intézet felállításával igyekezett segíteni az ipari munkanélküliek helyzetén. Sajnos érdemben nem tudta enyhíteni a munkát kereső emberek gondját. 1901-ben 25 ezer fővárosi és 10 ezer vidéki munkás volt kereset nélkül. A fővárosi munkaközvetítőben évente 80 ezernél több álláskeresőt regisztráltak, a felajánlott munkahelyek száma viszont csupán 4050 ezer között mozgott (Rézler Gy. 1938: 170).
Minden korábbinál súlyosabb munkanélküliséget idézett elő a gazdasági világválság az 1920–1930-as évek fordulóján. Magyarországon 1931 elején 156 ezer ipari munkanélkülit tartottak nyilván. Ózdon 1932 nyarán 2500 kereset nélkül maradt munkást számoltak. Családtagokkal együtt ez legalább 7000 embert jelentett (Tausz A. 1976: 635; Réti R. L. 1980: 240). Sokan tartották fenn magukat hatósági ínségmunkából, a bányák meddőhányóin (hald, haldány) folytatott széngyűjtésből, különféle 270napszámosmunkából és mezőgazdasági részes kapálásból, részes aratásból. Az ipari körzetek falvaiban a gazdák olcsóbban kaptak aratót, mint az alföldi mezőgazdasági körzetek gazdái.
Salgótarján vidékén haldásasszonyoknak hívták azokat a nőket, akik gyermekeikkel a meddőhányókon guberáltak, s a zsákokba gyűjtött törmelékes szén értékesítéséből tengették életüket (Dömötör T. 1954: 163). Miközben a munkanélküli férfiak eljártak munkát keresni egészen messzi tájakra, sőt külföldre, a családot az asszonyoknak kellett eltartani. Az apa hetekig, esetleg hónapokig távol volt, mert többnyire gyalogosan vagy kerékpáron vágott neki az útnak. Sok ózdi vasmunkás elindult otthonról egy talicskát maga előtt tolva, hogy valahol kubikosmunkát találjon. Asszonyaik úri házaknál vállaltak mosást, takarítást; mások varrással, horgolással próbáltak meg egy kis keresethez jutni. Sokan járták az erdőt, gyűjtötték a gombát és a vadgyümölcsöket, hordták haza a száraz ágakat tüzelőnek. Elvállalták a parasztgazdaságok és háztartások piszkos, nehéz munkáit (tapasztás, meszelés, kenderáztatás és -törés).
Magyarországon a gyári munkásnők száma az ipari forradalom első szakaszában alacsony maradt. Az 1880. évi népszámlálás adatai szerint a nők aránya az ipari keresők között mindössze 10%-ot tett ki. Akkoriban csupán a dohány- és cukorgyárak, a tégla- és cserépgyárak foglalkoztattak nőket jelentősebb számban (Lackó M. 1960: 615). A téglagyárakban hajnali 4–5 órakor kezdődött a munka. Szakadt, piszkos ruhákba öltözött asszonyok és leányok cipelték a sarat, akik aztán piszkos odukban, szalmán találtak éjszakai nyugalmat a hosszú munkanap után (Lackó M. 1960: 615; Sándor V. 1954: 623). Bányák és vasgyárak kevés nőt alkalmaztak. Kivételnek látszik a dorogi kőszénbánya és téglagyár társulata, ahol 1875-ben a munkáslétszám felét nők és gyermekek tették ki. A nőket a téglaüzem, a fiúkat a bánya foglalkoztatta. Hunyad és Krassó-Szörény megye bányászatában a nő- és gyermekmunkások aránya 1900-ban elérte a 13,5%-ot. Évi átlagban 850 nő- és 3455 gyermekmunkást foglalkoztattak. A nőket csak külszíni kisegítő – főleg szén- és ércválogató – munkára alkalmazták, de a fiúkat leküldték a szűk és veszélyes tárnákba is (Vajda L. 1981: 374–376). 1900 körül az állandó gyári munkásságon belül a nők aránya országosan alacsony volt. A munkásnők fő típusát nem a géphez kötött betanított munkás, hanem a dohány-, a cukor- és a téglagyári női napszámos jelentette (Lackó M. 1960: 616).
Salgótarján és Ózd vidékén az ipari szakmunkások feleségeinek az 1950–1960-as évekig nem volt kereső foglalkozása. Rendes szakmunkás felesége otthon maradt és a háztartást vezette, gyermekeit nevelte. „Nagy szégyennek számított, ha egy esztergályos vagy más vasas feleségének dolgoznia kellett” (Dégh L. 1952: 292–294). Nehézipari körzetekben a kétkeresős családmodell az 1960-as években már erősebben hatott, de kevés volt a női munkahely. Országos statisztikák szerint az 1930–1940-es években az ipari munkások asszonyai és leányai sokkal nagyobb arányban kényszerültek kereső állásokba, mint a többi társadalmi réteg asszonyai. Erre Budapesten és a Kisalföld városaiban a textilipar, cukor- és konzervipar több lehetőséget nyújtott, mint az északi iparvidéken.
A nő munkavállalását kikényszerítő körülmény volt a kereső családfő halála, kivándorlása vagy rokkantsága. Az egyedül maradt munkásasszonyoknak még a kohászatok 271is igyekeztek munkahelyet teremteni. Ezekben a munkáscsaládokban a gyermekek gyakran maradtak szülői felügyelet nélkül. Legtöbb helyen a nagyobb gyerek vagy valamelyik jószívű szomszédasszony felügyelt a kisebb gyermekekre (Braun Róbert 1973: 110). József Attila gyermekkorának számos mozzanatát általánosítani lehet a férfi és apa nélkül maradt magyar munkáscsaládok életére.
A magyar iparfejlődésben sem ismeretlen a gyermekmunka. Nálunk is alkalmaztak 10 év körüli fiúkat a régi bányákban, mígnem az 1884. évi ipartörvény a gyermekmunkát is szabályozta. Alkalmazásukat a 12 éves korhatárhoz kötötte és a gyermekek számára rövidebb munkanapot írt elő. Az 1885. évi országos iparstatisztika adatai szerint – a tanoncokat nem számítva – 12 000 gyermek dolgozott az iparban, s közülük körülbelül 5300-an a bányákban (Sándor V. 1954: 622; Lackó M. 1960: 614). Egy percig sem szabad azt hinni, hogy helyzetük sokban különbözött az angol gyermekmunkásokétól Charles Dickens korában. A 12 éves korában munkába lépő „bányászgyerek” Salgótarján környékén az 1910-es években kezdetben könnyebb munkát kapott. Neki már nem kellett annyit cipekednie, mint a nagybányai zóborlóknak, akik bőrzsákokban húzták ki az ércet a szűk tárnákból. Egyik emlékező nyugdíjas szavai szerint: „Egy bányásznak tanulni kell sokféle munkát és mégis kicsibe veszik, rongyos bányásznak nevezik. Legalább egy évig cúgos gyerek, penészpucoló egy évig. Másik és harmadik év letelik neki, mint csillés. Már három év telt el és akkor jelentik ki segédvájárnak. Két év múlva vájár. Akkor öt évig bányászkodott, mikor megkapta a vájárságot” (Dégh L. 1952: 219–222). A vaskohászatban vasíró, kenő lehetett a szakképzetlen kiskorú fiúkból. 1901-ben a vas- és fémiparban dolgozó munkások 11%-a volt kiskorú. Már 12–13 éves korában bekerült a fiú a gyárba. Nem is dolgozni járt, hanem segédkezni, nézelődni. Ivóvizet vitt a munkásoknak, homokot szórt a henger alatt levő vasra, majd leseperte, hogy fel ne hólyagosodjon (Birta I. 1968: 280).
A később gyáriparivá lett szakmák oktatását már a céhek szabályozták. Alsó-Mecenzéf hámorkovácsainak 18. századi céhkönyve szerint a céhmester gondoskodott a tanoncok szegődéséről és szabadulásáról, a kovácslegények eskütételéről. 1788-ban királyi rendelet írta elő, hogy a „mesterségre álló” inasok legalább két esztendeig kötelesek előbb iskolába járni és iskolai bizonyítványaikat bemutatni (Kiszely Gy. 1968: 33). Az 1900 körüli években a hazai gyáriparban mintegy 11 000 tanonc dolgozott. Tanoncidejük első évei alatt valójában a végsőkig kizsákmányolt gyermekmunkások szerepét töltötték be. Az 1930-as években napi 14–16 órás munkaidőt töltöttek le a kisipari műhelyekben. Olykor még ezt a munkaidőt is meg kellett toldaniuk túlórákkal. Minderre következett még a heti 9 órás tanoncoktatás (Lackó M. 1960: 615; Földes F. 1961: 387). A szakmunkássá válás továbbra is a termelési gyakorlatban felhalmozott tapasztalatokon alapult, nem az elméleti oktatáson.
Egyes nagyvállalatok példaadó módon rendezték a szakképzés ügyét. A „Rima” ózdi inasiskolája például középiskolai színvonalat ért el. A gyárhoz tartozó elemi iskolában is a szakmai képzés érdekeit vették figyelembe. Súlyt helyeztek a vasgyártás technológiájával kapcsolatos fogalmakra, értelemgyakorlatokra s a rajztanításra. Már a 19–20. század fordulóján tradíció volt Ózdon, hogy a „gyári iskolából” kikerült fiúk az inasiskolába mentek, s egy életre a „Rima” kötelékeibe léptek (Birta I. 1968: 289–290).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
