MUNKAHELY, BETEGSÉG, BIZTOSÍTÁS
MUNKAHELY, BETEGSÉG, BIZTOSÍTÁS
Az ipari munkahelyek jellege iparáganként eltérő, de van néhány közös, a mezőgazdaságtól vagy akár a kisipari műhelyektől lényegesen eltérő vonásuk. Nem véletlen, hogy az éhező agrárproletariátus sokáig vonakodott lemenni a bányába. Nógrádban, Borsodban az első bányásszá lett generáció szülei még hangoztatták, hogy „majd akkor fognak a bányában dolgozni, ha ablak lesz rajta.” Isten szabad ege alól nem akaródzott leszállni a föld alá, a sötét, szűk vágatokban hajladozni, ahol ezer veszély leselkedik az emberekre. Az ércbányák alacsony, szűk fejtéseiről fateknőben, 267vaskosárban, bőrzsákban hozták ki az ércet. Meggörnyedve, sőt gyakran négykézlábra ereszkedve kúsztak a szűk folyosókon. Ezért alkalmaztak szívesen serdülő fiúkat a hazai bányákban éppúgy, mint Angliában, s a világ más részein is. Nagybányán zóborlónak nevezték azokat a 13–17 éves fiúkat, akik teknőben húzták ki az ércet a szűk járatokból (MTSz II. 1046). Az ércbányász sokszor vizes, sáros vágatokban követte a telért. A gyakran feltörő vizet az utóbbi két évszázadban már szivattyúval távolították el a bányákból. Nagyobb vízbetörés esetén azonban a szivattyúzás sem segített, s elveszett a munkahelyük, odalett a keresetük, míg új érre nem leltek.
Szénbányákban a por okozott szilikózist, a lopakodó metángáz okozott robbanást és bányatüzet. A geológiai viszonyoktól függően változott a bányaomlás veszélye, s ezzel együtt a tárnák biztosításának, aládúcolásának jelentősége. Emberáldozatokat követelő bányaszerencsétlenségek az elővigyázat és a biztosítás ellenére is előfordultak a legtöbb bányavidéken. Torockón, ha a bánya valakire rátört, akár életben maradt, akár meghalt, nem vették ki. A pap kiment a bányához, megtette a szolgálatot, s azzal hagyták a bányászt pusztulni (Jankó J. 1893: 190). Ez a szokás még a középkori ember fatalizmusát tükrözi. A 19. század második felében már több gondot fordítottak a bányamentésre, a bányatüzek oltására, az omlás által elzárt emberek kiásására.
Legtöbb szerencsétlenség a szénbányákban fordult elő. Sajnos, a munkahelyek zöme ott is olyan volt, hogy a bányásznak sokszor guggolva, sőt hason fekve kellett dolgoznia. Munkáját a legnagyobb fizikai nyomorúságok közepette végezte. A dományi (Krassói–Szörény m.) bányában például a századfordulón a „menekülés útja” mindössze egy 90 cm magasságú üreg volt, holott a törvény 290 cm magas menekülőutat írt elő (Sándor V. 1954: 672). A bányaomlások gyakori oka volt a dúcolás, a munkavédelem hiánya. Ugyanis a vállalatok csak a szénért fizettek, az ácsolatért nem. A bányászok gyakran késlekedtek a dúcolással, deszkázással, mert több szenet és több pénzt akartak. A besztercebányai bányakapitányság jelentése szerint 1869 és 1900 között a salgótarjáni szénmedence bányáiban 97 halálos, 607 súlyos és 2559 könnyű baleset történt. Egy-egy bányaszerencsétlenség országszerte nagy megdöbbenést keltett, mert megírták az újságok. 1897-ben előfordult, hogy egyetlen bányaszerencsétlenségnek 69 halálos áldozata és 29 súlyos sebesültje volt (Sándor V. 1954: 671; Molnár P. 1977: 215).
Eltekintve az említett veszélyekről, a bányászat önmagában is kimerítő fizikai munka, miközben ugyancsak összepiszkolódik az ember. Más ipari munkahelyekkel ellentétben az 1910-es és 1920-as években a bányászoknak még mindig maguknak kellett megvenni a szerszámot: csákányt, lapátot, fejszét, olajmécset, majd karbidlámpát, ha dolgozni akartak (Egercsehiről lásd Csiffáry G. 1979: 130).
Veszélyes üzem a gőzgépet használó gyáriparban kezdettől fogva mindenütt volt. A gyáripari átlagot messze meghaladó mértékben jelentkezett munkahelyi veszély a vas- és acélgyártás területén, az olvasztárok, martinászok, hengerészek munkájában. Ózdon, Diósgyőrön, Csepelen még az 1950-es években is gyakori a halálos kimenetelű üzemi baleset, különösen az égési sérülés. Az azbesztkötény és -kesztyű, s a tudatos munkavédelem csak az 1960-as évektől vált kötelező – sajnos gyakran megszegett – előírássá. Ózdon az 1930-as években a „hengerészek bebugyolált lábbal állnak a kígyóként kiszaladó izzó vasszalag mellett, fogóval megragadják és gyors mozdulattal 268átvetik a fejük felett [hogy betegyék a következő hengerszékbe]. Futóhengerek [görgők] hordják magukon a zömök vastömböket és roppant szerkezeteket [darukat] egy-egy ember kormányoz üvegkalitkából rövid, határozott mozdulatokkal” (Szabó Z. é. n.: 155). A vas- és acélgyártásban a kemencékből kicsapódó mérges gázok, s a fokozott munkazaj is maradandó egészségkárosodást okoztak. Kohászati üzemek környékén különösen sok rokkant, leszázalékolt munkás élt minden korban.
Magyarország gyáripari munkahelyeiről a 20. század elején a korai kapitalizmus angliai viszonyaira emlékeztető képet festenek az iparfelügyelői jelentések. Egy budapesti csavargyárról írják: „A műhelyek bűzös, piszkos lyukak, mosdóeszköznek vagy szellőzőkészüléknek nyoma sincs.” Közel 5000 hazai üzem közül mindössze 109-ben voltak mosdóhelyiségek. Az 1910. évi jelentésben olvasható: „A tuberkolózisnak oly mérvű terjedése észleltetett egyik szövőgyár nőmunkásai között, hogy egy év alatt csaknem egynegyed részük betegedett meg” (Berend T. I.–Ránki Gy. 1972: 99). Az erdélyi bányamunkások között az 1880–1890-es években az elégtelen és hiányos táplálkozás következtében terjedt el a pellagra. Országosan is lesújtó képet rajzolnak a munkásság egészségi állapotáról a 19. század végéhez közeledvén. Az Általános Munkás Betegsegélyző jelentése írja 1888-ban: „Egyletünk betegségi és halálozási statisztikája évről évre azt igazolja, hogy a munkásosztály – és leginkább a fővárosi – egészség és szívósság tekintetében mindjobban hanyatlik. Fiatal egyének, kik alig 1–2 évig tagjai az egyletnek, betegségbe esnek, elsínylenek és meghalnak” (idézi Sándor V. 1954: 662).
Betegség és baleset a napi keresetből élő munkáscsaládokat sokkal nehezebb helyzetbe hozta, mint a tartalékkal rendelkező paraszt- vagy kisiparos családot. Bizonyára ez magyarázza a bányászok, gyári munkások egymás iránti szolidaritásának korai kialakulását. A kereső munkás természetesnek találta, hogy munkanélküli társa az ő szűkös keresetéből kapjon segélyt. Egyik szaktársuk aláírási ívvel járta végig a szakszervezet tagjait, s a szombati fizetés után begyűjtötte a megajánlott összegeket. Az összegyűlt pénzt átadták a segélyre szoruló családnak. Az így kapott segélyt nem volt szokás visszafizetni (Braun Róbert 1973: 126–127). A polgári társadalom nem igazán értette, sőt olykor gyanakvással szemlélte a munkásszolidaritásnak ezeket a megnyilvánulásait.
Sajátos intézménye volt a munkástársadalomnak az egykori bányászcéhekig visszavezethető társláda, régi német nevén Bruderladen (Hörmann, F.–Martischnig, M. 1987: 73). Kezdettől fogva a munkások szélesebb körű biztosítását szolgálta. Betegség, rokkantság, halálozás esetén segélyezte a munkást és családját. Az ózdi gyárban rögtön az alapítás után, 1847-ben felállították a gömör-szepesi bányászatból számukra már ismerős társládát. A „Murányi Unió” vasgyári munkásainak társpénztára 1809-ben létesült (Eisele G. 1907: 495). Salgótarján bányászai 1876-ban szervezték meg a társpénztárt. Belépéskor 1 forint belépési díjat fizetett mindenki, s tagsági könyvet kapott a be- és kifizetett összegek igazolására (Birta I. 1968: 284; Szabó Z. é. n.: 138). Az ózdi vasgyári munkásság társpénztárának 1882-ben újrafogalmazott alapszabálya kimondta, hogy tagok csak a vállalat állandó munkásai lehetnek. Elzárták a felvétel lehetőségét a napszámosok és más ideiglenes alkalmazottak, illetve a belépéskor már beteges, nyomorék dolgozók elől. Kirekesztették a 45 éven felüli és a 15 éven aluli munkavállalókat is. Betegség esetén a társpénztári munkás és családja 269orvosi segélyben, gyógyszerben részesült, szükség esetén kórházi ápolást és kórpénzt (táppénzt) kaphatott. A kórpénz napi összege 1882 és 1902 között az ózdi társpénztárnál kétszeresére nőtt, de legfeljebb 20 hétig volt igényelhető. Már az 1882. évi ózdi alapszabály is rendelkezett az öregségi és rokkantsági biztosításról. Legalább 10 szolgálati és tagsági évet írt elő. Özvegyi nyugdíjként a tagnak járó összeg felét állapították meg. Mindkét szülő elhalálozása esetén a tagok gyermekeit árvasegélyben részesítették (Birta I. 1986: 285–287).
Országosan csak az 1891. évi XIV. tc. iktatta törvénybe a betegsegélyző pénztárak és nyugdíjintézetek felállítását. Talán ezért is tartotta fontosnak Jankó János a tordai sóvágókról megjegyezni, hogy a munkások nyugdíjviszonyai rendezve vannak, s jelölte meg a társpénztári vagyonuk pontos összegét (Jankó J. 1893: 155). Akkoriban a törvény előírásaihoz kellett igazítani a régebbi társládák alapszabályait is, amit Ózdon vonakodtak megtenni. Az országos rendezéssel véget ért a munkások társládáinak önálló, ágazati és lokális eltéréseket is felmutató története.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
