NEMZEDÉKEK, „MUNKÁSDINASZTIÁK”, ÁTRÉTEGZŐDÉS
NEMZEDÉKEK, „MUNKÁSDINASZTIÁK”, ÁTRÉTEGZŐDÉS
Az ipari bérmunkásság nagy többsége a mezőgazdaságból áramlott be az ipari munkahelyekre, falvakból települt a városokba és a „munkásgyarmatokra”. A 20. század elején a munkások többségének csak az apja vagy a nagyapja vált gyáripari dolgozóvá. Törzsökös munkásság csupán a középkori alapítású bányavárosokban és a bányakörzetek falvaiban élt. A 19. században nyitott szénbányák munkásnépének magját, hagyományokat átörökítő régi rétegét az ő unokáik alkották. Ezzel magyarázható, hogy a bányászok származási rétegződése egyneműbb volt minden más munkáscsoporténál. 1930-ban együttvéve 72%-uk származott bányamunkás családból (Lackó M. 1958b: 723). Főként a telepített szakmunkások körében léteztek már az 1870–1880-as években is valóságos munkásdinasztiák, amelyekben az apa foglalkozása négy-öt generáción át öröklődött. Az első generációs bányászok többsége a parasztság proletarizálódott alsó rétegeiből származott. Az 1930-as években már Salgótarján vidékén is a környék falvaiból rekrutálódott bányásznép és munkásság volt túlsúlyban. Köztük sokan képviselték a második és a harmadik nemzedéket, akik inkább kötődtek a bányához, mint a földműves életformához (Szabó Z. é. n.: 134).
Az iparvállalatok 1945 előtt Magyarországon törzsállomány kialakítására törekedtek, s értékelték munkásaik vállalat iránti lojalitását, hűségét. Főként vidéki iparvárosokban tudták nemzedékeken át a vállalathoz láncolni legjobb szakmunkásaikat szolgálati lakásokkal és egyéb szociális juttatásokkal. A Rimamurányi Rt. telepein – így Ózdon, Borsodnádasdon, Salgótarjánban – nemzedékről nemzedékre öröklődtek az úgynevezett „vasas szakmák”. Az ózdi acélműben az 1890-es évek óta valóságos „martinászdinasztiák” alakultak ki. Számos famíliának (például Mustos, Kolmont, Jakab, Simkó stb.) három-négy nemzedéke dolgozta végig munkás éveit a „martinban” (Vass T. 1976: 20–23).
Az ipari munkásság a kapitalizmus korában végig befogadó, létszámban gyorsan növekvő társadalmi osztály volt. Ezt a folytonos beáramlást az 1945 utáni évtizedekben sok ideológus „a munkásosztály felhígulása”-ként értelmezte. Tény, hogy a 259munkástársadalom heterogén származási összetétele ellenére kifelé nagyfokú zártságot mutatott. A kiáramlás a 20. század első felében sok akadályba ütközött. Ennek következtében az ipari munkásság örökletes rétege két-három nemzedék alatt jelentősen megnőtt. A második világháború utáni években a munkástársadalom körülbelül egyharmad része tartozott már az ún. örökletes réteghez. Többsége azonban még mindig első generációs, zömmel paraszti származású munkás volt.
Területi eltérések a szociális származás és mobilitás tekintetében is mutatkoztak. Statisztikailag igazolható, hogy 1930-ban az ipari munkáscsaládok tagjainak saját osztályukhoz való kötöttsége Budapesten erősebben érvényesült, mint a vidéki iparvárosokban (Lackó M. 1958b: 729–730). Jellemző adat, hogy 1930-ban Budapesten a munkások 19%-a, vidéken viszont 37%-a volt paraszti származású. A fővárosi munkástársadalom nagyobb fokú zártsága ezekből a számokból egyértelműen kiderül.
Bármily meglepő, de az örökletes réteg aránya a segédmunkások között sem volt sokkal alacsonyabb, mint a gyári szakmunkások körében. Alig 2–3%-os különbség mutatható ki a szakmunkások javára az 1930. és az 1949. évi népszámlálás adatai szerint.
Lackó Miklós kutatásaiból ismeretes, hogy a kiáramlás a munkásságból 1945 előtt igen alacsony mértékű volt. Az ipari munkások gyermekeinek 83,5%-a 1930-ban bérmunkásként dolgozott, ha éppen munkát kapott. A mezőgazdaságba nem mehetett a hazai birtokviszonyok és a mezőgazdasági munkanélküliség következtében. Ritka esetben vált belőle kisiparos, bár néhány szakma nyújtott rá esélyt. Munkáscsaládok gyermekeiből viszonylag kevesen lettek közlekedési vagy közszolgálati dolgozók. 1930-ban a közlekedésben dolgozók 51%-a volt paraszti, s csupán 7%-a ipari munkás eredetű (Lackó M. 1958b: 726–727). Hozzá kell tenni, hogy az „örökletes” réteghez tartozó munkást nem vonzotta sem a földműves életforma, sem a vasúti vagy postai alkalmazottak világa. Túlnyomó többségük szívesebben dolgozott a gyárban, mint valami kisiparos műhelyben. A gyári munkás életszemlélete és lelkülete mélységesen különbözött a kisvállalkozó, az önálló iparos mentalitásától.
Mindez nem jelenti, hogy a polgárosodás, a polgári életforma idegen lett volna számára, s a polgárosodás nem vonzotta volna.
A munkásság polgárosodásának és gyermekei bejutásának a tisztviselői, értelmiségi pályákra hosszú ideig útját állta a zárt iskolarendszer. Földes Ferenc az 1930-as évek oktatásstatisztikai adatait elemezve rámutatott a munkásgyermekek hátrányos helyzetére. A körülbelül 1 300 000 főnyi ipari munkásságból mindössze 51 hallgató tanult a műegyetemen, ugyanakkor a körülbelül 87 000 ipari tisztviselő 147 gyermeket tudott a műegyetemre bejuttatni. Főiskolára igen kevés munkásgyermek juthatott el 1930 tájékán:
a lakosságban
% |
a főiskolákon
% | |
A munkásság részesedése
|
21,4
|
3,9
|
A polgárság részesedése
|
26,4
|
83,3
|
Ez az összehasonlítás világosan megmutatja a polgárság privilegizált helyzetét. Az őstermelő parasztság ugyanis a munkássághoz hasonló mértékben részesedett a 260főiskolai képzésben. Ilyenformán a korszak végén a magyar felsőbb értelmiségi réteg 80–85%-ban polgári eredetű volt (Földes F. 1961: 378–379).
Előrelépést jelentett a polgári iskolai oktatás kiterjesztése, bár a munkásság képviselete ott is elmaradt lakosságbeli arányától. A munkások fiai azonban a polgári után a tanonciskolában „tanultak tovább”. 1930–1931-ben már az iparostanoncok 30%-a végezte el a polgárit, 1937–1938-ban pedig 37%-uk. Ezzel a szakmunkások műveltségi szintje, polgárosodási igénye nőtt. A munkásleányok elenyészően kis számban jutottak be középiskolába (kereskedelmibe, óvónő- és tanítóképzőbe). Az 1930–1931-es tanévben 13 046 középiskolás leány közül mindössze 89 volt ipari munkás gyermeke (Földes F. 1941/1961: 373).
A továbbtanulásban előnyt élvezett a szakszervezeti, egyházi vagy egyéb kapcsolatokkal rendelkező „munkásarisztokrácia”. 1945 után az új hatalom tömegesen „emelte ki” az úgynevezett munkáskádereket és helyezte állami vagy társadalmi funkciókba, vezető állásokba. 1949 elején már minden 100 iparimunkás-származású keresőből 13 dolgozott tisztviselő, értelmiségi, alkalmazotti pályán (Lackó M. 1958b: 727). Csepel, Angyalföld, Kőbánya, Salgótarján, Ózd, Diósgyőr s még számos régi bánya- és gyártelep – a népnyelvben káderbánya – munkáskolóniáiról százával kerültek különböző vezető posztokra munkás foglalkozású emberek. Ez a felülről erőltetett, „gyorstalpaló” tanfolyamokkal, szakérettségikkel támogatott mobilizációs folyamat csak az 1950-es évek derekán fékeződött le. Mindenesetre az 1950–1960-as években a munkásságnak nem csupán a létszáma növekedett meg, de belső viszonyai, rétegei is átformálódtak (Kemény I. 1972).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
