ETNIKAI ÖSSZETÉTEL, ASSZIMILÁCIÓ, NEMZETTUDAT
ETNIKAI ÖSSZETÉTEL, ASSZIMILÁCIÓ, NEMZETTUDAT
Az alakuló gyáripari munkástársadalom etnikai szempontból magán viselte az ország soknemzetiségű összetételének képét. Számarányát meghaladó mértékben képviseltette magát benne a hazai németség és szlovákság, arányának megfelelően szerepelt a magyarság, kisebb mértékű volt a románok, ruszinok és délszlávok részvétele. Az 1870–1890 közötti években különösen a budapesti gépipar vonzott sok szakmunkást az Osztrák–Magyar Monarchia fejlettebb osztrák és cseh területeiről. A kialakuló új szakmunkásréteg „össz-monarchiai alakulat” volt. Budapesten 1875-ben a gyári munkások 25%-a külföldről érkezett, a vas- és gépiparban 35%-os volt a külföldiek részaránya (Lackó M. 1960: 622; Berend T. I.–Ránki Gy. 1972: 91). Külföldi mérnökök és szakmunkások minden nagyobb ipari létesítmény szerelésénél, új technológia bevezetésénél megjelentek. Ózdon például 1847-ben készültek el a gyár első épületei, érkeztek meg a gőzgépek és egyéb berendezések. A gépek felállítását és szerelését a brünni gépgyár szakmunkásai végezték. Segédmunkásokat, napszámosokat a környező falvakból toboroztak. Állandó jelleggel foglalkoztatott vasolvasztó, forrasztó szakmunkásokat csak később kezdtek szerződtetni (Jenei K. 1980: 57). Ózdon és környékén a szénégetők 1858–1859-ben még kivétel nélkül északról, főként Gömörből és Szepesből jött emberek voltak. Ugyanakkor a 140 kőszénbányász között már sok volt a környező falvakban (Ózd, Arló, Borsodnádasd, Balaton, Csernely, Csokva, Omány) született bányász. A kohászok között a Rima-Murányvölgyi Vasmű Egyesület gömöri telepeiről (Betlér, Nyústya, Klenóc, Kokova) áttelepült munkások voltak többségben (Birta I. 1968: 253; Sárközi 1980: 93). Amint a vas- és acélgyártás a 19. század derekán áttelepült a borsodi, nógrádi barnaszéntelepek közelébe, vele tartott a százados hagyományokkal rendelkező munkásság jelentős része. Szepes, Gömör, Zólyom megyében a sorvadozó vasgyártás és ércbányászat az 1880–1890-es években egyre kevesebb munkásnak nyújtott megélhetést. Rozsnyó, Jolsva, Dobsina és a többi iparváros lakossága rohamosan apadt a bányászok, vasasok kivándorlása következtében (Borovszky S.–Sziklay J. 1896: 325, 367–368; Borovszky S. é. n./b: 130; Sándor V. 1954: 608–609). A kivándorlók zöme Amerikába, 1920 után pedig Kanadába, Belgiumba ment. Szlovákok, németek és magyarok egyaránt voltak az ipari munkás és bányász foglalkozású kivándorlók között. A 20. század 255elején tömegesen vándoroltak külföldre a vasgyári munkások Krassó-Szörény megyéből, Resica vidékéről is. Éppen a legjobb, legképzettebb munkások vándoroltak Amerikába a magasabb munkabérek és a jobb életkörülmények reményében (Vajda L. 1981: 349).
Az ózdi gyárban az 1880–1881-es üzletévben már csak 9 külföldi szakmunkás dolgozott. A munkások túlnyomó többsége Borsod, Gömör és Szepes vármegyéből származott. Utóbbiak között szép számban voltak szlovákok és németek. Ózdon 1890-ben 821, 1900-ban 822 nem magyar ajkú lakos élt (a népesség 19%-a). Akkoriban már stagnált, később pedig gyorsan fogyatkozott a számuk az asszimiláció következtében is (Jenei K. 1980: 86, 95; Birta I. 1968: 252–253).
Budapesten az 1870–1880-as években a lakosság nagyobbrészt már magyar. Akkoriban a fővárosi munkásság (ti. a gyári munkavállalók) lélekszáma elérte már a 10 ezer főt. Ennek a jelentős munkástömegnek a nemzetiségi megoszlása 1877-ben az alábbi képet mutatta:
magyar
|
46,6%
|
szlovák
|
22,2%
|
szerb
|
0,9%
|
román
|
0,3%
|
egyéb
|
5,0%
|
külföldi
|
25,0%
|
(Ebből az összesítésből a fővárosi statisztikai hivatal kihagyta a németeket. Csak találgatni lehet, hogy vajon a magyar, az egyéb vagy a külföldi kategóriába sorolta-e őket.) Az 1881. évi népszámlálás – bár a külföldi és a hazai németeket nem különítette el egymástól – elemezte az iparűző népesség részarányát a különböző nemzetiségek körében. Budapesten akkor a magyar lakosság 24%-a, a németek 29,8%-a, a szlovákok 28,7%-a foglalkozott iparral (Lackó M. 1960: 617). Az iparűzők között együtt találhatók a gyáripar és a kisipar munkásai. 1881-ben az ipari keresők 56%-a volt Budapesten magyar anyanyelvű, s a réteg magyarosodása a következő évtizedekben gyorsuló ütemben folytatódott (Kende J.–Sípos P. 1983: 240).
Tanulságos tény, hogy az osztrákok, németek, csehek mellett csaknem mindenütt megjelentek a 19. század második felében a szlovák munkások is. Nemcsak a felföldi bányászatban, vasiparban, de Budapesten és az ország más iparvidékein is kitűntek magas részesedésükkel. Megjelentek idénymunkásként és telepített dolgozóként, barakklakóként és új telepesként is. Salgótarján bányáiban 1868-ban 261 külföldi, 626 lipták (liptói szlovák) és mindössze 3 magyar bányász dolgozott. 1879-ben a tarjáni bányák fizikai állománya már 1100 férfit, 50 nőt és 50 gyermeket ölelt fel, de a környék magyar lakossága még mindig csupán a létszám 1/10 részét adta. Akkoriban a nógrádi szénbányászok többsége a Garam-mellék bányavárosaiból és külföldről származott, s minden téli fejtési szezonban megjelentek a liptákok csapatai is.
A nógrádi bányákban nagy volt a fluktuáció. 1867 és 1872 között összesen 3320 munkást vettek fel egy-egy szezonra. Közülük 3000 a Felföld bányavidékeiről érkezett. Selmecbánya (184 fő), Körmöcbánya (127 fő) mellett főként a Szepességből származtak (Igló, Szomolnok, Gölnicbánya, Svedlér, Merény, Kishlinec, Szepesremete). Anyanyelvüket tekintve részint német, részint szlovák emberek voltak 256(Szabó Z. é. n.: 130; Sándor V. 1954: 132; Molnár P. 1977: 217–18). A nógrádi bányák „külföldi” munkásai Ausztriából behívott gránerek voltak. Salgótarján vidékének régi lakossága csak 1900–1905 tájékára „szokott bele” a bányamunkába (Dömötör T. 1954: 153). Nagy számban dolgoztak szlovák bányászok Esztergom és Komárom megyében (Dorog, Tokod, Tatabánya), továbbá a Pécs környéki kőszénbányákban is. Az 1870-es években a mecseki bányák 1500 munkásának körülbelül 46%-a volt szláv (zömmel szlovák). Más forrás szerint a mecseki szláv bányászok többsége cseh-morva származású (36,8%), a magyar bányászok részaránya pedig 30,5% volt (Sándor V. 1954: 123, 644; Lackó M. 1960: 617). Az erdélyi vashámorokban cigányokat is alkalmaztak. Torockón „a verőhöz három munkást használnak, a kik mindig czigányok, s a kikre egy a tulajdonosok közül választott gazda ügyel föl” (Jankó J. 1893: 186).
A magyarosodás folyamata sok helyi változatban, de mindenütt több nemzedéken át tartott. Salgótarjánban vagy Tatabánya környékén a telepek (munkáskolóniák) népe a falusi bányászoktól tanult meg magyarul, gyermekei pedig a játszótársaktól az utcán és az iskolában. A harmadik generáció már teljesen elmagyarosodott, csupán a családnevek és származási hagyományok őrizték az idegen származás emlékét. Ózd körzetében a táj társadalma 1881–1882-ig magához hasonította az idegen telepesek első hullámát. Hozzájárult ehhez a magyar nyelvű közigazgatás és vállalati adminisztráció, az iskolai oktatás és a szakmunkásképzés (inasiskola, tanoncképzés); erősítették a könyvtárak, újságok, egyletek, műkedvelő színjátszók, szakszervezetek is. Kialakult az új üzemi terminológia, a fokozatosan magyarosodó technikai szókincs. 1910-ben Budapesten már a munkások 82,4%-a volt magyar anyanyelvű, országosan pedig 63,1%-a. A kortársak is felismerték, hogy az asszimilációt a városi és ipari növekedés sietteti legjobban (Kende J.–Sípos P. 1983: 243). Mindamellett Ózdon a felföldi szlovák és német (gründler, mánta, buléner) nyelvjárásokat még az 1930-as években is beszélték egymás között az idős mesterek (Dömötör T. 1954: 155; Vass T. 1976: 13; Sárközi Z. 1980: 94).
A polgári fejlődés nyomán kialakult burzsoázia és munkásság „idegenségének”, „gyökértelenségének”, „nem magyar” voltának eszméje a századfordulón a hivatalos keresztény-nemzeti ideológia szerves részévé vált. Az 1930-as években megújuló népi mozgalom szintén magáévá tette ezt a nézetet (Kende J.–Sípos P. 1983: 238–239).
Szabó Zoltán és Erdei Ferenc a népi szociográfia nézőpontjából ítélte etnikai szempontból idegennek a magyar munkásságot. A cifra nyomorúság-ban Nógrádról, Borsodról olvasható: „a munkásság nem itt fejlődött – hanem ide érkezett. A kapitalista gyarmatosítók toborozták ide a gyarmatosokat az ország, illetve az egykori Monarchia legkülönbözőbb tájairól. E gyarmatosok az első évtizedben még abban is elkülönültek az őslakóktól, hogy más nyelvet beszéltek” (Szabó Z. é. n.: 123). Szabó leírta, hogy eredetét tekintve a munkásosztály többségében nem magyar, s a kapitalizmus Észak-Magyarországon nem a meglevő társadalmat formálta át, hanem föléje telepítette az idegeneket. A kiváló író nem tett különbséget a szakmunkásság és a betanított munkások között, s a legképzettebb réteget azonosnak vette a munkásosztály egészével. Nem volt figyelemmel az északi iparkörzetek közötti eltérésekre sem, ugyanis a borsodi bányákban soha nem dolgoztak sem liptói szlovákok, sem 257gránerok. Ott az összmunkásság zöme kezdettől fogva magyar, minthogy a Rozsnyó vidékéről (Dernő, Rudna, Csucsom, Sajóháza, Lucska) származó munkások nagy többsége is magyar anyanyelvű volt.
Erdei Ferenc szintén az organikus eredet hiányát hangsúlyozta: „A magyar munkásság is a kapitalizmussal nőtt együtt, azonban nem ugyanazokkal az előzményekkel, mint az eredeti kapitalista társadalmakban. Nem a céhiparnak és a specializálódott paraszti mesterségeknek az iskolájából került a kapitalista vállalkozás üzemeibe” (Erdei F. 1980: 344). Úgy vélte, hogy a magyarországi származású munkások sem voltak többségükben magyarok, hanem németek, mert „elsősorban a városokból toborzódtak”. Másik érve az, hogy a munkásság első lapjai németül jelentek meg. A munkásság szervezkedését ez az „idegen nemzedék” indította el, s főképp a német munkássággal építette ki kapcsolatait. Ez a sommás vélemény erősen eltúlozza a német elem szerepét a magyar munkásság kiformálódásában. Elfogadni legfeljebb akkor lehetne, ha utalna a Felföld és Erdély sok százados bányavárosaira, hámoriparára is. A 19. század gyáripari fejlődésére azért nem érvényes, mert Selmecbánya és Rozsnyó, Nagybánya és Torockó egykori német bányászai, iparosai a kapitalizmus korcban már túlnyomórészt vagy teljes egészében magyarok voltak.
A munkáskolóniák magyarosítása érdekében a kapitalista nagyvállalatok tőkései és helyi vezetői mindent elkövettek. Ezt diktálta számukra a kiegyezés utáni korszellem és saját gazdasági érdekük. Sem a gyárak vezetését, sem a magyar munkásságot nem lehet hazafiatlansággal vagy nemzetietlenséggel vádolni. Az úri osztály, a dzsentri vádaskodása éppúgy alaptalan, mint a népi irodalom képviselőinek gyanakvása. Noha a munkásmozgalom vezetésében az idegen nevet viselő, német és zsidó származású értelmiségiek voltak túlsúlyban (Hajnal I. é. n.: 195), tagadhatatlan tény, hogy az 1919. évi tanácsköztársaság katonái kiálltak a haza védelméért. A munkásokból szervezett századok, zászlóaljak az országba benyomuló intervenciós csapatok ellen fogtak fegyvert, s az északi fronton szép sikereket értek el. Nem volt igazságos, hogy az ellenforradalmi korszakban „hazátlan”-nak bélyegezték a vérét áldozó munkásosztályt.
A magyar munkások nemzeti érzületének első megható példáját az ózdi vasgyár munkásai adták 1848 májusában, amikor a forradalom védelmére, az önálló magyar bankjegy megteremtésére adakoztak. A Pesti Hírlap közölte a hírt, hogy saját körükben gyűjtést rendeztek, s a begyűlt 38 forint 50 krajcárt az alábbi sorok kíséretében küldték el a szerkesztőség címére:
„Igen tisztelt Szerkesztőség!
Idecsatolva küldünk édes magyar hazánk segélyezésére mi is egy csekélyke összeget. Nehéz keresményünkből krajczáronként raktuk össze. Bár adhatnánk többet, de mi csak szegény munkások vagyunk. Ám, ha vagyont nem áldozhattunk, felajánljuk erős, edzett karjainkat és a szabadságért lángoló vérünket: elhatározván, hogy valamennyien beállunk honvédnek.
Ózd, 1848. május 27.
A vasgyár munkásai”
Kevésbé ismert tény, hogy az erdélyi és bánsági bányavidékek munkásai 1848 tavaszán nemzetőrséget szerveztek Nagybányától Resicáig, s felesküdtek a magyar 258szabadságra. Resicán Zsigmondy Vilmos, a selmeci bányaakadémiát frissen végzett bányamérnök szervezte az őrséget, a város védelmét. Oravicán, Vajdahunyadon, Zalatnán és a többi bánya- és gyártelepen magyarok, németek, szlovákok, románok fogtak fegyvert a nemzetőrség tagjaként (Vajda L. 1981: 221–222).
A nemzeti összetartozás érzését a magyar munkásság kezdettől fogva mélyen átélte. Erre vall az is, hogy a Munkások Újságja állandó rovatban kísérte figyelemmel a külföldön élő magyar munkások sorsát és szervezkedését. Folyamatosan és részletesen beszámolt a külföldre került magyar munkások hazafias megnyilatkozásairól is (Rézler Gy. 1938: 39). Mellesleg az országnak s a magyar névnek szerte a világban megbecsülést, tiszteletet szereztek tudásukkal és szorgalmukkal a magyar szakmunkások, bányászok, kubikosok, mint azt Illyés Gyula több helyen is hangsúlyozta (például Hírünk a világban. Ingyen lakoma 1964).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
