AZ IPARI MUNKÁSSÁG TAGOLTSÁGA | Magyar néprajz

AZ IPARI MUNKÁSSÁG TAGOLTSÁGA

A munkástársadalom tagozódását a szakmai nómenklatúra csak egyetlen szemszögből mutatja be. Vannak igen régi és nagyon új, csupán a gyáripar kifejlődése során megjelenő szakmák. Középkoriak a bányászat és a hámoripar szakmai kategóriái. Ezek többségét német eredetű szóval nevezték meg a hazai üzemekben: például hevér (vájár), hutman (aknász), glaj vagy glajhos (vájár), csillér, giszer (öntő), 251smelcár (olvasztár), sádoló stb. Erdélyben számos egyéb régi foglalkozásnév ismeretes: például szemencér (kohókemencénél dolgozó olvasztár), hont-futó (csillés); a sóbányákban hotmány, mázsahütes (MTSz I. 884, II. 528; Jankó J. 1893: 154). Az ipari foglalkozások magyar elnevezéseit túlnyomórészt a kapitalizmus kora teremtette meg és terjesztette el. Gömörben is csak a 19. század utolsó évtizedeiben kezdtek elterjedni olyan szakmanevek, mint aknász, vájár, csillés, olvasztár, öntő, hengerész stb. A borsodnádasdi lemezgyárban 1864–1909 között 132 foglalkozás, gyári munkakör nevét jegyezték be az iratokba. Ezek kivétel nélkül magyar megnevezések, többségük újonnan képzett szó (például csapkenő, duplázó, lágyító, nyíró előmunkás, ollósegéd, spannoló segéd stb. – Nemcsik P. 1981: 153–165).

2506. térkép. Magyarországi kivándorlás a tengerentúlra 1899–1913 között

A kapitalista nagyvállalatok az üzemi fizetési és rangfokozatokat a gyári közösség és a lokális társadalom életében, tehát a lakóhelyen is érvényesítették. Ózd, Salgótarján, Diósgyőr társadalmát a munkáltató nagyvállalatok felülről szervezték. Olyan társadalmi hierarchiát építettek ki, hogy az a társadalomkutatókat az 1930-as években a kasztrendszerre emlékeztette. Szabó Zoltán érzékelte, hogy a „Rimamurányi birodalomban” a társadalom rétegződése igen összetett. Alul vannak a munkások, a középső fokozaton az altiszti állomány, a csúcson pedig a tisztviselői kar tagjai állnak. „Ezen az atomizált részeire bontott, mesterségesen elkülönített és egymástól a kasztrendszer kínai falaival elválasztott társadalmon aztán könnyen úr az igazgatóság…” (Szabó Z. é. n.: 162; Birta I. 1968: 264). A bányászat, a kohászat és a vasút is veszélyes üzem, nagyfokú szervezettséget és szilárd munkafegyelmet kíván. Ezek az ágazatok a hadsereget vették figyelembe, amikor a szervezeti felépítésről, működési rendről gondoskodtak. Innen ered a rangfokozatok megnevezése is (tisztek, altisztek). Az ipari körzetek társadalmának kasztosodása csupán következménye volt az üzemi hierarchiának, a merev és már-már katonai fegyelmet követelő „gépezetnek”. Alátámasztotta a „kasztok” elkülönítését a fizetési kategóriák markáns különbsége és az alkalmazottak kategóriák szerinti telepítése, lakóhelyi megkülönböztetése is.

A munkásosztály a szakmai felkészültség fokozatait tekintve legalább három nagy kategóriába különíthető el:

a) szakmunkások,
b) betanított munkások,
c) segédmunkások, napszámosok, kisegítők, tanoncok.

Lackó Miklós csupán két kategóriát különített el: „Az alakuló magyarországi gyári munkásság két, egymástól élesen elhatárolódó rétegből állt: a főszerepet játszó és számbelileg is nagyobb súlyt képviselő szakmunkásságból és a gyakran idénymunkás – napszámos rétegből” (Lackó M. 1960: 620). Léteztek e két réteg között olyan csoportok is, amelyeket csak később ismertek el szakmunkásként. Például a hengerészeket az 1950-es években „szakmásították”. Voltak olyan foglalkozások, amelyek szakértelmet kívántak, de nem tartoztak az elismert szakmák közé (például szénégetés, mészégetés). Ezek besorolása mindig is bizonytalanságot okozott a munkásrétegek statisztikájában. Például a Rimai Vasművelő Egyesület munkáslétszáma 1859-ben elérte az 1229 főt. Ebből az ércbányák 193, a szénbányák 238, az olvasztók (kohók) 117, az öntödék 12, a hámorok 70, az ózdi vasgyár 426 és az erdészet (szénégetők) 252173 munkást foglalkoztattak (Jenei K. 1980: 68). Betanított munkások a hengerlésen és szénégetésen kívül is, más munkahelyeken is dolgoztak. Voltaképpen csak a kisszámú mester, s gyakorlottabb segéd számított szakmunkásnak, a többség a betanított munkás kategóriába tartozott. Oda kell sorolni az inasok népes csoportját is.

A napszámosok és segédmunkások nagy tömegéhez sok olyan munkakör tartozik, amelynek neve és körülírt feladata van. Napszámosok végezték a külszíni szállítás és rakodás munkálatait, segítettek culágerként az építkezéseken stb. Kisegítőként alkalmazták az iparban a női és gyermekmunkások zömét (takarító, vízhordó, vasíró). Jellemző, hogy a dernői vasgyárban (Gömör m.) 1880-ban 16 kohómunkás, 60 öntő és 18 lakatos mellett 29 napszámos, 16 gyermek és 11 hivatalnok dolgozott (Sándor V. 1954: 163). Kohászatban a pakerok lapátolták az érc, a szén és a koksz, a mészkő és a salak (tarack) hatalmas hegyeit. Mindig akadt segédmunka a bányákban is. Ilyen munkakör volt az egercsehi bányában az 1910–1920-as években a következő: a kapcsos, aki a ló után kapcsolta a csilléket; a csatlós, aki a szállítópályáról leszedte a csilléket. Említhetők ugyanott a csorgatisztítók, a penészseprők, a támfát szállító úgynevezett urasági munkások (Csiffáry G. 1979: 131). Az említett kisegítő munkákat többnyire rokkant, csökkent munkaképességű emberekkel vagy a bányával ismerkedő kamaszokkal végeztették. A régi szénbányák éves termelési ciklusa lehetővé tette, hogy időszakosan úgynevezett téli bányászokat alkalmazzanak. Nógrádban, Borsodban és Egercsehi bányáiban is sok falusi munkás dolgozott idénymunkásként, novembertől márciusig. Ezek az emberek kocsisok vagy csillések lehettek, főként a szállítást végezték.

Az ipari munkásság szívét és eszét, legfontosabb rétegét a szakmunkások alkották. Képzett szakmunkásokat az 1840–1870 közötti évtizedekben csak külföldről lehetett becsalogatni. A bányászat és a vasipar északi telepein ugyan korábban is éltek szakmunkások, de az új technológiák és a hirtelen jelentkező konjunktúrák ezekben az ágazatokban is szükségessé tették külföldi mérnökök és mesterek behívását. Legnagyobb volt a hiány gépipari szakemberekben. 1867–1870 között néhány év alatt több ezer főnyi szakmunkást igényeltek az újonnan alapított és főként Budapesten megtelepült gépgyárak, vagon-, hajó- és fegyvergyárak (Lackó M. 1960: 611–612). Kevesebb külföldi mérnök és szakmunkás érkezett a később megtelepült iparágakba (például textilipar) és azokba, amelyekben a betanított munkásság végezte a termelést (például tégla- és cserépipar, cukoripar, dohányipar). Ezekben a betanított gépmunkás volt a főszereplő, akinek munkássá válása egyet jelentett a kötött munkarend, a munkafegyelem és a fizetésből gazdálkodás megszokásával.

Erősen tagozódott a munkásság lakóhely szerint, illetve állandó lakóhelyének a munkahelytől való távolsága alapján. Salgótarján vidékén az 1930-as években a bányamunkásság két szélső és egymástól élesen különböző rétege volt „a telepített munkásság és a falvakból a téli hónapokra felvett időszaki munkásság”. Szabó Zoltán szerint akkoriban a következő ellentétpárok állították őket szembe: „az egyik réteg társulati munkáslakásban él, a másik saját parasztházában lakik; az egyik itt maradt bevándoroltak, rendesen németek ivadéka, a másik palóc” (Szabó Z. é. n.: 134). Ózdon az 1900-as évek elején három munkáskategóriát különböztettek meg a lakóhely szerint:

2531) Telepeken élő kolonizált munkások.

2) A környező 4–5 községből naponta gyalog bejáró munkások.

3) A közeli községekben ideiglenesen élő kvártélyosok, illetve a barakkokban élő, hetente vagy ritkábban hazajáró munkások.

Az első csoportba tartozott a munkáslétszám 43%-a, a másik kettőbe a gyári létszám 57%-a (Birta I. 1968: 255–256).

Ipari üzemek közelében élő falvak népessége gyorsan növekedett már a 19. század utolsó évtizedeiben, mert a távolabbi vidék gyári betanított és segédmunkásainak zöme azokba húzódott, ott igyekezett állandóan megtelepedni. Az iparvárosok agglomerációja együtt növekedett az üzemekkel a 20. század folyamán is. Az ingázás és a gyár közelébe település között átmeneti megoldás volt az albérlet és az ágyrajárás (kvártély, kovártély). Lökést adott a faluról bejáró, napi ingázó munkavállalásnak a kerékpár elterjedése. Az 1920–1930-as években már 20–25 km-es sugarú körzetből jártak be munkahelyükre a drága biciklit megszerző, falun élő ipari munkások. Vasúton a napi ingázás előbb kezdődött és hosszabb távolságról is lehetséges volt, különösen a Budapest vonzásában élő településeknek, s általában a vasúttal érintett településeknek kedvezett. A kerékpár némileg kiegyenlítette a vasutat nélkülöző települések hátrányát. A napi ingázás új korszakát nyitotta meg az autóbusz és fakarusz (teherautóból kialakított személyszállító jármű) járatok megindítása az 1940-es években. E járatok különösen a hegyvidéki ipari körzetek, a bányavidékek forgalmát, munkásszállítását javították az 1950–60-as években. 1945 után a feszített iparosítással egyidejűleg folyton nőtt az ingázó és a munkásszállásokon élő dolgozók tömege és az 1980-as években már elérte az 1,5 millió főt (Böhm A.–Pál L. 1985: 26).

A falun élő, napi ingázó munkástömeget a városi és gyártelepi társadalom kezdettől fogva lenézte, s kevéssé becsülte. Például a „Rimamurányi” gyár- és bányatelepein élő munkás – aszerint, hogy a vállalati hierarchia melyik fokán helyezkedett el – élvezte a szakmunkásnak kijáró lakást, magasabb bért és természetbeni juttatásokat. A bejáró munkásokat (köztük ácsok, kőművesek, hengerészek és más szakmabeliek is voltak), a faluról ingázó segédmunkásokat, napszámosokat sújtotta az alacsonyabb bér és a munkaviszony bizonytalansága. Elbocsátások idején mindig a bejáróknak, ingázóknak mondtak fel először. Az 1945–1990 közötti időszakban a falun élő munkásság megkapta a kétlaki jelzőt is. Ennek a szónak több jelentése volt. Elsődlegesen a munkahely és a lakóhely eltávolodására, másodlagosan a kettős (ipari és mezőgazdasági) jövedelemszerzésre utalt. A kor ideológiai frazeológiájában a ’politikailag fejletlen’, a paraszti állapothoz kötődő, „elmaradott” falusi ember jelentése volt. Természetesen az úgynevezett kétlakiak között sem létezett egység az életmódban és a kultúrában, távolról sem képeztek homogén csoportot (Dömötör Á. 1997).

A lakóhely szerinti tagozódás olykor azt is jelenthette, hogy egy-egy foglalkozási ágban vagy üzemben feltűnően sokan tömörültek valamelyik közeli vagy távoli település lakosai közül. Budapesten az útkövező munkát főként Bag községből származó férfiak végezték (Hála J. 1988: 199), az ózdi kohászatban az ácsok zöme Szentsimonról, a kőművesek többsége pedig Hangonyról járt be. A finomhengerműben Borsodszentgyörgyről, a gyári közlekedésben, szállításban Arlóról dolgoztak feltűnően sokan. Megnyilvánul az eredeti lakóhely fontossága a végleges áttelepülések irányultságában 254is. Atyháról (Udvarhely m.) az iparban munkát találó családok tömegesen költöztek Temesvárra, Fábiánházáról (Szatmár m.) Vecsésre, s a példákat hosszan lehetne sorolni (Tófalvi Z. 1982: 19; Berkovits Gy. 1976: 65–66; Böhm A.–Pál L. 1985: 144).

Egyik említett munkásréteghez sem számítható egyértelműen a vándormunkások csoportja. Nem a gyakori munkahely-változtatás, a „vándormadár” hajlam, hanem a munka jellegéből következő mobilitás jellemzi őket. A 19. században hatalmas tömegeik építették az utakat, vasutakat, árvízvédelmi töltéseket, ásták a csatornákat. Kubikosok, pályamunkások, kőtörők, útépítők tartoztak a vándormunkások nagy családjába. Nyughatatlan, csavargásra különösen hajlamos egyedeiket barábernek nevezték (Katona I. 1956; Gelléri P. 1977: 90–95).

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me