KUBIKOSOK
KUBIKOSOK
A nagyszabású ármentesítési, csatornázási, út- és gátépítési, erődítési, valamint az építkezésekkel kapcsolatos egyéb, viszonylag kisebb földmunkák végzése is régi történelmi idők óta civilizációs világjelenség. A különféle földmunkák szoros kapcsolatban voltak a földműveléssel, a munka- és szállítóeszközök sem nagyon különböztek. A nagy tömegben alkalmilag foglalkoztatott munkások – köztük koronként rabszolgák, hadifoglyok, jobbágyok és parasztok – különösebb szakképzettség nélkül dolgoztak, míg a tervezők és a szervezők koruk szintjén bizonyos technikai ismeretekkel rendelkeztek. Az előző történelmi korszakokban nem alakult ki hivatásos földmunkásság, csak a kapitalizmus úgynevezett előkészítő munkálatai során jelent meg a félig, majd (átmenetileg) egészen hivatásos kubikosság.
Nálunk a római kortól kimutathatók az útépítési, mederrendezési és építkezési földmunkák; a középkorban áttolódik a hangsúly a vízszabályozással kapcsolatos munkálatokra, a török hódoltság idején pedig az erődítések kerülnek előtérbe. Mindezekre gazdagon árnyalt régi szókincs utal, de az érdemi munkákról vajmi keveset tudunk. A múlt század közepe tájától szinte egyszerre indul az út- és vasútépítés, valamint az ármentesítés is; ezek mind a vállalkozást, mind pedig a munkavállalást illetően szorosan összefonódtak, mint ezt előzőleg már említettük. Exponált vízrajzi helyzetünkből következik, hogy a legnagyobb embertömeg a legnagyobb földtömeget az ármentesítés, lecsapolás, csatornázás és gátépítés során mozgatta 227meg: az átvágott folyómedrek száma, a töltések hossza, a művelhetővé tett termőterületek kiterjedése tekintetében Európában nincs párja a magyar földmunkálatoknak, még a Pó-völgyi olasz és a tengerrel küzdő holland teljesítmény is eltörpül mellette. E nagyszabású földmunkák során alakult ki a magyar kubikosság, elsősorban ott, ahol a legádázabb küzdelem folyt a vizekkel és ahol a legnagyobb tömegben állt rendelkezésre olcsó munkaerő: a Viharsarokban.
A fokozatosan kialakuló kubikosságra először a közvetlenül érdekelt kultúrmérnökök figyeltek fel: Kvassay Jenő összefoglaló jellegű, kitűnő (1879-es) írását évekig idézgették. A Szegeden élő Tömörkény István író a kubikosélet majd minden fázisát és jellemző típusát sorra bemutatta (1902, 1908, 1910, 1911). A szentesi Ecseri Lajos inkább szociálpolitikai összegezéseket ad (1909, 1912, 1930). Megszólalnak maguk a kubikosok is: a csongrádi Oláh Mihály rövid, átfogó monográfiát tesz közzé (1936). Néprajzi szempontból a vásárhelyi Kiss Lajos kubikosportréja a leghitelesebb és a legteljesebb. A kiterjedt társadalomtudományi irodalomból Erdei Ferenc (1980) és Féja Géza (1985) írásai érdemelnek említést. 1945 után megélénkül az érdeklődés: Móricz Zsigmond riportjai újra napvilágot látnak (1952), ő elsősorban a válságjelenségekkel foglalkozik; Veres Péter önéletrajzi jellegű írásai (1951) néprajzi-szociográfiai értékek. Az egykori kubikosok is jelentkeznek szépirodalmi munkákkal, így Hunya István (1950), Karajén István (1950, 1955) és mások is. A kubikosság teljesebb néprajzát Katona Imre dolgozta ki monografikusan (1957a), illetve az egyes típusokat, eszközöket és munkákat részletező tanulmányok (lásd irodalom) formájában, megkeresve a legközelebbi olasz párhuzamokat (1971) is. Pogány Mária levéltári források alapján rekonstruálta a kubikosság és más rokon foglalkozások kialakulását, a különféle földmunkákat és a vállalkozói rendszer működését (1962, 1966, 1980). Számos kisebb írás szól az egyes helységek kubikosairól, és ők a legfőbb szereplői is a különféle mozgalmakról, szervezkedésekről szóló politikai írásoknak. Rájuk vonatkozó külföldi szakirodalomról azonban nem tudunk, még a legközelebbi rokon olasz sterratore élete sincs feldolgozva.
A mezei és az ipari munkásság között helyet foglaló átmeneti csoportok legtipikusabb képviselője a sajátos magyar kubikosság; jól példázza a munkássá válás lassú, kínos, meg-megszakított ütemű folyamatát. A magyar kubikosság a parasztságból kiválva alakította ki saját munkamódszereit, eszközeit és életformáját, s a társadalmon belül önálló, jól felismerhető típusként jelent meg. A munkaalkalmak csökkenésével a kubikosság is válságos helyzetbe került, mely legalább olyan hosszan tartott, mint a múlt század második felének fellendülése: nem volt visszaút a mezőgazdaságba, az ipar sem tudta őket foglalkoztatni, félúton megrekedtek. 1945 után kisebb részük a mezőgazdaságban, többségük az építőiparban talált munkát.
Az ármentesítések a magyar Vásárhelyi Pál és az olasz Paleocapa egyesített mérnöki tervei alapján, Széchenyi István kezdeményezésére már 1846-tól megkezdődtek ugyan, de kb. egy évtizedig kubikosokról még nem esik szó, a munkálatok is esetlegesek és eléggé szervezetlenek voltak. Amikor a kényszerű közmunkát és az időrabló napszámot a teljesítménybérezés kezdi kiszorítani, ezzel párhuzamosan szétválasztják az átvágások és a töltésépítések munkálatait, összehangolják a két fő- és a kisebb mellékfolyók szabályozását, az addig alkalmilag összeverődött, vegyes összetételű 228munkásság „törzsgárdájaként” kialakul a kubikosság. Az 1850-es évek közepétől már említik őket – a kubikosmunkás (helytelenül kubikus) elnevezés a kubik (köböl: 6,86 m3) szóból származik, s utal a teljesítményre –, s bár 1876-tól áttértek a köbméter szerinti számításra, a régi elnevezés megmaradt (magukat gyakran csak kubisoknak mondták). Az út- és főként a vasútépítéseknél bevált vállalkozói rendszer egyre jobban átterjedt az ármentesítési-töltésépítési munkálatokra, mintegy tehermentesítette az ármentesítő társulatokat és a különféle közületeket, ám e tőkés vállalkozás a munkások toborzásától a végső elszámolásig számos visszaélési lehetőséget tartogatott. A mezőgazdaságtól egyre inkább elszakadt munkások lassan-lassan megtanulták a kereslet-kínálat által meghatározott bérharcok törvényeit, s a maguk módján alkalmazkodtak és védekeztek is. A kezdetben helybeli, majd idővel ingázó kubikos vándormunka – nehézségét tekintve – a bányászokéhoz hasonlítható, csakis javakorabeli férfiak tudták végezni. Elvétve segítettek ugyan nők vagy serdülők úgynevezett csikókként talicskát vontatni, illetve az asszonyok mostak, esetleg sütöttek-főztek a férfiaknak, egy-egy munkástelep azonban zömmel férfiakból állott.
A kubikosok tipikus kétkezi munkások, csak az 1950-es évektől tűnt fel a gép. Addig paraszti eredetű eszközeiket tökéletesítették; a fejlesztésben a szentesiek és a csongrádiak jártak az élen, más helységek: Szeged, Vásárhely, Szegvár, Mindszent, Békés, Endrőd, Jászárokszállás stb. munkásai kisebb-nagyobb késéssel követték őket. A paraszti lábatlan ládás talicskát úgy alakították át, hogy a végén a teher kétharmada a kerékre esett, illetve partos helyen a teher elöl, sík terepen hátul volt; időközben magasodtak az oldalak, a lábak és a széles kerék is, a fenék pedig rövidült. A kerék terhelésén nyaklóval vagy hámmal tovább tudtak könnyíteni. Erre szükség is volt: a 15–18 kg súlyú talicskába kb. 60–80–100 kg földet tudtak rakni. A talicska típusától és a megtett távolságtól függően, 10–15 forduló adott ki 1 m3-t; ez napi átlagban 6–8–10 m3-es teljesítményt jelentett.
Az ásót, a csákányt és a lapátot nem kellett annyira átalakítani, mint a talicskát. A csongrádiak szerint az egyéni termetnek megfelelő ásó a hegyére állítva épp az állig ér, maga a nyél egyenes és egyenletes, hengeres, gyári vasa hegyes, keskeny vagy szélesebb és élezett. A megfelelő csákány kb. 1,31 méter hosszú, nyelének vége egy olyan képzeletbeli kör középpontjáig ér, amelynek kerülete egybeesik a csákányfej görbületével; a hosszabb nyelű csákány ugyanis visszarúg, a rövid pedig előre rántja gazdáját. A csákány egyik vége hegyes, a másik lapos. A lapát nyele hosszabb a többi szerszáménál, peremmel ellátott vasa széles; a nyél enyhe görbülete megakadályozza, hogy lendítés közben az eszköz elforduljon.
Jó szerszám: fele munka, a többi már egyéni erő és ügyesség kérdése; a beletanulás rövid időt vesz igénybe. A talicska megrakása rendszerint oldalról történik, és a talaj összetételétől függ, mennyire rakható meg. Nagyobb terhelés esetén az amúgy is magas végdeszkákon kívül még oldalmagasítást is tettek; főként ilyenkor vettek igénybe talicskavontatót. A terhes talicskát tolják, a tetthelyen a keréken átbuktatva egyetlen mozdulattal ürítik ki, majd kezet váltva maguk után húzzák (Ilyenkor természetesen nincs szerepe a nyaklónak.)
Tömött talajból nem érdemes széles ásónyomot venni, mert a föld lendítés közben lehull a vasról. A minél mélyebbre való rúgást jobb- vagy ballábas úgynevezett rugó (kengyelféle) segíti. Ha tömött talajban a lemélyesztett ásót nehéz lenne földestül 229kiemelni, fent egy-két centit fordítanak az ásónyélen, hogy lent a hegyénél engedjen a föld. A kemény, köves, kavicsos talajt a csákány megfelelő végével lazítják, mintegy felaprítják a lapátoláshoz. Ez utóbbi munkafázissal van a legkevesebb nehézség, kivéve ha a talaj sáros és egyben tapadós is, ilyenkor hiába lódítják nagyobb lendülettel a lapátot, a föld egy része rajta marad, esetleg a lapát is kicsúszik a kézből. Az előzőleg vízbe mártott ásó- és lapátvas viszont könnyedén elengedi a földet.
Egyébként is meglehetős különbség van a száraz és a vizes földmunkák között, amit töltésépítéskor, illetve a mederátvágáskor, csatornaásáskor végeznek. Az árvédelmi töltés alapjába, a bolygatatlan talajba úgynevezett magárkokat ásnak, melyek mintegy lábakként tartják a gátat, s így az árvíz sem tudja helyéből oldalt kimozdítani. Lényegében ezt a célt szolgálja az is, hogy a folyók gátja a meder felé enyhébben, külső oldalán viszont meredekebben lejt, várható nagy nyomás esetén kívülről úgynevezett padkagát (alacsonyabb mellékgát) is erősíti. Nem mindegy, hogy épül bele a friss föld a gátba: a töltögetést a gátszakasz egyik végpontján kezdik, onnan haladnak mind távolabbra, illetve jönnek visszafelé, így a talajt megtapossák, tömörítik, s ha kell, furkózzák is. A mélyülő munkagödörből és a magasodó gátoldalon pallókat, úgynevezett járókat fektetnek le, hogy a talicskát könnyebb legyen tolni. (Ha kell, Z alakban megtörik, esetleg kis bakokat tesznek alá.) Nagyon mély csatornából nem talicskáznak, hanem állványról állványra dobálják fel a földet; ez a két- vagy háromkarolásos állásmunka.
A kitermelés helyén maradt munkagödröket halászati vagy lecsapolási céllal át kell alakítani, össze kell kötni, a töltésoldalt pedig gyeptéglával kell kirakni. Az ilyen úgynevezett utómunkák rendszerint külön alku tárgyát képezték. A töltés magasítása nem pusztán a friss talaj ráterítésével történik, mert az árvíz az úgynevezett fejelést, vagyis a pótlólagos magasítást letolhatná, hanem a régi gát oldalát lépcsőzetesre alakítják, koronáját (tetejét) pedig az említett, de kisebb magárkokkal bevagdalják. Külön munkát jelent az árvíz elleni védekezés, pl. a veszélyes úgynevezett buzgárok megfékezése; ennek is a kubikosok voltak a nagy mesterei.
A csatornaásás a töltésépítésnek mintegy a fordítottja. A gátépítés a munkagödörből való földhordással kezdődik, és a töltést, vagyis az úgynevezett idomot egyszerre építik; a munka a gát egész hosszában összehangolt. Csatornánál viszont egyszerre állnak be a nyomvonal (a későbbi csatornapart) két oldalán egymással szemben, és lehetőleg egyszerre is érnek feneket. Nagyobb mélység esetén külön van egy úgynevezett vezérárkos, aki a víz levezetéséről gondoskodik. Ugyancsak vizes munka a mederkotrás során megrakott úgynevezett sárhajó ürítése is. A különféle vizes munkák legjobb szakértői a csongrádiak voltak, miközben a szentesiek az útmunkára, a dorozsmaiak a téglakészítésre, a szegediek pedig az építőmunkákra szakosodtak.
Az 1879-es szegedi nagy árvíz után tűntek fel az olasz kordésok, e ló vontatta kétkerekű szállítóeszköz hamarosan elterjedt az egész megyében. A kordé annyiban különbözött a hagyományostól, hogy – a talicskához hasonlóan – a ló kifogása nélkül egyszerű billentéssel ürítették. Egyébként kézi erővel rakták meg: két vagy három kubikos rakta kétfelől, illetve hátulról vagy felülről, esetleg a meredek földfalból nagyobb darabot szakítottak bele, de ezt a rendszerint jelenlévő kordésgazdák nem 230szívesen engedték. A kordérakás nehezebb volt, mint a talicskázás, mert a vállalkozók a fogatokat úgy osztották el, hogy mire egy kordé megtelt, máris ott volt az üres fogat. A kordésgazdák voltaképp fuvarosok, vegyes összetételű foglalkozási csoportot alkottak; többségük az említett Csongrád megyei helységekben élt. Míg 50 m-en túl kordéval, még nagyobb távolságra úgynevezett kubiskocsival hordták a földet; e szekértípus főként Csongrádon volt használatban; a néprajz ládaszekér néven ismeri. A kocsit is kétoldalt rakták, s úgy ürítették ki, hogy előbb a vég-, majd az oldal- és a fenékdeszkáit szedték ki, illetve inkább szétszedték, és a két ló által vontatott szekér odábbállt. Míg más ürítés-terítés esetén nem feltétlenül kellett állandó úgynevezett planéros (egyengető), a kubiskocsis fuvarnál a nagy tömegben lezúdított föld miatt nem lehetett nélkülözni.
A felsorolt munkafajtákból is következik, hogy a kubikolás társas, pontosabban csoportos munka. Az első időszakban az alkalmilag összeverődött, vegyes összetételű munkavállalókat nagyobb létszámú csoportokba osztották be, és közvetlen felügyelet mellett dolgoztatták. A vállalkozói rendszer elterjedésével a munkaadók tömegszállásul szolgáló barakkokról és kantinbeli italról, ételről is igyekeztek gondoskodni. Ez azonban olyan sokféle visszaélésre adott alkalmat, hogy idővel a hivatásossá váló kubikosok a teljes önszerveződésre és önellátásra tértek át; a toborzásnál és a teljesítmény kiszámításánál így is sok visszaélés adódott. Fokozatosan kiküszöbölték a közvetlen munkafelügyeletet, a hajcsárkodást, felléptek az utalványul szolgáló úgynevezett jancsibankó, majd az ezt felváltó gödörcédula (munkalap) ellen, melyekre – készpénz híján – a vállalati kantinban ételt-italt és egyebeket lehetett hitelben vásárolni. A visszaéléseket hatósági rendelkezések és fellépések is gátolták.
Csak kevés kubikos dolgozott egyedül: rokonok, szomszédok, barátok stb. úgynevezett bandákba álltak, tapasztaltabb társukat megválasztották bandagazdának, akinek semmivel sem volt több joga, de kevesebb kötelessége sem, mint társainak, legfeljebb külön költségeit térítették meg. E gazda írni-olvasni, és főként számolni jól tudó személy volt, aki társai nevében szerződött, tárgyalt, felvette és szét is osztotta a pénzt stb. A legtöbb banda 6–12 főből állt, a kisebb létszámú csoport még nem volt igazi banda, a nagyobb pedig esetenként algazdát is választott. Hogy a vállalati kizsákmányolást kiküszöböljék, 4–6–8 fő közös kunyhót épített, esetleg együtt is étkezett; de sem ez az úgynevezett kunyhótársaság, sem pedig a szakácsparti nem feltétlenül volt azonos a munkacsoporttal, a bandával; mind a három alakulat magas fokú szervezettséget kívánt.
A csoportmunka haladósabb volt, mint az egyéni, és rendkívül rugalmasan alkalmazkodott a külső körülményekhez. A gátépítésnél pl. közös munkagödörből termelték ki a földet, és egyénenként, de összehangolva emelték a gátszakaszt. (Ez esetben a bandagazda korábbi neve gödörgazda volt.) Egyénenként talicskáztak ugyan, de úgy kellett fordulniuk, hogy ki-ki azonos teljesítményt nyújtson, ne maradjon le; nem tűrték a kivételt. Aki lazított, kizárták a bandából. Csatornamunkán is közös úgynevezett szelvényt (munkaszakaszt) vállaltak és egymással szemben álló párokban mélyítették a kanálist. Az úgynevezett rézsü (rézső, vagyis a meneteles gát- vagy csatornaoldal) megfelelő szögben való kiképzése mindkét esetben külön szaktudást kívánt. Hasonló volt a helyzet a méréssel is: a felépített idomot (pl. gátat) vagy a kitermelés helyét (a munkagödröt) egyaránt mérhették, utóbbi esetben úgynevezett 231bubát (az eredeti talajnak megfelelő magasságú földoszlopot) hagytak. Mérésnél mindkét fél csalással élhetett, a kubikosok pl. titokban megmagasították a bubát vagy a mérőszalag alól kikotorták a földet stb. Egymást azonban nem nagyon tudták becsapni, mert a kubikosok is legalább 5%-os pontossággal előre számoltak. A banda keresete közös volt, az összeget a teljesített napok-félnapok szerint osztották el egymás között; ezért a bandagazda külön munkanaplót vezetett. Az egyenlő elosztást az tette lehetővé, hogy többen végeztek egyszerre és együtt ugyanolyan vagy hasonló munkát, de van példa a munkamegosztás egyénenként eltérő módozataira is.
Minden más munkán is szervezetten dolgoztak. Gyakran vállaltak szőlő alá fordítást, ártéri fűznyesést, rakodómunkát, kubikmunka híján mezőgazdaságit (aratás, cséplés stb.) is. Olyan munkateljesítményre tettek szert, hogy 1945 után az úgynevezett normások szerint átlagosan 150–200%-os teljesítményt tudtak elérni.
Az említett szakácspartik előnye az volt, hogy nem külön-külön főzőcskéztek, hanem a szakács dél körül kb. egy órával hamarabb ment be, feltette a bográcsot, eközben a többiek rádolgoztak helyette. A főznivalót közösen vették vagy adták össze; ellenben a többi étel már egyéni gond volt. Reggel és este rendszerint szalonnáztak, esténként meg is sütötték, délben pedig tarhonya, lebbencs, burgonya volt az alapétel, esetenként hús is került bele. Étkezésük semmiben sem különbözött az alföldi pásztorokétól és parasztokétól. Az említett tésztaféléket, továbbá a zsírt, lisztet, burgonyát, paprikás sót és vöröshagymát is hazulról vitték. Reggelenként ágyaspálinkát (fűszerezett gyógypálinkát) ittak, vasárnaponként a kantinban mulattak, kártyáztak, és majdnem mindenki dohányzott is. (Időnként munka közben úgynevezett pipahuját tartottak.) A nőtlen fiatalok közül sokan még a munkán elitták, elkártyázták keresetüket, a nős férfiak, főként pedig a szervezett munkások többsége azonban mértéket tudott tartani, csak a lumpenproletárok, az úgynevezett baráberek éltek züllött életet. Mindezek függvénye volt egészségük, de a megerőltető munka miatt a fegyelmezett kubikosok sem sokáig bírták ezt a nehéz életet: ritka volt az 55–60 éves aktív földmunkás. Öniróniával mondogatták: görbe hátat igen, de görbe házat nem sikerült szerezni. Mindenesetre egy kisebb kertes családi ház vagy egy-két hold föld szerepelt életprogramjukban.
A munkán viseltes öltözékben dolgoztak, otthon viszont ünneplőben mutatkoztak, ez helyenként különbözött ugyan, de általában átmeneti jellegű volt a paraszti és az iparos, majd később a városi munkásviselet között. A kubikosok megtartották nyelvjárásukat, a családi szokásokat, elhagyták viszont az ünnepeiket, a karácsonyt és a jelesebb névnapokat kivéve. Ahol nagyobb számban éltek, külön kubikosbált is tartottak, és rendszerint volt saját zenekaruk. Remek táncosok voltak; sok műdalt és népdalt ismertek, a mesemondás azonban majdnem teljesen kiveszett körükből.
Azt megengedték ugyan, hogy a nők gyakorolják a vallást, ők azonban sem munkán, sem pedig otthon nem látogatták a templomot: tőlünk kiadhatták a templomot árendába, mondogatták. Már a múlt század utolsó évtizedeitől csatlakoztak valamelyik baloldali párthoz, illetve mozgalomhoz, a többség szocialistának mondta magát. A válságok elhúzódásával mindjobban radikalizálódtak. Nemcsak a baloldali pártokban, mozgalmakban és érdekvédelmi szervezetekben vállaltak tevékeny szerepet, 232hanem például az 1919-es vörös hadseregben is. A két világháború közötti jobboldali próbálkozások csak ideiglenesen voltak eredményesek körükben. 1945 után ők voltak a változások élharcosai: egy részük megmaradt a hagyományos munkakörben és ott szakosodott, mások a tsz-szervezés élére álltak, az öntudatosabbak és mozgékonyabbak pedig a baloldali pártok, a helyi közigazgatás vagy az államapparátus szolgálatába álltak. Másfél-két évtized elteltével a gépesítés lényegében kiiktatta a hagyományos kubikolást. Emlékük azonban feledhetetlen, nekik köszönhető az újkori honfoglalás: 6 millió hold föld ármentesítése, a kiépült gátrendszer, a száznál több folyókanyar-átvágás, az út- és vasúthálózat és még sok más nagyszerű teljesítmény is. Legszebben és legmaradandóbban Jókai Mór írt róluk a századfordulón: „Minden munkás előtt tisztelettel hajtom meg a fejem, de a Tisza-menti kubikosok előtt levett kalappal haladok végig…”
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
