ÚTÉPÍTŐK: FÖLDMUNKÁSOK, KŐTÖRŐK, KÖVEZŐK
ÚTÉPÍTŐK: FÖLDMUNKÁSOK, KŐTÖRŐK, KÖVEZŐK
Míg a népi szállító és közlekedési eszközöknek kiterjedt néprajzi szakirodalma van, magával az útépítéssel, fenntartással és javítással – a szórványos említéseket leszámítva – csak legutóbb kezdtek foglalkozni, holott például az 1860–1870-es években az út-, vasút- és folyószabályozási gátépítők száma a százezret is meghaladta (Pogány M. 1980: 163). A szorosabb értelemben vett útmunkákra legkorábban az érdekelt kubikosokkal (Katona I. 1965: 406–432), majd a vasúti munkásokkal (Pogány M. 1980: 127–170) kapcsolatban figyeltek föl. Ezt követően az érdeklődés a kőfejtés és kőfaragás (Hála J. 1987: 11–20; Juhász A. 1991), majd a kőtörés és a (út-) kövezés felé fordult (Hála J. 1988: 177–210). Az útkaparókat, útmestereket legfeljebb utalásszerűen, az utcaseprőket futólag külön is említik (Kiss L. 1981: I. 263). A még így is meglehetősen vázlatos képet kényszerűen más szakmunkákból kell kiegészíteni.
A természetes és mesterséges ösvények, csapások, földutak kialakítása és fenntartása a törzsi társadalmakban (falu-) közösségi keretek között, mintegy kalákában történt. E közmunkakötelezettség a helyi mellékutak, olykor az országutak javítását illetően is a legutóbbi időkig fennmaradt, esetenként önerőből történő építésre is vállalkoztak. Kis erdélyi falvakban például a bíró összehívta a falutanácsot, meghirdették a közmunkát: a darabos követ igaerő és távolság szerint kellett az út mellé hordani, átlagosan 1–4 m3-t, amit szigorúan mértek, ellenőriztek. Az úgynevezett terítésben az egész falunak részt kellett vennie, főként a kátyúkat tömték be: a nagyobb kövek lerakása után tojás nagyságúra tört mészkövet terítettek a darabos kövekre, esetleg még homokot is szórtak rá, döngöléssel szilárdították. E munkálatokat úgy osztották meg, hogy a felnőtt férfiak rakták, a nők és gyermekek pedig folyamatosan hordták nekik a köveket (Gazda J. 1993: 137).
A többségi földutak mellett kövezett utakról már az ókor óta tudunk. Ám a középkorban a remek római utak sorra elpusztultak. A nagyobb városok utcáitól eltekintve az útkövezés igénye csak a 16. századtól jelentkezett ismét, a 18. században Nyugaton általánossá vált: először a városi utcákat, majd a forgalmasabb, rövidebb országutakat kezdték kövezni; és folyton újítottak. A 19. század elejétől a kőburkolatos utak mellett Európa-szerte elterjedtek a réteges makadámutak, és azóta számos más útféleség is (Hála J. 1988: 178–180).
Nyugat-Európával ellentétben nálunk az útépítés nem előzte meg a vasútépítést, e kettő főként a 19. század második felében egymással párhuzamosan folyt, sőt az ármentesítési munkálatok zöme is ebben a időben zajlott. E három nagy munkaterületen 1860–1870 között legalább 100 000-en dolgoztak (Pogány M. 1980: 163). A 223nemzetközi vállalkozói réteg elsősorban az államköltségen folyó, legnagyobb hasznot hajtó vasútépítést kedvelte, kevésbé a részben helyhatósági, közmunkákat is igénybe vevő útépítést, és legkevésbé a legkisebb profitot ígérő töltésépítést; tapasztalatait és szervezeteit azonban ezekre is átvitte. Hasonló a helyzet a munkásokkal is: a vasúti úgynevezett alépítmény, továbbá az úttest, valamint az árvédelmi töltés földmunkái is hasonlók lévén, a munkások – köztük az úgynevezett törzsgárdát képező kubikosok – is lényegében ugyanazok. A lakóhely közelében folyó munkálatok megmozgatják az érintett helységek nincstelen vagy kisföldű lakóit, elsősorban a felnőtt férfiakat, akik főként a mezőgazdasági munkák szünetében vállalkoznak földmunkára. Ahogy távolodik az országút – vasút – töltésépítés helye, egyre kevesebben követik, egy-két heti hazajárást többen, de hosszabb távú és időtartamú ingázást egyre kevesebben vállalnak; s zömük a nyári mezei munkákra messzebbről is vissza-visszatér. Hiába tart a háromféle építési fellendülés évtizedeken, sőt csaknem két nemzedéken át, a földmunkát végzők zöme továbbra is a föld- és házszerzés csalóka délibábját kergeti. Csak azok maradtak huzamosabb ideig az útmunkán, akik időközben szakosodtak, a kubikosok a földmunkára, a kőtörők a zúzalékolásra, a kövezők pedig az úttest burkolására (Pogány M. 1980).
Nálunk is vannak ugyan szórványos adatok középkori nagyobb városaink utcáinak kövezésére, sőt helységenként néhány állandó kövező is akad, ők azonban az újkori kőmunkásoknak nem ipari elődei. A kőbányászat viszont az Árpád-kortól folyamatos, a fejtett kő feldolgozásának legegyszerűbb módja volt az útburkoló kövek elkészítése, s ezt általában maguk a kővágók, tehát a bányászok hasították, illetve darabolták a kívánt méretre, de magában az útburkolásban már nem vettek részt (Juhász A. 1991: 630).
Az útépítéssel kapcsolatosan elkülönült a kőtörők és a kövezők tábora. Mindkét foglalkozás falusi nincstelenekből verbuválódott, a kőtörők megmaradtak képzetlen segédmunkásoknak, míg a kövezők idővel szakmunkásokká váltak; szinte törvényszerű volt, hogy a kőtöréssel foglalkozó apák igyekeztek fiaiknak kövezői szakképzést biztosítani; ez utóbbiak lettek a kőtörők munkaadói. A kövezőket főként részvénytársaságok és vállalatok alkalmazták, a fővárosban rendszerint szakszervezeteik közvetítették őket ki. Ám sem a segédmunkás kőtörők, sem pedig a szakmunkás kövezők foglalkoztatása nem volt folyamatos. Mivel a kövezők mindig is jobban kerestek és jóval kevesebben, kb. tizedannyian voltak, mint a kőtörők, az utóbbiak vészelték át nehezebben a válságokat, telenként erdei, nyaranként mezei munkákra vállalkoztak, asszonyaik jószágot neveltek, részesművelésbe fogtak, s például a bagiak a debreceni vákáncsosokéhoz hasonló bérleteket vállaltak (Hála J. 1988: 183–196). A kőtörők munkája abból állt, hogy a nagyobb kődarabokat mintegy felaprították; történt ugyan kísérlet e nehéz, s nem is veszélytelen tömegmunka gépi erőre való átvitelére, de a kétkezi munka lényegében az 1950-es évekig megmaradt; kövezők helyenként még most is dolgoznak (Hála J. 1988: 177).
A kövezők párban dolgoztak, 6 méter széles úttesten négyen egymás mellett haladtak ugyan, de a legtapasztaltabb előmunkás 5–8 sorral előbbre tartott, ő szabta meg az irányt, illetve a magasságot, a többiek hozzá, illetve az előttük haladóhoz alkalmazkodva rakták a köveket. A kövezőknek kőtörők, inasok, gyerekek hordták folyamatosan a köveket, az erősebbek talicskán, a kisebbek speciális drótkosárban. E 224segédmunkások keresete negyed-ötödrésze volt a kövezőkének (Hála J. 1988: 194–195).
A makadámút nem volt olyan rázós, mint a köves, de elég gyorsan kátyúsodott. A kisebb töltögetést, döngölést az útőrök (bakterek), illetve az útkaparók végezték vagy irányították. Hosszabb szakaszon 8–10, 14–16 főnyi úgynevezett parti (hengeres brigád) működött, a kátyúkat zúzott kővel töltötték ki, majd ledöngölték. Ha az utat már nem volt érdemes javítgatni, vasekével felszántották vagy felcsákányozták, új köveket raktak, illetve terítettek és lehengerelték (Hála J. 1988: 193).
A földmunkások bandában, a kőtörők egyénileg, a kövezők párban, az útjavítók (hengerlők) szintén bandában dolgoztak.
A kőtörők vállra vetett zsákban cipelték az élelmet (4–5 kg-os rozskenyér, szalonna, burgonya, liszt, száraztészta, rántás, hagyma, paprika és só), lábast vagy kisebb bográcsot vittek, melyben naponként legalább egyszer főztek paprikáskrumplit, illetve krumpli-, tészta- vagy rántottlevest; legtöbbször nyers vagy sült szalonnát ettek; szegénységükben teljes önellátására törekedtek; az utak mentén, pokrócba burkolózva vagy szerszámoskamrában és hasonló „színvonalú” fedett helyen húzták meg magukat éjszakára. Ellenben a kövezők kevés élelmet, inkább váltás ruhát vittek, s természetesen szerszámaikat. A kövezők igyekeztek olcsóbb vendéglőkben étkezni és bérelt szobában aludni. Mindkét foglalkozás tipikus vándormunka volt, miként a kubikosoké és a vasúti munkásoké is: a bagi kőtörők és kövezők egy évszázad alatt 79 helyen keresték kenyerüket (Hála J. 1988: 198–201).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
