TUTAJOSOK
TUTAJOSOK
Annak ellenére, hogy a tutajozás ősrégi szállítási mód és a történelmi Magyarországon virágkorában tízezreknek jelentett kiegészítő, esetleg főfoglalkozást, a magyar néprajzi kutatásban nem született monográfia róla, amelyet csak némileg pótolnak a Magyar Néprajzi Lexikon címszavai (Dankó I., Katona I., K. Kovács L.). Áttekintésünk így gyér szakirodalomra épül.
A tutaj az egyik legkezdetlegesebb és legrégibb vízi közlekedő és szállító „jármű”, talán csak az ülőhelyeknek bevagdalt, gúzzsal felerősített keresztfákkal ellátott fatörzs előzi meg, amit vízbe lógatott lábbal hajtottak és puszta kézzel kormányoztak. Az egyszerűbb tutaj néhány rönk vagy deszka összekötése, ezt már esetleg csáklyafélével 211mozgatják; 1–2 személyes, kis távolságra szóló alkalmi közlekedési eszköz, amilyen például a foktői tombác (Kuczy K. 1976: 32–33); kisebb távra egy vagy néhány összekötött szálfát, esetleg kész híd- és épületrészeket is úsztattak, sőt vesszőkosárban gyökeret, aprófát is. E tutajelőzményeket a Magyar Néprajzi Lexikon lápolás címszó alatt tárgyalja.
Maga a voltaképpeni tutaj úsztatható anyagokból összeállított és a víz színére mintegy szétterített szállítóeszköz, mely állóvízen nehezen mozgatható, folyón pedig csak ereszkedésnél, szaknyelven mondva: völgymenetben, vagyis lefelé úsztatható. E csonka trapéz alakú jármű némely tekintetben hasonlít a hajóra: lefelé keskenyebb végével úsztatják, hogy könnyebb legyen kormányozni. A tutajok két végén voltak az úgynevezett jármok, nagy, kézzel mozgatott kormánylapátokkal, melyek megfelelnek a hajókormánynak; a szélesebb végük felé az árbocszerű őrfa; a drávai tutaj többszintes, már majdnem hajószerű, oldalt hullámfogó, úgynevezett habbálványokkal (Kovács S. 1956: 67). A tutajosélet és munka is sokban hasonlít a hajóséletre és munkára. Ahol pedig a folyók felső folyása nem teszi lehetővé a merülő hajó mozgását, ott a tutajozás pótolja. A tutajozást századunkra nem is a gőzhajózás, hanem az országúti–vasúti teherszállítás szorította ki.
Bár a tutajozás a folyóvízi szállítás egyik legrégibb módja, meglepően kevés a rá vonatkozó történeti adat, azok is főként Erdélyből ismeretesek. Így már a 17. század első felében törvények szabályozzák a vízparti malmok építését a zavartalan tutajozás érdekében. Egy 1773-as dési értekezlet jegyzőkönyve külön is utal a só tutajon történő szállítására a Szamoson (Kós K. 1972: 15). A múlt század első felétől azután a fellendülés ütemének megfelelően valósággal áradnak az adatok, és a tetőzés országszerte a 19. század második felében következik be: a századfordulón a Maroson évenként 10–15 000 úgynevezett negyedtutaj úszott le (Garda D. 1979: 134).
A századforduló után mindenütt gyors hanyatlás következik, legfeljebb háborús konjunktúrák éltették valamelyest, de az új határok, a gépi szállítás és több más ok miatt is még az erdélyi tutajozás is lehanyatlott, legfeljebb az Aranyos–Besztercén folyt még néhány évtizedig (Kós K. 1972: 15).
A 18–19. században a Kárpát-medencén belül kialakul a hajózási-tutajozási útvonalhálózat, s hozzá kapcsolódóan a nagyobb tájak közötti (etnikai) munkamegosztás és árucsere. A Vágon szlovákok, alsó folyásától esetleg már magyarok is, a Dráván, Száván délszlávok (kránicok, licsányok), a Dráván alább magyarok is, Erdélyben ruszinok, románok és székelyek tutajoztak, illetve hajóztak. A kisebb vizeken főként tutajozás folyt, így Erdélyben minden folyón; a szélesebb, lassúbb vizeken pedig hajózás. A Duna és az Olt nemzetközi víziút volt, de nagyobb távolságra az áruszállítás inkább hajókon történt (Kovács S. 1956: 66; Kós K. 1972: 15–16). A viszonylag lassú tutajozás a hosszabb folyókon szakaszosan ment végbe, megvoltak a be- és kirakodó, áruátadó és átvevő helyek, ahol esetleg személyzetváltás is történt. Az ilyen gócokban fatelepek, raktárak, kereskedések és kocsmák várták a tutajosokat, de a víztől távolabb fekvő helységek kereskedői és lakosai is a kikötőkbe mentek áruért, s ott gyülekeztek, illetve várakoztak a munkások is. Az út- és vasúti hálózat kiépülése előtt ezek a kikötők voltak az árucsere legfőbb helyei, és nagyjából egybeestek a hajózási gócpontokkal. A nagyobb folyók (Duna, Tisza, Maros, Dráva) 212mentén tucatjával épültek ki ilyen kikötők, illetve telephelyek (Kós K. 1972: 15–17; Gazda J. 1993: 313–314).
A szálfákból összerótt tutaj (folyóc, lábó, lábbó, láp, szál, talp) több munkamenetben készült, s az átadásig számos foglalkozás (favágó, fuvaros, szállító- és rakodómunkás stb.) szoros együttműködését kívánta. A láncszemek módjára egymáshoz kapcsolódó munkákat végezhették ugyanazok, a feudalizmusban például robotra kirendelt zsellérek vagy az uradalmi cselédek, majd a vállalkozók, kereskedők előre felfogadott béresei, az önálló kisvállalkozók, de fázisokként más-más csapatok is. Tömegtermelés esetén fokozódott az egyre kisebb munkaszakaszokra történő szakosodás: külön munkáscsapatok kötözhették össze a tutajokat, 4–5 fő bocsátotta egyenként a vízre (Garda D. 1993: 313).
Voltaképpen csak a tutajeresztőknek volt külön nevük, éppoly sokféle, mint a szóösszetétel alapjául szolgáló tutajnak is: béres, kránic, lábos (lápos), talpas, tutajeresztő, tutajos, tutajoslegény és hasonlók. Ezek szegődhettek külön-külön munkapárokban vagy a folyók közép és alsó folyásától úgynevezett nyájakban vagy partikban is. Az utóbbiakat az úgynevezett nyájvezető vagy bandagazda toborozta, irányította; ő inkább volt megbízói (vállalkozók, kereskedők stb.) bizalmasa, mint a munkásoké, de neki is keményen kellett dolgoznia; ha a 4–5–10–20–25 tutajból álló karaván élén haladt, osztogatta a parancsot, s azt szájról szájra adták tovább (Gazda J. 1993: 313). A tutajonkénti munkapár lehetett egyenrangú váltótárs, vagyis béres, de ha a fiatalabb legény tanuló volt, idősebb társa elöl kormányzott, ő úgynevezett hátsósként fokozatosan tanulta meg az irányítást, majd a sikeres út végeztével áldomást ittak, mintegy felszabadították (Palkó A. 1973: 1981).
Szakaszos ereszkedésnél kialakultak a váltóhelyek, például a Maroson Gyergyóújfalunál kötötték össze a szálfákat negyedtutajokká, Malomfalvánál a románok állították ezeket össze egésszé, s ők is vitték tovább például Ugráig, Radnótig, ahol a Kis-Küküllő mentiek vették meg épületfának (Kós K. 1972: 16). Azok a béresek, akik Szászrégenig úsztattak, pénzüket megkapva fordultak vissza újabb szállítmányért. A béresek cserélhettek Zámnál vagy Aradnál; Szászrégen után Szentpáltól csendes volt a víz, két-két tutajt kötöttek egymás mellé és mögé (Gazda J. 1993: 313). A Dráván is 2–4 úgynevezett folyóc úszott összekötve, egy tömbben lefelé, és a kránicok rendszerint már Drávapalkonyánál túladtak a szállítmányon, s visszafordultak újabbért (Kovács S. 1956: 70).
Ahogy szélesedett és csendesedett egy-egy nagyobb és hosszabb folyó, úgy állították össze mind nagyobb karavánokba a lenti végcélig, például Komáromig, Szolnokig, Szegedig tartó tutajokat, és a váltótársak sem feltétlenül a helybeliek voltak, érkezhettek „alulról” is. Így például a közép- és alsó-tiszaiak bandái feljártak Tokajig, onnan úsztattak tovább egységesen vezényelt karavánokban. Ezek a tutajosok rendszerint vállalták a kikötést és a rakodást is, a célállomásokon sokan szegődtek el a fatelepekre.
A tutajeresztés rendkívül kemény és nagyon veszélyes munka volt. Esténként ugyan rendszerint kikötöttek, de hajnaltól napnyugtáig – a szó eredeti és átvitt értelmében – mindig talpon kellett lenni. A víz vitte ugyan a tutajokat, evezni nem kellett, vontatni is csak elvétve, de a nagy kormánylapát kezelése, a tutaj irányítása nagy erőfeszítést kívánt. Fennakadhattak zátonyon, sziklán, ütközhettek híddal, 213hajómalmokkal (ezeket éjszakára lámpával kellett kivilágítani), kanyarban, sodrásban parthoz ütődhettek és még ezer veszély leselkedett rájuk: gyakori volt a súlyos sebesülés, ritkább a haláleset. Ha csak egyetlen tutaj szakadt szét, alább a szálfákat könnyebb volt elfogni, újra összeilleszteni. Nagyobb bajt és időkiesést jelentett, ha több (tucat) szállítmány tolódott össze. Ez esetben a felsők igyekeztek kikötni, a karaván 10–20–25 tagja a halomból egyenként húzta vissza a vízre az összetolódott szálfákat: kötelet kötöttek a végükre, és herupp (hó-rukk) kiáltással húzták meg. A rájuk rótt fajegyek segítségével válogatták össze a szálakat, kötötték egybe a tutajokat (Gazda J. 1980: 279).
A horgony elterjedése előtt a kikötés, a partra szállítás is bonyolult művelet volt, ha nem is olyan veszélyes, mint az összeállítás és az eresztés, esetleg ismét másik munkáscsapat vállalkozott rá. Így a Gyalui-havasok fáját a Kis-Szamoson tutajok vitték Kolozsvárig, ahol a Sétatér végén úgynevezett gereblyékkel fogták ki a közelben lakó cigányok (Kós K. 1972: 15). Drávapalkonyánál is külön parti emberek segítettek a kikötésben, rakodásban: a tutaj eloldozott szálfáit úgynevezett szalufákon egyenként görgették a partra, vastagabb végükre vontatóláncot kötöttek, felső végén kettős hámfába fogott lovakkal húzatták. Vontatás esetén nem kellett parti segítség, az úgynevezett kurtullás maga végezte (Kovács S. 1956: 69–70). Amíg a tutajokat nem szedték szét, vízen maradtak, a láp- vagy tutajgazda, facsősz vigyázott rájuk.
Mivel a tutajt vitte a víz, ritkán került sor a vontatásra, ami hasonló volt a hajóhúzáshoz. A komáromi szekeresgazdák a Vágon érkezett tutajok vontatását vállalták: egy-egy úgynevezett cukk (fogat) néha 20 db, fával is megrakott tutaj vontatását végezte. A vontató állatok a parton haladtak: elöl két ló, utánuk párosával nyolc ökör, minden állatpár mellett egy-egy hajtó; a kötélre itt is a kurtulyás vigyázott, mint a hajóvontatóknál. A vontatókötél az első tutaj vezérfájának közbeiktatásával volt hátul rögzítve. A tutajokon elöl-hátul kormányosok tartották az irányt. Ha a folyón a másik parton kellett folytatni a vontatást, a tutajokhoz kötött dereglyén szállították át az állatokat, a tutajokat pedig a nagy kormánylapátokkal irányították át. Komárom közeléből Győrbe ár ellen két napig tartott a vontatás. A deszki szerb lovas hajóvontatók is vállaltak tutajhúzatást: a tutaj elején vastag fenyőszálból volt az őrfa, ehhez erősítették a vontatókötelet, melynek végét a hátsó, úgynevezett lovasbakhoz rögzítették. Emberi erővel esetleg kis tutajt húztak a part mentén, egy tutajos csáklyával segítette a haladást, amint egy 19. századi festményen látható (Gráfik I. 1983a: 160–162).
A tutajon fészer vagy kunyhócska nyújthatott menedéket. A drávai tutajokon vékony oszlopok tartották a kettős deszkázatú építményt, amelynek volt ugyan teteje és oldala, de ajtaja nem, üres helye a haladás irányába nézett (Kovács S. 1956: 67). Kunyhócska híján a tutajra terített szalmán aludtak, pokróccal takaróztak a tutajosok, esetleg ugyanígy feküdtek le kint a parton.
A tutajon vitt munka- és egyéb eszközökről hiányos listáink vannak, leggazdagabbal a Marosról rendelkezünk: fejsze, csákány, vonókés, fúró, szeg, karó, kötél, gúzs és tartalékkormány (Kovács S. 1956: 67). A viseletet kiegészítette a felszíjazható patkó, alján fogakkal, melyek biztosabbá tették a járást (Palkó A. 1973: 1980). Az élelmet tarthatták ládában vagy mintegy másfél méter magas ágasfán egy úgynevezett 214általvetőben; az egyéb holmikat is felfüggesztették, a szerszámok azonban lehetőleg mindig kéznél voltak.
A tutajeresztők egy-két heti élelmet vittek hazulról vagy kaptak útközben, a Maroson például azok, akik Szászrégenen túlra tartottak. Vittek magukkal kenyeret, szalonnát, túrót, babot, borsót, lencsét, kását, lisztet, sót, paprikát, hagymát, ecetet és pálinkát, amelyből naponta legalább fél literrel fogyasztottak, azt tartották, erőt ad és véd a megfázás ellen. Gyakori volt a hideg étel, nemcsak a kenyér, szalonna, hanem a hideg puliszka is. Meleg ételként váltogatták a túrós puliszkát és a babot; időnként rántottát sütöttek, a folyókból halat fogtak ki; néha marha- vagy bárányhúshoz is jutottak. A Maros felső folyásáról indulók az első meleg ebédet még a gátnál kapták, odavitték asszonyaik – mint az aratóknak és a favágóknak –, aztán mindig maguk főztek esténként a tutajon, a szálfákra földet borítva kialakított tűzhelyen vagy kint a parton. Úgy tűnik, ismét a drávai tutajosok voltak gondosabbak: kunyhójuk tetején egy szelemen feküdt végig, rajta láncon lógó bogrács, ezalatt egy négyzetméternyi földpad, deszkával körülkerítve a tűznek. Korábban cserépfazékban főztek (Kovács S. 1956: 67; Palkó 1973: 1980–1981; Garda D. 1979: 136; Gazda J. 1993: 314). Mindenütt kocsmák egész sora várta a tutajosokat. Gyakori volt köreikben az alkoholizmus, továbbá a reuma és a tüdővész (Palkó A. 1973: 1981).
A kereset általában nem lett volna alacsony, de idénymunka lévén nem biztosította az egész évi megélhetést, főként ha ereszkedés közben kár érte a munkásokat, tudniillik az előnytelen szerződések szerint mindent nekik kellett megtéríteniük s nem a helybeli, hanem a két-háromszoros átlagárakon. A fakereskedők legjobban szerették a (mindenes) napszámosokat, gyakran pénz- és gabonaelőleggel láncolták magukhoz munkásaikat, igaz, a kamatot később levonták a bérükből (Palkó A. 1973: 1980–1981; Garda D. 1979: 136).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
