A FÁVAL KAPCSOLATOS MUNKÁK: A VÁGÁSTÉR, MUNKAREND – MUNKAMENET – MUNKAMEGOSZTÁS
A FÁVAL KAPCSOLATOS MUNKÁK: A VÁGÁSTÉR,
MUNKAREND – MUNKAMENET – MUNKAMEGOSZTÁS
MUNKAREND – MUNKAMENET – MUNKAMEGOSZTÁS
Az erdővel kapcsolatos főbb munkák közé tartozik a fenntartás (gondozás), a kitermelés, az irtás pótlása (telepítés, felújítás); a fa pedig felhasználható tüzelőnek, építőanyagnak, bútornak, szerszámnak és többféle más tárgynak, s végül a különféle erdei melléktermékeket is össze lehet gyűjteni. A felsorolt munkák legtöbbje összetett folyamat, egy-egy válfaja is eléggé változatos, nem olyan egyszerű, mint az aratás vagy a cséplés. A kitermelés például lehet teljes irtás, részleges ritkítás, a fát kivághatják szálra vagy köbméterre; a bükköt, gyertyánt inkább télen, a tölgyet viszont tavasszal és nyáron alkalmasabb kitermelni, a fenyő vágása kevésbé évszakhoz kötött. A szálas, tiszta erdő kitermelése haladósabb, mint az alacsony fáké, a lejtős terep is nehezebb a síknál. A kitermelést, szállítást és felhasználást legtöbb esetben nem ugyanazok az emberek végzik, szakosodott foglalkozások alakultak ki. Így a kitermelők a fát kivágják, tisztogatják, megfelelő nagyságúra fűrészelik és szabályos csomókba rakják. Az általuk kivágott, rendezett fa kisebb távolságra történő mozgatásában még részt vesznek, de már a nagyobb tömegű fa fuvarozását rendszerint mások vállalják. Gyakori eset, hogy e fuvarosok mellett még külön rakodómunkások is dolgoznak. A kitermelés utáni speciális munkákba (például kéreghántásba) családtagok vagy más, alkalmi segédmunkások is bekapcsolódhatnak, ők végzik az erdei melléktermékek (gombák, gyümölcsök, gyógynövények stb.) gyűjtögetését, a facsemeték ültetését és gondozását is. Az erdőkhöz szorosabban kapcsolódó szakmunkáknak kialakult bizonyos rangsoruk: mészégető, fuvaros, szénégető, favágó (Petercsák T. 1986: 134). A fa sokféle feldolgozását pedig önálló szakiparosok (ácsok, asztalosok stb.) végzik. Kivételesen fordult csak elő, hogy az erdőben adódó csaknem minden munkát ugyanazok, a vákáncsosok végezték; e sajátos életmód és foglalkozás azonban szórványos és rövid idejű volt. A vállalkozói rendszerben megsokasodott fatelepek már a gyár függvényeiként, némileg gépesítve, üzemszerűen működtek.
Kitermeléskor a terepviszonyoktól és az összedolgozó csoportok létszámától függően 20–25–30–40 m széles úgynevezett nyílást vagy tanyát (munkaszakaszt vagy vágásteret) sorsoltak vagy mértek ki, egyszerre 1–2 holdnyi fát termeltek ki. Ezen belül a párok közötti távolság legalább 4 m volt; sem más párok, sem pedig a szomszédos bandák szelvényébe nem volt tanácsos „belevágni”. Ha több csoport vagy pár egymáshoz közel döntögetett, „saját” fáikat megjelölték és valamilyen sorrendet tartottak, általában a (jobb) szélső, legerősebb pár kezdte a munkát. Lejtős terepen az erdőrész szélén, a part alján álltak be saját munkaszakaszukba, a döntögetést többnyire az aljától kezdték, sík vidéken viszont a sűrűjével. A terepadottságoktól függően a munkaszakasz közepe tiszta maradt, a gallyat a két szélére vágták, 205de a fát is, a gallyat is elhordták. A döntésnél általában a középvonaltól haladtak a két széle, esetenként az alja felé, s gondosan ügyeltek arra, hogy a munkaszakasz két szélén párhuzamosan haladjanak. E térbeli munkamegosztás időbeli tagolással kiegészítve emlékeztet a nagyobb búzatáblába beállt aratók munkamódszerére.
A térbeli munkamegosztással párhuzamosan előre megtervezték az időbeli, rendszerint napi munkamenetet. A közellakók sötétben indultak, hogy világosra kiérjenek, a munka a tűzgyújtás után az esetek többségében a döntéssel kezdődött, reggeli után a gallyazással (esetleg kéreghántással együtt) folytatódott; a felhasználás céljától függően fűrészelték, hasogatták, néha faragták is méretre a fát, s inkább hétvégeken, esetleg este hordták szabályos rakásba a fát, illetve a gallyat. E munkamenetbe iktatták be a reggelit és az ebédet, s meleg vacsorával zárták a napot. A gallyazás-tisztogatás és főként a méretre vágás attól függött, hogy milyen célra termelték ki a fát. A házépítéshez használt boronafát esetleg már a helyszínen kifaragták; ez persze megnyújtotta a ráfordított munka időtartamát. Hasonló volt a helyzet a méretre fűrészelt és hasogatott ipari rönk, bánya- és vasúti talpfák, valamint a hordódongák esetében is.
Általában a méretre fűrészelt-hasogatott dorongfát, hasábfát és gallyfát ölbe, méterbe rakták, a szálfát csomóba húzogatták. A farakások mérete is változott, az 1914 előtti ölet, vagyis 1 m3-t később – főként a méretes darabok esetében – felváltotta a méter, illetve ennek többszöröse. Egy méterbe átlagosan hat mázsa fa került.
A tuskók-gyökerek kiszedése – ha egyáltalán sor került rá – külön munka volt.
A felsorolt munkákat nemcsak térben és időben, hanem egymás között is megszervezték, illetve megosztották. Így a fejszés-fűrészes döntés teljes együttműködést kívánt, de már a vékonyabb ágak úgynevezett félkézfűrésszel való darabolása, ezt megelőzően a gallyazás és több más munkafázis is lehetett egyéni. A munkapárok, főként pedig a csoportok egymás közötti munkamegosztása rendkívül változatos és nagyon rugalmas. Így például a bakonyi 3 fős csoport esetén a döntés után egy fő gallyazott, a két fűrészes a törzset feldarabolta, majd két fűrészes ismételten fát döntött, mialatt a harmadik a fát osztályozta, rakta rendbe (Hegyi I. 1957: 138–142). A gömöri négyes partiból kettő döntött, darabolt, kettő pedig gallyazott, nyesett, majd hasogatott és ölbe rakott. Öt fő esetén tovább aprózódtak a munkafázisok: kettő döntött, egy gallyazott, nyesett, egy hasogatott, egy pedig összehordta, rakta a fát (Paládi-Kovács A. 1988: 106–110). A gyergyóremetei hatos csoportból két fő döntött fűrésszel, egy előre féligelt, vagyis félig bevágta a törzset fejszével, hogy könnyebb legyen majd fűrészelni; egy munkás csapolta (gallyazta), kettő lehántotta a fa kérgét. E munkaszakaszokon belül a fűrészelésnél és a hántolásnál lehetőleg a jobb- és balkezesek dolgoztak össze (Garda D. 1979: 142–143). A csoportmunkában a tagok egymást váltogatták, hogy mindenkinek mindenből egyformán jusson. Néhány esetben különleges munkamegosztással éltek, például a háromszéki erdővidéki dongakészítők hatfős csoportban dolgoztak, a nagyobb fákat négyen fűrészelték: kettő a fűrésznyelet fogta, kettő pedig azok nadrágszíját, és mind a négyen egy ütemre húztak; utána egy munkás fejszével hasogatott, először csak kétfelé, és kimérte, hány dongát ad ki a félbevágott fa, a dongákat többen is hasogatták, majd csomóba 206rakták; ettől kezdve ketten faragófejszével kiformálták, egy pedig bárddal simára dolgozta a dongát, és ismét egy munkás a donga fokát húzta le; külön fuvaros szállította el (Gazda J. 1993: 312).
A kitermelést, az erdőmunkások szóhasználata szerint az ölezést bizonyos idő elteltével a közelítés követte, majd az erdőből a felhasználás helyére történő fuvarozás. Maga a közelítés voltaképp a vágás helyéről (vágástérről) a rakodóhelyre való átszállítást jelentette. Kisebb, kb. 50 méteren belüli távolságra a tűzi- és egyéb kisebb darabokra tagolt fát kézben egyedül, a szálfát, bányafát ketten vállon vitték, a nehéz bánya- és méretes fát utóbb már jobban szerették emberi erővel tolt-vont talicskán, targoncán, vontatott szánkón szállítani. 200 métertől kb. 3 km-ig már inkább lóval, ökörrel vontatták, de ha lehetett, eregették, csúsztatták; a rakodóhelyről később elfuvarozták. Lejtős helyen gurították is a fát, aminek az volt a veszélye, hogy átgurulhatott a kijelölt rakodóhelyen is, kétszeres volt tehát a fáradság (Csorba L. 1966: 234, 236). A szálfát viszonylag kisebb távra és főként sík területen lóval is húzatták. A szállítóeszközök változatosak: egy- vagy kétszemélyes kéziszánkó, ló vagy ökör vontatta szán, szekér, sőt még egyszerű kerék is lehetett. 1945 után a kisebb távolságra történő mozgatást is jórészt gépesítették.
Míg az úgynevezett ölezők és a közelítők rendszerint azonosak voltak, az igás fuvarosok lehettek alkalmi vagy állandó foglalkozásúak. Kisebb helyeken maguk a gazdák vállalkoztak hosszabb távra, de rendszerint csak a mezőgazdasági munkák őszi-téli szünetében. A nagyobb erdőbirtokok és települések nemcsak hivatásos erdőmunkásokat, hanem állandó fuvarosokat is tudtak foglalkoztatni, az utóbbiak rakodómunkásokat is szegődtethettek. A távolsági szállítás hegyvidéki módja volt a szálfák tutajként való leúsztatása a folyókon.
A szokásos fakitermeléstől némileg eltérő volt a cserhántás, cserezés, fanyúzás néven emlegetett kéreghántás, amikor nemcsak a fát, hanem kérgét is hasznosították ipari célokra: elsősorban a tímárok, vargák, utóbb kisebb bőrfeldolgozó üzemek is használták bőrcserzésre. 1945 után e mellékfoglalkozás, illetve felhasználási mód megszűnt. A gondos kéreghántás jócskán eltért például a bánya- és talpfák, valamint egyéb faféleségek lekérgezésétől, utóbbi esetben a kéregdarabok hulladéknak számítottak. A kéreghántók egy része nem állandó erdőmunkás volt. Helyenként a kéreghántás jól megfért a szénégetéssel. A kéreghántók a szokásos fejszén, kis- és nagyfűrészen kívül használtak még kisbaltát, csertörő bunkót és hántolókést is. Párban, esetleg családi keretben dolgoztak. A kéreghántás 5–6 hétig is eltartott, és kb. ugyanennyi ideig száradt az anyag, mígnem lovaskocsin a vasútra, műhelybe, illetve üzembe elfuvarozták. A munka nemcsak gondosságával tért el a kitermeléstől, hanem üteme, menete is: nap közben kevés fát döntöttek, hogy a kéreg rá ne száradjon; a kivágott fát feldarabolták, késsel lehántották a kérgét, kiteregették száradni, majd a száraz kérget összehordták, osztályozták, úgynevezett kazalba vagy máglyába rakva betakarták; végleges szállítás előtt kévékbe kötözték (Paládi-Kovács A. 1988: 126–130; Vasvári Z. 1993: 176). A lehántolt fával pontosan úgy bántak, mint a hántolatlannal. A nők a döntésben nem vettek részt, de ők hordták, kazlazták, majd kévékbe kötözték a kérget. Elsősorban falujuk határában dolgoztak, de 10–15 km-es körzeten belül is vállaltak munkát, s igyekeztek mind az otthoni, mind a munkahelyi meleg ételről gondoskodni (É. Kovács L. 1976: 150–151).
207A gömöri Szilice helyi jellegzetessége volt a botvágás, botgyűjtés; ez nem azonos az ártéri füzesek ágainak téli levagdalásával, az úgynevezett botolással. Ősztől tavaszig járták az erdőt, vagdalták és gyűjtötték a botnak való ágakat. Ha kevés botot sikerült gyűjteni, háton vitték haza, egyébként fuvarral. Napjainkig kifizetődő mellékfoglalkozás (Paládi-Kovács A. 1988: 131–134).
A vákáncsos debreceni neve egy különleges foglalkozásnak, Mezőhegyesen makkosnak, Szegeden ingyenös embörnek mondták őket. Átmeneti típusú foglalkozás volt az erdőmunkás, a telepítvényes zsellér és a kishaszonbérlő között. A vákáncsosok családostul szegődtek, lányaik, asszonyaik is sokféle erdei munkát végeztek. Az agrárszegénység legalsó rétegeiből kerültek ki. Elődeik már a 18. században megjelenhettek, de nagyobb tömegben a múlt század hetvenes éveitől alkalmazták őket: egyesek néhány száz, mások ezer családról írnak, az 1940-es évekre ez a mindenes életforma lassanként meg is szűnt. A vákáncsos munka lényegében az erdőirtás, -telepítés és földművelés összekapcsolása: a kapott 6–8 holdnyi bérföldön, az irtáson a gyökerek, tuskók kiszedését vállalták, a városi szegényeket ők látták el tüzelővel. A föld megtisztítása után az erdőt újratelepítették, a facsemetéket gondozták, és amíg a fiatal fák lombjai engedték, a fasorok közt kapásnövényeket (kukoricát, burgonyát, babot stb.) termesztettek. Időnként kisebb erdei vad is került a konyhára. Város széli házakban vagy ideiglenes erdei viskókban laktak, 4–6–8 évenként tovább kellett költözniök. A bérföldet szerződésük lejártáig másnak nem adhatták ki, s az erdő egyéb hasznát sem értékesíthették (Pusztainé Madar I. 1982: 24; Varga D. 1970: 46).
Az erdőmunkások és családjuk kiegészítő foglalkozása volt a fák, gallyak nem túlzásba vitt gyűjtése és az erdei termékek gyűjtögetése többé-kevésbé szervezett formában. Szabadabb (köztulajdonú) erdőkben állandó és nagyarányú böngészés folyt, az állami és nagyobb uradalmi erdőségekben viszont szigorúan korlátozták. A múlt században még a 12 cm-nél vékonyabb ágakat vihették haza, azután a 7, utóbb már csak az 5 cm-eseket. A gyűjtögetőket hívták vadkörtéseknek, bazárkásoknak; az utóbbiak voltak a legszervezettebbek. Az erdő valósággal terített asztal volt: kínált gallyat, lombot, makkot, különféle magvakat, fagyöngyöt, taplót, illetve gombát, gyümölcsöt, gyógynövényt, virágot és sok minden mást. Ezek egy részét eltüzelték, takarmányoztak vele, illetve nyersen vagy lekvárként, ecetként fogyasztották. Taplóból dísztárgyat is készítettek, s az erdőmunkás család halottja rendszerint vadvirágból kötött koszorút kapott. A bőségesebb zsákmányból (például a gombából) néha eladásra is jutott. A gyűjtögetést kisebb, néhány fős csoportban folytatták, népesebb csapatok tagjai is egyenlően osztoztak a zsákmányon, közös volt az esetleges fuvarköltség is. Az említett bazárkások kis csoportja is a munkaszervezetekhez hasonlóan működött: a tagok lehetőleg egykorú, régi ismerősök voltak; évtizedeken át járhatták együtt az erdőt. Ha valaki nem tudott beilleszkedni, szűkszavúak voltak vele, nem is nagyon segítettek neki, s a legközelebbi alkalommal „elfelejtették” értesíteni (Erdélyi Z. 1956a: 53–56; Jósvai G. 1976: 166–167; Fejes K. 1986: 9–10, Petercsák T. 1986: 134).
1945-től a tulajdonviszonyok változásával az egész erdei munka és feldolgozás átalakult. Főként az 1960–1970-es évektől lendült fel a gépesítés, de még sokáig nem érte el a mezőgazdaságét. Az ország egyhatodát kitevő erdőterület jó harmada (kb. 1 208millió ha) állami kézbe került, a többi tsz- vagy vállalati tulajdon lett. Az állandó és az alkalmi munkások száma kb. 30 000-re csökkent, összesen 50 000-en éltek az erdőből vagy az erdőért, tehát például a tsz-tagságnak mintegy tizednyi része 1970 táján (Varga D. 1970: 32). A fokozatos gépesítés eredményeként az 1980-as évekig a kitermelés 17%-kal növekedett, ám nagyjából ugyanennyivel csökkent a munkások száma is (Soós G.–Misi S. 1984: 192–193). A megmaradt munkásság összetétele is megváltozott: az alkalmi munkások között feltűntek a 14. éven felüli diákok, az állandó munkások között pedig sokan különféle gépeket kezeltek. Vizsgázott gépszerelő 1970-ben 4000 fő volt (Varga D. 1970: 51). A képzett gépkezelők voltaképp eleve nem egyenlő brigádtagok, de a „közönséges” tagság is eléggé vegyes összetételű, illetve elindult a szakosodás irányába.
Az iparosodással a bányák és az ipari üzemek sok helyt elszívták a munkásokat, akik esetleg könnyebb munkával is megkerestek annyit, mint erdőn maradt társaik (Lakos Gy. 1952: 78).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
