SUMMÁSOK
SUMMÁSOK
A summások a legújabb kori gépesítetlen mezőgazdasági nagyüzemekben huzamosabb időre (hónapokra) fogadott szerződéses idénymunkások, akiknek bérezése a vegyes mezei munkáknak (kaszálás, kapálás, betakarítás stb.) megfelelően szintén vegyes: idő- és teljesítménybér, terményrész volt, s ezeken kívül többnyire ellátmányt (szállást, élelmet) is kaptak. Kialakulásuk kezdő szakaszán sokféle elnevezésük volt, utalva például az időbérre (hónapos, hónapszámos stb.) és egyéb rokon munkáskategóriákra (például havi béres, hónapos cseléd stb.), mindezeket fokozatosan kiszorította a summás szó, mely egyszerre utal a végösszegre (summa = összeg), valamint a csoportos bérezésre is. A summások ugyanis az ezer holdon fölüli nagybirtokokra több tucat főből álló vegyes csoportokban, úgynevezett bandákban szerződtek saját summásgazdáik közvetlen irányításával. Épp ezek alapján különböztethetők meg a cselédektől, részesektől, szakmányosoktól, átaljásoktól és a napszámosoktól is, jóllehet ezek mindegyikével rokonok, és egyik kategória között sem vonható éles határ.
A summásság mind néprajzi, mind pedig társtudományi szempontból kellő alapossággal fel van dolgozva. A történeti előzményeket legrészletesebben Sápi Vilmos (1967) tárta fel, kialakulásukat és 1914-ig tartó életútjukat Sárközi Zoltán (1965: 321–381) kísérte végig, ennek végső szakaszát pedig Lencsés Ferenc (1982) mutatta be. Elsőnek Illyés Gyula vont párhuzamot a cselédek és a summások élete között (1974), Szabó Zoltán pedig otthoni életkörülményeiket vetette össze a parasztokéival (1937, új kiad. 1986). A summások agrártársadalmon belüli helyzetét Erdei Ferenc jelölte ki (1980: 226–229). Hasonlóképp modell értékű Györffy István néprajzi szempontú összegezése a matyó summásokról (1929a: 75–81). A matyók teljes joggal kerültek a figyelem előterébe (Sárközi Z. 1965: 363–381; Sándor I. 1956: 185–196; Zupkó B. 1966: 249–260. stb.), s utóbb a palócok is (Tanner J. 1961; Cs. Schwalm E. 1989: 469–495. stb.). Jóval kevesebbet tudunk viszont a nyugat-dunántúli summásokról 186(Pölöskei F.–Takács F. 1974: 434–450; Sisak É. 1977). Irodalmi szociográfia Koós Imre hiteles visszaemlékezése (1960), és ehhez hasonló több kisebb közlés (pl. Maruzs J. 1986) is. Az 1969-től jelentkező utósummásságra Nemcsik Pál (1976b) hívta fel a figyelmet. A summásgazdát Lencsés Ferenc külön is bemutatta (1964), a toborzást és a bandarendszert Katona Imre a summásokra való különös tekintettel elemezte (1961a).
A summásság egyes összetevői, előformái a feudalizmus záró szakaszán megjelentek ugyan, de a korabeli időbéres, részes, átaljás és szakmányos munkák szövevényéből nagyon nehéz a summásokat kihámozni. Nagyobb birtokokon már szervezett csapataik is feltünedeztek, de még korántsem olyan tömegesen, mint a századforduló évtizedeiben. A summássághoz tehát már a feudalizmusban minden adva volt (Sápi V. 1967: 23, 36, 43, 62, 103, 169, 175–177), de a korszerűen gazdálkodó nagybirtok, és főként a kapásnövények területének megtöbbszöröződése még hiányzott.
A feudalizmus idején még az aratás és a cséplés, valamint a szénamunka igényelte a legtöbb munkáskezet, a 19. század utolsó harmadától a különféle takarmány- és ipari növények vetésterülete jelentősen kiterjedt, a századfordulón került sor a filoxéra által kipusztított szőlők pótlására is, s így főként a kapálás és a betakarítás jelentett állandó munkacsúcsokat; a cséplőgép, majd az ekekapa terjedése csak kevéssé módosította a munkaerő iránti keresletet. Az időközben önállósult summásság az új feltételeknek mindenben megfelelt, tavasztól őszig sokféle tömegmunkát végzett, ezek egymást váltották, nem kellett rájuk újra és újra munkásokat toborozni, ugyanakkor a késő ősztől kora tavaszig tartó időszakra szélnek engedték őket. E főbb mezőgazdasági summásmunkák meglepően változatosak: vetés, palántázás, gyomirtás, szénakaszálás, a kukorica, burgonya, (cukor-) répa tavaszi, nyári és az egyéb takarmánynövények többszöri kapálása, továbbá a többféle betakarítás és utómunkáik (hordás, rakodás stb.), az őszi burgonya- és répaszedés, kukoricatörés és szárvágás, esetenként dohány- és szőlőkapálás, gyümölcsszedés, magtisztítás és még sok más egyéb (az aratást, cséplést nem summásmunkaként, hanem külön szerződéssel végezték). Mindezek bérszámítása eltért, közben a munkafeltételek és a viszonyok maradtak. A kapálást rendszerint időbérben (napszámban), a répaszedést (négyszögölenként), a kukoricatörést (mázsánként), a szárvágást (holdanként) szakmányban számolták össze. Egyáltalán nem volt egyszerű feladat e sokféle munka és bérforma számítgatása, sem pedig az időarány és munkaerő kategóriái (I. és II. osztályú, másként egész és félkezes summások) szerinti elosztás. Tovább bonyolította az elszámolást az élelmezés és a szállás biztosítása, valamint az utaztatás és a szállítás költségei is. (Mindezekre alább még visszatérünk.)
A summásság kialakulása előtt és utána, velük párhuzamosan a mezőgazdaságban adódó állandó (főként az állattartással kapcsolatos) munkákat továbbra is cselédek, esetenként a téli summások végezték, az aratást-cséplést részesek, a kaszálást, kapálást napszámosok, a kert-, dohány- és szőlőmunkákat pedig szakmunkások, szakmányosok. A summások nem szakosodtak úgy, mint például a dinnyések, dohányosok vagy a kertmunkások, és nem is csak egy-két munkamenetben vettek részt, mint a cselédek, hanem megmaradtak mindeneseknek, miként a napszámosok és a kisparasztok is. Körükben is a földszerzés volt az elsőrendű cél, ipari pályákra csak kevesen gondolhattak.
187A summások éppúgy zsellérutódok voltak, mint más mezei munkások is, többségük nincstelen agrárproletár vagy szegényparaszt. Esetenként néhány alkalomra népes középparaszti családokból származó lányok is vállaltak summásságot, hogy kiházasításuk költségeit megkeressék. A summások is beletartoztak saját falusi-mezővárosi közösségükbe, melynek normáit rendszerint idegenbe is magukkal vitték. Otthon és főként ideiglenes munkahelyükön egyaránt elszigetelten éltek, a parasztok és a cselédek is lenézték őket, a summások viszont különbnek tartották magukat a cselédeknél. Önmagukban zárt, endogám közösséget alkottak; a mezőkövesdiek például évtizedekig nem házasodtak idegenből. A gyakran ismétlődő summásjárás hatása azonban óhatatlanul is megmutatkozott, fokozatosan oldotta a hagyományokat, a változások a summásokat sem kímélték; otthoni tétlenségre kárhoztatva előbb-utóbb tudatosodtak, más munkalehetőségeket kerestek.
A summásjárások századforduló körüli évtizedeiben e vándormunkások száma nagyjából annyi volt, mint a kubikosoké: 30–40 000, illetve családtagokkal együtt kb. 120–150 000 fő. A summásrajokat kibocsátó gócok olyan vidékeken alakultak ki, ahol viszonylagos volt a túlnépesedés, a fojtogató nagybirtok miatt akadályokba ütközött a földszerzés, és az ipari fejlődés is késett. Ilyen vidék volt elsősorban a felföldi Nógrád, Borsod és Heves megye, ezeken belül egyes helységek (Mezőkövesd, Ostoros stb.), valamint a Dunántúlon Zala. Mivel summásokat elsősorban az 1000 hold feletti nagybirtokok szerződtettek, ezek a befogadó gócok is kialakultak, főként Fejér, Veszprém, Somogy és Pest megye, idővel szinte az egész ország; külön is említhetők az állami birtokok, például Mezőhegyesre nógrádvarsányiak jártak. A legkeresettebb mezőkövesdi matyók például 1945-ig 20 megyében összesen 67 helyen dolgoztak, leggyakrabban Fejér, Pest, Tolna, Borsod, Nógrád, Szabolcs-Szatmár és Békés megyébe jártak; ehhez hasonló a helyzet a felföldi palócokkal is, a dunántúli magyar, horvát és szlovén summások lehetőleg a közeli munkahelyeket keresték fel, a szlovákok és a ruszinok viszont a tőlük távoli magyar uradalmakat is.
A summások többsége nő volt, a munka időtartamának hosszabbodásával nőtt a férfiak aránya; a mindkét nembeli 15–30 év közötti fiatalok vállalkoztak e nehéz, szakadatlan munkára, a középkorúak és az idősebbek éveik szerinti arányban mind kevesebben; csapatonként egy-két konyhamalacnak nevezett gyermek is velük mehetett. Az aratást és a zsákolást bíró férfiak teljes, a nők – a munkafajtától függően – fél, kétharmad vagy háromnegyed bért kaptak; a gyermekek legfeljebb ennek felét. (Az élelmezési fejadagokban viszont alig érvényesült ez a nemek-korcsoportok közötti mennyiségi megkülönböztetés.)
Idők folyamán a summások mind hosszabb időtartamra: 4–5–6–8 hónapra szerződtek, s ezzel párhuzamosan a viszonylag kisebb: 16–20 fős csoportokat népesebb, 40–50 főnyi bandák váltották fel, megnőtt a summásgazdák szerepe és hatalma is. A summáscsapat élelmezési és szállásközösség, bizonyos munkákon (aratás, cséplés stb.) pedig együttműködő szervezet is volt. A közös munka a csoporton belüli rugalmas megosztások révén termelékenyebb volt, mintha egyénileg dolgoztak volna. Egyszerűbb tömegmunkát, mint amilyen például a kapálás, legfeljebb térben kellett megosztani és közvetlenül ellenőrizni, és hogy ezt az időbéres munkát ne lassíthassák, a summásgazdák a sorok élére állították az úgynevezett vajdákat, más néven ecetgazdákat, akik diktálták az iramot, s ezért külön díjazásban részesültek. Ha 188az egymás mellett kapáló sorok más-más helyről valók voltak, versenyeztették is őket.
A népes summásbandák kor és nem szerint vegyesebb összetételűek voltak, mint más mezei vagy építőipari munkáscsapatok, de a lokalitás elve náluk érvényesült jobban, és minden csoportjukban volt egy rokoni, baráti, szomszédi törzs is. Ezek mind könnyítettek a hosszadalmas toborzás, szerződés és utaztatás menetén, valamint a szállás, étkezés és munkaszervezetek kialakításán is. A munkaadók jobban szerették ugyan a különböző helységekből összeszedett csapatokat, mert könnyebb volt őket egymás ellen kijátszani, illetve fegyelmezni, de sem maguk a summásgazdák, sem pedig társaik nem szívesen álltak rá a vegyítésre. A viszonylagos egyöntetűség a munkahelyen valamelyest mégis oldódott, sőt az is előfordult, hogy városi lumpenproletár elemek, úgynevezett mangárok is odacsapódtak hozzájuk. A csapatok egységét azonban a saját vezetés és a belső erő nem engedte megbontani.
Egy-egy népesebb summáscsapatot összeszedni, szerződtetni, utaztatni, a munka helyszínén elszállásolni és munkába állítani felért egy kisebbfajta hadművelettel; nem véletlenek a katonás vonások. A summásság nem egyéni vállalkozás volt, hanem kezdettől végig közös. Esetenként már decemberben kezdődött az uradalom megbízottja és a summásgazda puhatolódzása: levélváltás, kölcsönös utazás stb. Legkésőbb januárban már össze kellett állítani a csapatokat, hogy a munkáskezek, illetve a munkaalkalmak biztosítva legyenek. A későn szerveződött hatósági és társadalmi munkaközvetítőket lehetőleg mellőzték, ám a szerződést már a jegyző előtt kellett megkötni. Természetesen nem külön-külön szerződtek, ha a feltételekbe előzőleg bele is szóltak, hanem csoportosan. Hosszadalmas alkudozás folyt a bonyolult munka- és bérformák miatt, amiket más munkáskategóriák (cselédek, részesek, napszámosok stb.) díjazásához kellett igazítani, felsorolva minden egyes munkafajta várható időtartamát, mennyiségét és minőségét; a szállás, élelmezés és utaztatás költségei külön alku tárgyát képezték. Akár részletezték a munkafeltételeket, akár nem, a szerződés szövegébe bevették a summások általános kötelességeit. A felsorolás hasonlít a cselédszerződésekére: „…a gazdaságban töltendő idő alatt tartoznak minden néven nevezendő és a gazdasággal kapcsolatos bármilyen munkát… elvégezni. Ezenkívül a gazdaság kívánsága szerint esetleges… munkákat is tartoznak teljesíteni… Ha nem engedelmeskednek, a munkából minden kártérítés nélkül kitilthatók és azonnal elbocsáthatók…” (Lencsés F. 1964: 480). Betegség esetén csak nyolc napot fizettek. A summások az 1898. évi 2. tc. értelmében nem cselédekként, hanem munkásokként szerződtek, és nemcsak egyénileg, hanem egyetemlegesen is felelősek voltak a kötött és mindenki által alá is írt szerződés betartásáért. Összeütközés esetén majdnem mindig ők húzták a rövidebbet, holott például a félig komfortos, takarítható és fűthető szállásra vonatkozó rendeletet a munkaadók soha sehol nem tartották be.
Az önként vállalkozó, mindenes summásgazdák kötelességeit rendszerint szintén szerződésbe foglalták: „… köteles kapott parancsra a munkásokat kirendelni és a munkák rendes menetére és végzésére felügyelni. A parancsnak lelkiismeretesen és becsületesen eleget tenni, valamint felelős a munkások hiánytalan megjelenéséért” (Lencsés F. 1964: 480). A vonatkozó rendelkezés szerint a summásgazda a toborzásért nem részesülhetett külön díjazásban, de a munkaadó megbízottjaként saját érdekei 189szerint szedte össze csapatát, elsősorban rokoni, ismerősi, szomszédsági körből válogatott; emberismerete, tapasztalati és kétoldali kapcsolatrendszere megkönnyítette munkáját. Vezérelve volt a munkabírás, engedelmesség és megbízhatóság, ez minden ponton egyezett a munkaadók érdekeivel. Ezenkívül a summásgazda lehetőleg a neki lekötelezettek köréből toborzott embereket, a neki nem megfelelő jelentkezőket azzal hárította el, hogy a létszám betelt; ezt akkor is mondhatta, ha nem volt igaz. A summásgazda bérezése kétszerese volt az egészséges férfiakénak, s illegálisan egyéb előnyökhöz is juthatott, például rendszerint a gazda felesége volt a főszakács, aki az ételmaradékkal sertést hizlalhatott, ezt hazautazás előtt a helyszínen eladták. Lelkiismeretlen bennfentesek a készletet is megdézsmálhatták, de nagyobb volt a leleplezés kockázata, mint a haszon. Más „szerzés”-módok szinte felsorolhatatlanok, a közvetett előnyt, hasznot is nehéz felmérni, mert például a szakácsnő állandó helyettese, az algazda, az előmunkások, a bizalmas hírekkel szolgáló informátorok és még többen mások, a summásgazda emberei voltak. Állandósult túlkínálat esetén a summásgazda azt is megtehette, amit a nagyobb gazdaságok részesmunkásaikkal, hogy otthon a nála végzett külön- és egyúttal ingyenmunkát kikényszerítette. Ezek az „ügyeskedések” azt eredményezték, hogy a huzamos időn át vállalkozó summásgazdák otthon házat és földet szereztek – ez a tagok többségének nem sikerült –, gyermekeiket taníttatták, akik azután lehetőleg „felfelé” házasodtak. Olyan summásgazda is akadt, aki több csapatot is toborzott, ezeket külön-külön algazdákra bízta, de ő maga már nem is ment el munkára. A csapattal utazó summásgazdák sem vettek részt a munkában, csak szerveztek, irányítottak és felügyeltek; nagyjából az uradalmi béresgazdákéhoz hasonló volt a szerepük. A summásgazda azonban nemcsak a munkára ügyelt fel, hanem az utazásra, a szállásra és az étkezésre is, bár e két utóbbi esetben voltak helyettesei, mivel ő nem a tömegszálláson lakott, s lehetőleg külön is étkezett. A tagság ezért is árgus szemmel nézte minden lépését, nemtetszésüket gúnydalban fejezték ki, a munka végeztével pedig leleplezték, a harácsolt javakat szétosztották vagy szétszórták. A külső szemlélő kicsinyben a hatalmi harcokat, a klienseknek e jogtalan előny szerzését éppúgy megláthatja, mint adott korszakok közéletében. Az „okos” summásgazda a munkaidő vége felé kedvezett társainak, néha a munkadó emberével szemben, vele előzetesen egyeztetve keményebb hangot is megütött, hogy társai számonkérését megússza. Csak az a summásgazda volt társaival szolidárisabb, akinek például megvolt ugyan a kellő iskolázottsága, de bizonyos testi fogyatékossága nem tette lehetővé, hogy valamilyen fizikai munkát végezzen.
A szerződéskötés után kezdődött a felkészülés: ágyneműt, néhány váltás fehérneműt, munka- és ünneplőruhát, kézbeli szerszámokat (kapát és kaszát), útra egy kevés élelmet vittek magukkal ládában, zsákban, illetve tarisznyában. A tehervagonokban történt utazás költségét a munkaadó fizette, aki a végállomástól be is szállította a munkásokat. A tömegszállás kiürített ól, istálló vagy hodály volt, ahova szalmával bealmoztak, pokróccal letakart szalmazsákokon aludtak. Középütt feküdtek a házasok – tréfás neve volt a pároztató –, kétoldalt a lányok, illetve a legények, a bejáratnál az idősebb férfiak. A kaszárnyai rendre a summásgazda helyettese felügyelt. Az asszonyok és a leányok egy-két képpel vagy virággal igyekeztek e rideg tömegszállást valamivel otthonosabbá tenni.
190A summások napirendje éppoly kötött volt, mint a cselédeké, de ők „csak” napkeltétől napnyugtáig dolgoztak. Reggelenként a summásgazda irányította el az embereket, felügyelt rájuk. Reggel és délután fél-fél, délben pedig egy óra volt az étkezési idő; meleget délben és a munka végeztével, este fogyasztottak. A munkaadó voltaképp csak közvetett felügyeletet gyakorolt, elsősorban a munka minőségét ellenőrizte, mert a közvetlen irányítás és a felelősség a summásgazda vállán nyugodott; ő esténként kapta ki a parancsot, miként a béresgazda is, de az elosztás és az irányítás nemcsak parancsolgatási, hanem valóságos diplomáciai érzéket is kívánt. A summásgazdák két malomkő közötti őrlődése kétségkívül hálátlan szerep volt, tőlük függött a munkakedv, nemegyszer az erkölcsi tartás is, de minden jel szerint nekik megérte a fáradságot és a kockázatot.
A summáséletben is a munka, a fizetség és az élelmezés volt a legfontosabb. A munkaadók jó háromnegyede adott konvenciót (élelemjárandóságot). Az egy főre számított adag az egész és a félkezes summás esetében nem tért el annyira, mint a pénzbér, illetve a terményrész. A század eleji úgynevezett négyes kommenciót (havi 4 kg hús, 4 kg szalonna, 4 kg főzelék) a két világháború között a hármas váltotta fel, de egyéb élelmiszerekben elég nagy a változás és a változatosság: átlagosan 120–150 kg búzát, 25–30 kg lisztet, 10–15 kg burgonyát, 1 kg zsírt, 1–2 kg sót, 1 liter ecetet osztottak; helyenként 30–40 fillér fűszerpénzt és néhány deciliter szeszesitalt is juttattak. Míg a cselédek otthon főzőcskéztek, a summások közös konyhán, ahol a szakácsok mellé naposokat rendeltek. Legtöbb helyen közös, úgynevezett hatos tálból ebédeltek; már az ételosztásnál, főként pedig a fogyasztásnál nagy volt a tülekedés és a sietség; innen a szólás: Babra, summás, marjad egymást! Az élelemjárandóságból a tágabb lelkiismeretű munkaadók úgy húzhattak hasznot, hogy például avas szalonnát, elhullott jószág húsát mérettek, a szakácsok pedig a közösbe beadott lisztből, zsírból, zöldségfélékből csíphettek le, a leányok egy része pedig arra törekedett, hogy a szállítható és eltartható szalonnából vigyen minél többet haza, ahol pénzzé téve kelengyéjét gyarapíthatta.
Az élelemosztás, vételezés, tárolás, főként pedig az elszámolás eléggé bonyolult, folyton ismétlődő és az érdekeltek által kölcsönösen ellenőrzött tevékenység volt, annál egyhangúbb maradt viszont a napi és a heti étrend. Az emlékezetbeli és a szakácsok által néha papírra is vetett „étlapok” arról tanúskodnak, hogy eléggé általánosnak vehető a déli kétfogásos ebéd és az esti egyfogásos meleg vacsora. A mezőkövesdi summáskonyhán unalomig váltotta egymást a déli hús- vagy bableves, csak ritkán került sor gulyásra, a második fogás pedig rendszerint tészta, pogácsa vagy valamilyen főzelék volt; este bab-, burgonya- vagy tésztalevest fogyasztottak. A palócok hasonlóan egyhangú étrendjében gyakrabban szerepelt borsó, burgonya és lebbencs. Reggelenként szinte mindenki mindig sült szalonnát, kenyeret fogyasztott, esetleg a cselédekkel szalonnát cseréltek tejért; a friss zöldség és a gyümölcs hiányzott a summások konyháján, ellenben szombaton este és főként vasárnap délben ízlésük szerinti ünnepi ételféléket főzhettek, süthettek. A férfiak italozását korlátozták, a dohányzás is tilos volt munka közben és a tömegszállásokon; ha volt a közelben kocsma vagy bolt, a készpénzből valamelyest kielégíthették igényeiket.
Az élelemjárandóság bonyolította a bérezést, s főként a végelszámolást. A két világháború között az egészkezesek élelmezés nélkül átlagosan 15 pengőt, konvencióval 1916–8–10 pengőt kaptak, a félkezesek pedig 12, illetve 4–6–8 pengőt havonta. Az aratórész a summásoknak is 10–12-ed volt, s egyéb teljesítménybérek is közelítettek más munkásokéihoz. Végelszámoláskor a közös kiadásokat az összkeresetből vonták le, a készpénzt és a terményrészt a teljesített napok száma szerint osztották ki egyénekre, figyelembe véve az egész- és a félkezes arányt, amely szinte soha nem volt pontosan felező. Mindez sok gyanakvással, vesződséggel járt, ilyenkor robbant ki az ellentét a summásgazda és csatlósai, valamint a tagság között. A szállítható élelmet, terményt rendszerint magukkal vitték, esetleg a helyszínen eladták, így valamivel több készpénzt vihettek haza. A visszautazás ugyanolyan „katonás” volt, mint az odaút, de a hangulat jóval oldottabb volt.
A rideg idegen környezet és a hajszás munka sem szegényítette el a summásfolklórt, mint a cselédekét, kubikosokét és napszámosokét, s voltaképp otthoni és munkahelyi folklórjuk a legújabb stílusú magyar népművészet egyetlen igazán eleven hajtása. Este, szombaton délután s főként vasárnap pihentek, tisztálkodtak és szórakoztak. Hosszabb szünetet csak a sátoros ünnepek és a tartós esőzések jelentettek, amikor: Az eső csak esik, a summás meg hízik… mondogatták. Bár a summások zöme a gazdag hagyományú Felföldről származott és a tevékenyebb fiatal korosztályokból került ki, mégsem minden szokást vittek magukkal idegenbe. Ráérősebb időben naptári időponthoz nem kötött szokásokkal szórakoztak, például az egyházi szertartást parodizálva bérmálták meg az újoncokat, tréfás lakodalmat, máskor halottas játékot rögtönöztek. Egyes csoportok pünkösdöltek, májusfát állítottak, a többség aratóünnepet és (helyenként) szüreti bált rendezett. Kevésbé fárasztó munkanap után, illetve szombaton és vasárnap úgynevezett cuhárét (házi bált) tartottak, a fiatalság ének- vagy zeneszóra táncolt. Katonás életkeretük váltotta ki a dalrögtönzésnek azt a módját, hogy az éppen népszerű katonadalokat néhány szó cseréjével magukra alkalmazták; több száz lírai daltípusból álló feltűnően gazdag repertoárjuk életük, gondolataik és érzelmeik minden mozzanatát kifejezi, és ha más forrásból semmit nem tudnánk róluk, saját dalaik alapján is megismerhetnénk őket.
Az 1945-ös földosztással a hagyományos summásjárás megszűntnek tekinthető, az utolsó munkavállalás 1948-ban történt. Az 1969-es gazdasági reformokkal újra feléledt a vándormunka, a tsz-ek és az állami gazdaságok ismét sok munkáskezet igényeltek. Ózd környéki ipari munkások brigádvezetőikkel 12–16 fős csoportokban – szabadságuk terhére – vállaltak két-három hetes nyári mezőgazdasági munkát. A munkafeltételek azonban gyökeresen megváltoztak, például oda-vissza külön gépkocsin utaztak, munkásszállón laktak, üzemi konyhán étkeztek és időbérben fizették őket (Nemcsik P. 1976b).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
