HÁZI (HÁZTARTÁSI) CSELÉDEK
181HÁZI (HÁZTARTÁSI) CSELÉDEK
A házi cselédek (háztartási alkalmazottak) régtől fogva olyan tehetősebb munkaadóknál szolgáltak, akik megengedhették maguknak, hogy otthoni tennivalóik egy részét vagy akár egészét is állandó alkalmazottakra hárítsák. A nemek közötti hagyományos munkamegosztás alapján az otthoni, illetve a háztartási munkákat a nők végezték, ennek megfelelően az úgynevezett belső cselédség soraiban kevés volt a férfi, s ők is inkább személyes szolgálatot teljesítettek, esetleg őrködtek. Idők folyamán a városiasodással és a polgárosodással párhuzamosan a női (belső) cselédek száma és aránya folyamatosan növekedett, a férfiaké viszont csökkent. Együttvéve a feudalizmus kori szolgák és szolgálók száma több tízezerre, a polgári társadalomban pedig több százezerre tehető. Utóbb azonban meglazultak a háziak és cselédeik közötti családias kapcsolatok, és a többnyire mindenes, osztatlan munkakörök is némileg elkülönültek. Erről a meglehetősen népes, ám a társadalom egészétől, sőt még egymástól is elszigetelt foglalkozásról méltatlanul keveset tudunk, akkor fordult feléjük fokozottabb figyelem, amikor már eltűnőben voltak.
A szociális kérdéskörön belül az úgynevezett cselédkérdés már 1914 előtt, sőt épp az első világháború alatt is váltott ki némi érdeklődést, a két világháború között a népi írók is foglalkoztak vele, főként Kosztolányi Édes Anna című regénye (1926) után fordult a cselédek felé a közfigyelem. Az 1945 utáni kisebb közlésektől eltekintve, szociológiai szemléletű tanulmányait Gyáni Gábor monográfiája (1983) összegezi. Az újabb néprajzi elemzések szerzői közül főként Nagy Varga Vera (1985) és Gergely Katalin (1987) érdemel említést. Mindezek alapján alábbi szintézisünk is előzetes vázlat csupán.
A feudalizmus idején a legtöbb nemesi családban volt úgynevezett familiáris (szolga, illetve szolgáló), akit rendszerint egy évre fogadtak fel; személyes szolgálatukról, házi munkáikról szinte semmit nem tudunk (Sápi V. 1967: 18, 20), csak későbbi adatokból lehet visszakövetkeztetni. A legújabb korban a nagybirtokosok természetesen továbbra is tartottak belső cselédséget, amely létszámától függően munkamegosztásos alapon tagolódott, illetve szakosodott. A polgárosodás folyamán egyre több középosztálybeli tisztviselő, értelmiségi, iparos és kereskedő, sőt nagygazda is fogadott cselédet; a területi eloszlás azonban aránytalan volt, a két világháború között a háztartási alkalmazottak fele a fővárosban teljesített szolgálatot.
A házi cselédek többsége állandó és közvetlen ellenőrzés, felügyelet alatt dolgozott; sem munkaideje, sem pedig munkaköre nem volt meghatározva, a többség kora reggeltől késő estig mindenesként szolgált. A felfelé törekvő polgárság számára a cseléd hovatovább státusszimbólummá vált, akivel társadalmi fölényét éreztetve leereszkedő modorban, de határozott, harsány hangon bánt; előkelősködő úriasszonyok elvárták a kézcsókot, a rangot, magázást, ők „alattvalóikat” tegezték, szélső esetben még a fenyítést is megengedték maguknak. A cselédeknek egyáltalán nem volt érdekvédelmi szervezetük, idővel a betegsegélyző és a balesetbiztosító próbálta őket felkarolni. Nagyon kevés cseléd vette igénybe a munkaközvetítőt, a többség szóbeli egyezséget kötött; elszigeteltségükben minden más társadalmi csoportnál jobban ki voltak szolgáltatva. Bérük a legalacsonyabbak közé tartozott, és mivel bennkosztosok voltak, a házban is aludtak, épp a legszükségesebb készpénz volt a 182legkevesebb. Az ő „státusszimbólumuk” az otthon oly sokat emlegetett tejeskávé volt. Jellemző, hogy még a két világháború között is mindössze 4,1%-uknak volt szavazati joga.
A cselédek többsége sokgyermekes szegényparaszti, kisiparos és agrárproletár (például uradalmi cseléd) családból származott, és a nyomor hajtotta őket erre a kényszerpályára, egyesek a nehezebb paraszti munka elől menekültek a városokba. 1914 előtt a cselédség arányszámán felüli többsége volt magyar és katolikus, háromnegyedük fiatal és 87%-uk hajadon, kik legszebb éveiket töltötték szolgálatban. A cselédeskedés az esetek többségében átmenetileg vállalt foglalkozás volt csupán; a szolgálat kezdő szakaszán nem is egy teljes évre szegődtek, a mezőgazdasági munkacsúcsokra rendszeresen jártak haza tömegek. Időközben a textilipar fejlődése feleslegessé tette az otthoni fonást-szövést, a szegényebb leányok nem tudták többé kelengyéjüket házilag elkészíteni, mezőgazdasági idénymunkára vagy cselédi szolgálatra kényszerültek. A kapásnövények termőterületének megtöbbszöröződése, valamint a városi középosztály is sok munkáskezet igényelt. Az otthontól való elszakadás és az átállás a cselédek esetében éppúgy fokozatos volt, mint a férfiaknál, előbb a közeli városokat keresték fel, és csak az év egy részében vállaltak szolgálatot, majd térben és időben egyaránt kiterjedt a távollét, de az otthoni kapcsolatok soha nem szakadtak meg. Ha már nem is látogattak haza hosszabb időre, céljuk a végleges visszatérés, illetve a cselédsorból való kiszakadás volt, ha másként nem, házasságkötés útján. A cselédek életcélja a házasság, családalapítás, s lehetőség szerint a ház- és földszerzés volt. A megszolgált kevés készpénzt részben hazaküldték, részben pedig ruházkodásra költötték. A hazaküldött pénz a családi háztartást támogatta ugyan, de gondosabb szülők azt is szolgálatban álló leányukra költötték: bútort vettek neki, az ő javára háziállatot tartottak stb. Maga a cselédlány is úgy öltözködött, hogy saját házasodási esélyeit növelje, az otthoniakkal szemben a társadalmi hátrányt divatos öltözékével kiegyenlítse. A cselédkedés ugyanis sok helyt elmarasztalást váltott ki, a Tisza felső vidékén sokáig ez volt a felfogás: Aki szolgál, az világi rossz; a délalföldiek szerint: Pest feketére fest…; sőt még a Pest közeli Galgamácsa leányai is csak végső esetben álltak el városi cselédnek. Egyébként a párválasztásban legtöbbször nem a két fiatal, hanem a két család érdekei döntöttek, és bizony hiába volt a városias „máz”, a szegényebb családból valók, sőt olykor még a kisiparosok leányai is kénytelenek voltak – ha egyáltalán lehetett – „lefelé” házasodni. A megesett leányok nemcsak becsületüket vesztették el, hanem legtöbbször házassági esélyeiket is; és nem csupán néhány esetről van szó: a fővárosban például a házasságon kívül született gyermekek harmada cselédlányoktól való, akik reményeiket vesztve tömegesen követtek el öngyilkosságot. (Ilyen tragédiáról szól Bródy Sándor A dada című 1902-ből való drámája. A két világháború között az öngyilkos nők egynegyede cselédlány volt.) Családon kívüli gyermekmenhelyet jelentettek az úgynevezett lelencházak, de akinek volt rá pénze, csemetéjét idősebb asszonynak adta gondozásba, bocsánatot nyerve haza is vihette. A szerencsésebb többség férjhez ment, családot vállalt, házat és valamennyi földet szerzett, a szerencsétlen kisebbség tovább szolgált, rosszabb esetben prostituálódott. A cselédlányok többsége hiába szolgált városban, a polgárosodás szele alig érintette; játszi könnyedséggel illeszkedett vissza családjába és lett tagja az újnak, nem soknak jelentett nehézséget a faluközösségbe való betagolódás 183sem, és a paraszti életforma korabeli válsága, „csődje” idején is majdnem mindenkinek a földszerzés csalóka délibábja lebegett lelki szemei előtt.
A visszailleszkedés a cselédlányok többségének azért nem volt különösebben nehéz, mert az előzőtől nem is szakadtak el teljesen, s új helyükön végig idegeneknek érezték magukat, munkaadóik is sok mindent megtettek ennek „érdekében”. Már a munkahely megszerzése is többnyire ismeretségen alapult, egy-egy helységből többen is felkerekedtek, olyan eset is gyakran előfordult, hogy jobb munkaadónál a leánytestvérek kor szerinti sorban váltották egymást. Azonos helyről valók idegenben is tartották a kapcsolatot, nagyobb városokban vasárnap délutáni cselédkorzók alakultak ki, Debrecenben a Nagytemplom környékén, Budapesten a Széna és a Madách téren, a pályaudvarok mellett, sőt még a VIII. kerületi keskeny Leonardo da Vinci utcán is. Összetartóbb falusi cselédlányok csókkal köszöntötték egymást, esetleg karöltve sétálgattak; ilyen cseléd- vagy bakakorzón fogadták az udvarlást, a Vidám Parkban vagy egyebütt szórakoztak. Az esti harangszó vetett véget e társas összejöveteleknek. Éjjelre nem maradhattak ki, a munkaadónál udvarlót sem fogadhattak, kevés volt a kivétel, még kevesebb az olyan szélső példa, mint a már hazulról szabados erkölccsel érkezett détáriaké, akik eleve kikötötték maguknak a szabad éjszakai kimenőt. Egyedi, de nem ilyen kirívó eset a kisnemesi eredetű cserhátszentistváni cselédlányoké, akik öntevékenyen estélyi ruhás bálokat is rendeztek. A cselédlányoknak a korzón és a pesti vurstlin kívül nem sok szórakozásuk volt, színházba, moziba kevesen jártak, a látottakra alig emlékeztek, még kevesebben olvastak. Legszebb éveiket merőben idegen helyen munkában töltötték, az otthoni társas összejöveteleket alig tudták valamelyest pótolni.
A cselédlányok többsége nemcsak a naponta ismétlődő munkát végezte, hanem alkalmi házi-háztartási munkát is végzett; az idősebb, gyakorlott szolgáló átvehette ugyan háziasszonya munkakörét, de jogkörét nem. A leggyakoribb munkák a következők: takarítás, rendteremtés, tüzelés, fűtés, segítés a bevásárlásban, főzésben; mosogatás, alkalmanként mosás, vasalás, fürdés, illetve fürdetés; vidéken a jószágok etetése-itatása, fejés; ahol idős családtag vagy beteg is volt, a gondozás és az ápolás is a cselédre hárult. Mai szemmel nézve, még az egyetlen napi munka is szinte pihenés nélküli hajsza volt; egyiket sem lehetett félbeszakítani vagy elhalasztani, még a napkelte-napnyugta időkeret sem volt meghatározó, „két műszakban” dolgoztak. Bár a leányok többsége a munkanapot otthon is végigdolgozta, sőt a munkatempót is megszokhatta, cselédsorban azonban a család helyett az állandó rideg ellenőrzés érvényesült, szem előtt, szinte kirakatban dolgozott. A heti fél napot leszámítva, legfeljebb nagyobb ünnepekre kapott szabadságot, polgári körökben ilyenkor szerény ajándékkal is kedveskedtek neki. Jobb helyeken néhány bútordarabbal berendezett cselédszoba volt, de legtöbbször meg kellett elégednie a konyhai fekhellyel. A koszt azonos volt a háziakéval; zsugoribb munkaadók kimérték az adagot, helyenként külön is főzhettek maguknak. Alku szerint járt nekik ruházat és valami kevés készpénz, ez utóbbi két juttatás azonban egyes cselédkategóriák szerint meglehetősen eltérő lehetett. Mindenütt megkívánták az illemet, a teljes alkalmazkodást. Sokszor gúnyolódtak a cselédek tájszólásán, sokszoknyás népviseletén, de e tekintetben a pesti polgárok megértőbbek voltak, mint az urak. Mindezek nem hagytak mélyebb nyomot, a cselédek sokkal kevésbé emlegetik szolgálatukat, mint a leszerelt katonák. 184Igaz, sokkal kevesebb cseléd futott be sikeres pályát vagy vált (otthon) kisebb közössége hangadójává.
Az egyes cselédkategóriák között nem annyira tér- és időbeli, hanem sokkal inkább életkor és munkakör szerinti különbségek adódtak, melyek természetesen a bérezés módját, illetve minőségét is meghatározták; hiba lenne a határokat elmosni. A fontosabb kategóriák a következők:
1) Az anya tehermentesítésére csecsemő, illetve kisgyermek mellé dajkát (dadát) fogadtak, ha pedig a tej elapadt, szoptatós kismamát szegődtettek. Az utóbbit a nehezebb munkáktól megkímélték, de az úgynevezett szárazdada cselédmunkát is végzett. Ha a dajka huzamos ideig szolgált, nevelőnői szerepkört töltött be, s anyahelyettesként bántak vele.
2) Középrétegbeli szülők 2–3–4 éves gyermekük mellé 10–12 éves „iskolahagyott” kislányt fogadtak peszrának (pesztrának, pesztonkának), aki bizonyos értelemben anyahelyettes és egyben játszótárs is volt. Ha megkedvelték, rendszerint ott marasztalták cselédnek. Amíg csak a gyermek mellett foglalatoskodott, szálláson és élelmezésen kívül pénzt nem kapott, részleges cselédkedés mellett nagyjából fele bért fizettek neki.
3) A cseléd (szolgáló, háztartásbeli alkalmazott) összefoglaló elnevezés: voltaképpen úgynevezett mindenes háztartási alkalmazott, aki kora és gyakorlottsága szerint kerül más-más kategóriába. A 12–14 éves úgynevezett kisszolgáló még tanuló, amolyan házi-háztartási inas, aki azonban szinte mindenféle munkát elvégez, örökösen a sarkában vannak, s mégis a szálláson és az ellátáson kívül csak félbért kap. A serdülő és a felnőtt leány a nagyszolgáló, aki minden házi és ház körüli munkát elvégzett, vidéken esetleg kenyeret is sütött. Teljes fizetséget, ellátást kapott, esetleg külön kis cselédszobában húzódott meg. A cselédek típusai közül ez képezte a többséget, a kívülállók elsősorban róla szólnak, illetve írnak. A huzamos ideig cselédkedő, főként a pártában maradt hajadon neve öregszolgáló, aki felügyelet nélküli háztartási mindenes, tehetősebbeknél házvezető, háztartásvezető lehetett. Nagypolgári, előkelő úri családoknál a cselédek egy része szobalány lett, aki nehéz testi munkát nem végzett, úrnője körül személyi, bizalmi szerepet töltött be. A hozzá hasonló komorna cselédtársainak is parancsolt. Ez utóbbiak voltak a cselédség arisztokratái, akik hazatérve magukkal vittek polgári-úri allűröket, és otthon esetenként hangadókká, újítókká váltak.
4) A női gazdacselédtől nem mindig lehet megkülönböztetni a tanyai cselédet, akinek legalább annyi házi, ház körüli munkája volt, mint kerti, illetve mezei. Rendszerint nem egyedül, hanem férfi gazdacseléddel együtt szolgált, de társaival szemben olyan mindenes volt, aki külső-belső szolgálóként kétszeres terhet vállalt.
5) Nagygazdák és úri családok házához alkalmanként bejáróasszony járt segíteni. Az ilyen idős, rendszerint megözvegyült asszony már nem lakott egy fedél alatt munkaadójával, nem kapott állandó fizetést, nagyobb munkák (vendéglátás, lakodalom, tor stb.) esetén alku szerint fizették. A család bizalmasa lévén, szabad idejét is ott tölthette.
6) Uraságoknál, városi nagypolgároknál és vidéki nagygazdák egy részénél külön szakácsnő intézte a család étkeztetését, munkára foghatta cselédtársait is. Többségük vénlányból, elvált vagy megözvegyült asszonyból lett, s ha (újra) férjhez ment, önállósodva 185úgynevezett kifőző lett, munkahelyén maradva pedig házvezetőnő. Szakácsokból kerültek ki a vendéglői konyhafőnökök, többségük azonban férfi volt.
7) A férficselédek „arisztokratája” az uradalmiaknál futólag már említett libériás (szoba-) inas volt, aki ura bizalmát élvezve, cselédtársainak parancsolhatott. Az úr személye körüli bizalmas szolgálattevő volt a lakáj és a női komornának megfelelő komornyik.
8) A mezővárosi-tanyai udvaros és házőrző voltaképp „nyugdíjas” gazdacseléd, aki rendszerint feleségével együtt vigyázott a nem állandóan lakott épületre; etetés-itatás és sepregetés volt a munkájuk; szállást és élelmezést kaptak gazdájuktól.
Ma már szinte valamennyi cselédtípus a múlté, vagy életformájuk gyökeresen megváltozott. A korábbi cselédi életforma kényszer jellege miatt nem tudhatta polgárosodó hatását kifejteni, a többség – Adyval szólva – fel-feldobott kőként hullott vissza a porba. A szerencsésebb kisebbség sem vált polgárrá vagy munkássá, s így a városi beilleszkedés is „…proletár helyzetben polgári életnek az illúziójában…” telt el (Erdei F. 1980: 226).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
