NEMESI KÖZBIRTOKOSSÁG ÉS GAZDÁLKODÁS
NEMESI KÖZBIRTOKOSSÁG ÉS GAZDÁLKODÁS
A feudalizmus századaiban a falu különleges gazdasági egység volt, s még a 1819. században is sok vidéken őrizte a földközösség tradícióit, különösen a rétek, erdők közös birtoklását, évenkénti kiosztását, a legelők osztatlan használatát és a nyájak közös pásztorlását. A földközösségnek részese volt a földesúr, a jobbágyok között élő köznemes és a kurialista is. Jobbágyokkal közös földbirtoklás esetén a nemeseket elsőbbség illette meg az évenkénti elosztásokban, a nyílhúzásban (Erdei F. 1942a: 50–51). Kurialisták falvaiban úgynevezett nemesi közbirtokosság irányította a közös gazdálkodást. Sok településen és faluhatáron a nemesi közbirtokosság egy-egy jobbágyparaszt közösséggel osztozott. Ilyen esetben mindkét gazdaközösség külön gazdálkodott, maga intézte a legeltetés, a favágás megszervezését, s külön-külön fogadott erdő- és mezőőröket, pásztorokat s egyéb községi alkalmazottakat (Csiba L. 1958: 330; Balogh I. 1959b: 298).
A nemesi közbirtokosság tehát a közös vagyon (szántóföld, rét, legelő, erdő és nádas) birtokosainak a társulása. Hivatása elsősorban e közös vagyon használatának szabályozása és ügyintézése volt. Ezenkívül betöltött változatos közigazgatási és rendészeti feladatokat is. Két szerepköre annyira összeforrt, hogy 1848 előtt el sem választható benne a község, a lokális társadalom önkormányzata és a gazdálkodó közbirtokosság tevékenysége.
Tagjait közbirtokosnak, komposszesszornak nevezték. A nemesi közbirtokosság és egyben a kuriális falu élére a tagok saját soraikból választottak hadnagyot. A megnevezés eltér a jobbágyfalvak vezető tisztségének elnevezésétől (bíró), s a nemesek katonai szervezetének tisztségével egyezik meg. Utalás arra, hogy a nemesség katonáskodással, 144vérével szolgálta az államot, s annak köszönhette privilégiumait. A nemesi hadnagy hatásköre kiterjedtebb volt, mint a jobbágyfalvak élén álló bíróé, illetve a polgári korszak falubíráinak jogköre. A nemesi közbirtokosság vezetésében még számos tisztség létezett, s e tisztségeknek különféle elnevezéseit ismerjük. Az elnevezések regionális hagyományokat őriztek meg, országos nyelvi egységesülés nem következett be a tisztségek megnevezésében. Tejfalun (Pozsony m.) a hadnagy után a kamarás következett a rangsorban. E tisztség viselője főként gazdasági irányító és szervező feladatokat látott el. Ő felügyelte a közös erdők és legelők hasznosítását is. Képletesen szólva a kamarás volt „a falu gazdája”. A 18. században a kamarás kezelte a közpénztárt is. Később ezt a feladatot a helyettes kamarás, a polgári korszakban pedig a pénztáros vette át. Fontosabb gazdasági ágazatok még további felügyelő tisztségeket kívántak (pl. erdőbíró, réti hadnagy, kondásbíró, téglabíró stb.). Megválasztásuk a komposszesszorok közgyűlésein történt, s végzett munkájukról is ott kellett számot adniuk legalább egyszer egy évben. Minden évben tartoztak elszámolni a közpénzekkel, s évente újították a közbirtokosság alkalmazottainak munkaszerződését (konvencióját) is. Ezekről a közgyűlésekről a 18. század végén már országszerte jegyzőkönyveket vezettek (Csiba L. 1958: 312; Kállay I. 1983: 145).
A közbirtokosság felügyelt a megyei ár- és bérlimitációk betartására (pl. pásztorbérek, napszámbérek, községi kovács- és bognármester), s megszabta a cselédek, a konvenciós alkalmazottak szerződtetésének idejét. A közbirtokosság határozta meg a közlegelőre hajtható állatok számát, a legeltetés szabályait, tilalmait, a gazdaságok legelőjogait, az idegen jószágért fizetendő legelőbért stb. Hasonló módon szabályozta és szervezte az erdőélés, rétélés éves menetét, a szőlőhegyek rendjét is. Egykor a legeltetés, a favágás, a szénacsinálás „joga”, mértéke szorosan a kúriához (telekhez) kapcsolódott. Közbirtokossági tag csak az lehetett, aki a községben kúriával és fundussal (beltelek) bírt. Később – a 19. század derekán – ezek a telekhez tartozó „jogok” már adásvétel tárgyát képezték, s ezáltal megnőtt a külső jogosultak száma. Ráadásul az örökösök közötti folytonos osztódás következtében ugyancsak elaprózódtak. Népes famíliák utódainak az 1940–1950-es években néhol már csak néhány „libaszám”-ot tett ki a legelőjoga, s nem volt elegendő egyetlen számosállat (1 ló vagy 1 szarvasmarha) legeltetésére sem (Paládi-Kovács A. 1965: 47). Ők csak fűbér ellenében hajthattak jószágot a közbirtokosság legelőjére.
Az egytelkes kisnemesi birtokméretek nem tértek el a telkes jobbágyokétól. Zala megye 1556. évi statútuma kimondta, hogy egésznek az a nemesi kúria vehető, amelyhez legalább 32 hold szántó tartozik. A fél kúriához legalább. 16 a negyedhez pedig 8–10 hold szántó kellett (Szabó István 1941c: 53–54). Ez a meghatározás tipikusnak tekinthető, bár voltak eltérések a megyék között a telek nagyságát tekintve. Sok kisnemes már a 16–17. században sem rendelkezett egy egész telekkel. Például Zala megye nemesi telkeihez a 18. században többnyire 10–20 hold szántó tartozott. Ott a nemesi gazdaságok mérete olykor a telkes jobbágyokét sem érte el (Benda Gy. 1984: 323–324).
A községi gazdálkodás bevételei főként a földesúri regálékból származtak. Legtöbb nemesi községben létezett italmérés, húsmérés, őrletés (malombérlet). A helyi adottságoktól függött a fűrészüzem, a téglaégető, a pálinkafőző vagy más ipari üzem 145létesítése és községi kezelése. Szentgálon (Veszprém m.) az 1770-es években a regálék adták a nemesi község legtöbb bevételét (Maksay F. 1973: 289). Helyenként a regálékhoz tartozott a sörfőzés, a bányászkodás, illetve a vásár- és piactartás is. Minthogy a földesúri regáléjogokat az 1848-as törvények sem szüntették meg, sok községben (pl. Tinnye, Pest m.) a 19. század végén még éltek velük a tovább élő nemesi közbirtokosságok (Kiss Á. 1979: 355). A földesúri regálékat a közbirtokosság rendszerint bérbe adta, s a bérlők között elsőbbség illette meg a közbirtokosság tagjait. A regáléjövedelmeket – ha a bevételek meghaladták a közbirtokosság kiadásait (pl. adófizetés, pásztorok, mezőőrök bére) – a tagok között birtokhányad alapján felosztották (Kállay I. 1983: 115, 144). Ez az érdekeltség hozzájárult a nemesi közbirtokosságok továbbéléséhez még a 20. század első felében is.
A nemesi közbirtokosságok többsége létezett már a 18. században, s helyenként fennmaradt egészen az 1950–1960-es évekig. Nem ismerjük az intézmény kialakulásának kezdeteit, de az biztos, hogy a 18. század elején már virágjában volt. Abony (Pest m.) nemesi közbirtokosságának irattára 1703–1926 között keletkezett iratokat őriz, az „Alsóörsi Nemesi Közbirtokosság” történeti útját 1816–1964 között, a tejfalusit a 18. század végétől az 1940-es évek közepéig lehetett követni irataik alapján (Jablonkay G. 1968: 181; Csiba L. 1958: 312–316; Kállay I. 1983: 103, 121; Glósz J. 1991). Magyarországon a 16–17. században még nem terjedt el az írásos ügyintézés a faluközösségek, közbirtokosságok igazgatásában. Nincs nyoma a Nyugat-Európában a középkortól használatos falukönyveknek (Mark-bücher, Holtingsbücher, Register), s Erdélyben is csak a 18. század elején szaporodnak el a falutörvények, falujegyzőkönyvek. Ezek különösen Székelyföld népének 18–19. századi életét, lokális társadalmának működését, szervezeti rendjét örökítették meg (Imreh I. 1973: 7576). A rendtartó székely falu voltaképpen a nemesi közbirtokosság és közigazgatás egyik regionális változatának tekinthető.
Minthogy a köznemesség gazdálkodása a 18–19. században még legtöbb helyen a közbirtokosság keretébe ágyazódott, majorgazdaságok kiépítésére sem nyílt lehetősége mindaddig, amíg a falu határát osztatlanul, közösen birtokolták. A földek, rétek, legelők és erdők közös haszonvétele sok-sok vitával, sőt háborúskodással járt, a 18–19. század fordulóján már a „mezei szorgalom” legfőbb akadálya volt a nemesi falvakban (Révay J. 1942: 157–159; Wellmann I. 1981: 68–69). Ezen a helyzeten csak a „tagosztály”, az „osztályos per”, azaz a tulajdonrészek végleges kimérése, egyéni tulajdonba adása segíthetett.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
