A PÁSZTOROK MIGRÁCIÓJA ÉS NEMZETISÉGE
120A PÁSZTOROK MIGRÁCIÓJA ÉS NEMZETISÉGE
A török hódoltság idején, majd a 18. századi nagy belső vándorlásban a pásztorság számarányát meghaladó mértékben vett részt. Valójában a társadalom legmozgékonyabb, helyét folyton változtató eleme volt. A nagy népmozgásban még az Alföldre is szép számmal kerültek le pásztornak mindegyik nemzetiségből. A Duna–Tisza között főként szerbek, a Tiszántúlon román pásztorok nyertek alkalmazást a 16–17. században. Az alföldi pásztorság gerincét kétségkívül magyarok alkották, mint azt a városi jegyzőkönyvekben fennmaradt nevek is megerősítik. Szabó Kálmán alapos adatgyűjtése bizonyítja, hogy Takáts Sándor és Madarassy László kicsit eltúlozta a nemzetiségek jelentőségét az alföldi pásztorvilág formálásában. Állatfajták szerint változó arányban voltak nemzetiségi pásztorok az alföldi legelőkön, többen a juhászatban, kevesebben a ménesek mellett. Sehol sem érték el azonban a 20%-os részarányt (Takáts S. 1915: 263; Madarassy L. 1912: 16–17; Szabó K 1974: 95–96).
Tény, hogy a 16–17. században Dél-Magyarországon, a Kiskunság déli szélén szerbek pásztorkodtak, akik főként vágómarhát neveltek. Belőlük néhányan Kecskemétre is elszármaztak. A 18. század derekán Halason, Hódmezővásárhelyen s másutt is szívesen alkalmaztak román juhászokat, akik kevesebb bérért is elszegődtek, mint a magyarok. E században már az egész Kiskunságban előfordultak szlovák nevű juhászok is (Tálasi I. 1936: 19; Paládi-Kovács A. 1993b: 63).
A pásztorok gyakori költözködését, nehezen ellenőrizhetőségét, a tömérdek ló- és marhalopást látva a hatóságok erőnek erejével regulázták, fegyelmezték őket. Ezzel indokolták az 1796. évi pásztorösszeírást is. Szabolcs megye összeírásából az derül ki, hogy a faluból naponta kijáró nyájak pásztorai helybeliek voltak, de a „szilaj nyájak” pásztorai 60–100 km-es körzetből verbuválódtak. Utóbbiak közül a Felföldet 26, Erdélyt 35, a mai Kárpátalját 9 pásztor vallotta szülőföldjének. A kondások, juhászok, sőrepásztorok között tehát akadtak más országrészből elszármazott emberek is. Különösen a bánsági és a tiszántúli pusztákat marhahizlalás céljából bérlő örmény sőrések pásztorai között volt sok Erdélyből jött ember. Ezek túlnyomó többsége román nemzetiségű lehetett (Balogh I. 1959b: 305–306; Bencsik J. 1977a: 472). A pusztabérlők alkalmazottainak zöme visszatért Erdélybe, végleg megtelepedni csak a falusi, mezővárosi közösségek pásztorai tudtak.
A nemzetiségi eredetű pásztorok számarányát pontosan meghatározni még az összeírások nyomán sem lehetett. Azok zöme magyar neveket tartalmaz. Debrecen pásztorai például a 18. század elején mind magyarok voltak. Egy 1783-ban készült hatósági összeírás 82 debreceni pásztor nevét őrizte meg. Egy kivételével akkor is mind magyar nevet viselt, és 49 pásztor vallotta magát debreceni születésűnek. További 20 a Hajdúság, a Nagykunság és a borsodi Tisza-mellék településeiről származott el, s csak 10–12 érkezett távolabbról (Balogh I. 1943: 107).
A rendelkezésre álló adatokból az derül ki, hogy a 18–19. századi pásztormigráció főként észak–déli és kelet–nyugati irányú volt. Nagyon sok felföldi magyar pásztor települt át ezekben a századokban az Alföldre. Különösen a Mátra és a Bükk mögötti palóc tájakról, de Gömör, Abaúj, Zemplén, Ung, Bereg falvaiból is (Paládi-Kovács A. 1965: 154; 1977a: 393, 409). Falusi konvenciós pásztornak, feles juhásznak szegődtek leginkább, s az uradalmak is szívesen fogadták be őket. Az egri érsekség 121Közép-Tisza vidéki uradalmaiban, falvaiban (Polgár, Egyek, Nagyiván) főként felföldi pásztorokat alkalmaztak (Papp J. 1971: 215–216). Ez a migráció vezetett oda, hogy Nógrádban vagy a Bodrogköz északi részén a 18–19. században szlovák és ruszin nevet viselő pásztorok tűntek fel, s olvadtak be egy-két nemzedék alatt a vidék magyar pásztornépébe (Bodó S. 1992: 171–173; Zólyomi J. 1985: 242–243). Az észak–déli irányú pásztormigráció a 19–20. században is folytatódott, mert a legelőterület szűkülése miatt a nyájak, pásztorok száma csökkent, s az Alföldön még mindig több legeltetési lehetőség kínálkozott, mint a szűk határú felföldi falvakban.
A 18–19. század fordulóján a merinó juhval és más nyugati fajtákkal jelentek meg az Alföldön és a Felföld déli részén a cseh, morva, német származású birkások. Részint a Dunántúlról húzódtak kelet felé. Így került Kiskunhalasra a Babenyecz, Pecznyik, Racsmán, Tallér, Krammer, Pajor, Smolcz stb. család. Cseh modorra épült juhaklok, téglából, bolthajtással épült birkás házak jelentek meg a 19. század első felében Észak-Heves uradalmaiban is, a nyugat felől érkező pásztorok igényei szerint (Tálasi I. 1936: 18–19; Paládi-Kovács A. 1965: 79–80).
Erdély pásztornépének nemzetiségi összetétele a középkor vége óta erősen átalakult. Szászföldön és a vármegyék területén városok, uradalmak, majd falusi közösségek is mind több román pásztort alkalmaztak. Székelyföld kivételével az erdélyi magyarság csaknem mindenütt román juhászokat fogadott a 19–20. században. Ennek következtében a pásztori foglalkozások, munkakörök neveit is átvette a románból (bács, csobán, pakulár, monyator, murgár, eszterungár stb.). Székelyföldön leginkább megmaradt a magyar pásztorréteg és terminológia, noha a székely lakosság is szívesen hívott maga közé román juhpásztorokat Erdélyből és Moldvából. A 18–19. századi pásztorszerződések a lovak, ökrök, tehenek és sertések mellett szinte kizárólag magyarokat, gyakran helybeli obsitos katonákat említenek, de a bácsok vagy gyűjtők között előfordulnak román nevek is (Imreh I. 1973: 186–205).
Az utóbbi 200–300 évben kialakult gyimesi csángó népcsoportból a 20. században sok pásztor szivárgott vissza a Székelyföldre. Az 1960-as évek elején már körülbelül 2000 főre tették a székely falvak határában élő, ott pásztorkodó gyimesi csángók számát (Gunda B. 1941: 313–320; Szebeni G. 1962: 62–63). Eleinte székely esztenaközösségek nyájait őrizték, majd önállósították magukat. Tanulságos, hogy a pásztorok magyarországi elnevezései (például gulyás, csikós, számadó, bojtár stb.) Erdélyben nem honosak, nem terjedtek el. Székelyföld nyájszervezéssel, pásztorlással kapcsolatos terminológiája Erdélyben is karakteres. A nyájakat ott többnyire seregnek nevezik, a juhtejet feldolgozó juhászt majornak stb.
A pásztorrend helyzetének, bérezésének romlásával, presztízsének hanyatlásával párhuzamosan fogyatkozott Magyarországon a valódi, „virtigli” pásztorok száma a 19–20. század fordulója óta. Különösen a pásztorbért sajnáló falusi közösségek elégedtek meg képzetlen, felkészületlen nyájőrzőkkel a csordák és a disznónyájak mellett. Ezek között az 1880–1990-es évektől tünedeztek fel cigány származású pásztorok. Az 1930-as években már az ország számos vidékén alkalmaztak cigány pásztorokat (Luby M. 1942: 59), de számukat megállapítani lehetetlen. Uradalmakban, ménesek és juhnyájak mellett nem szolgáltak cigány pásztorok. Inkább csak disznónyájak, naponta kijáró marhacsordák pásztorai lehettek az 1950–1960-as években is.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
