ÚJABB SZÍNEK A GYÁSZ FOKOZATAINAK JELÖLÉSÉRE
ÚJABB SZÍNEK A GYÁSZ FOKOZATAINAK JELÖLÉSÉRE
A vörös, amelynek festékanyagát a 16. századig a nyugati országok is legnagyobbrészt importálták, így sokáig a kardinálisok és a világi uralkodók színe maradt, csak a 17. századtól lett elérhető az európai köznép számára. Krisztus és az apostolok, mártírok kiontott vérét jelképező vöröset mint gyászszínt főleg a Mediterráneum országaiban használták. Eleinte itt is csak a velencei dózse gyászának volt kifejezője a skarlátvörös, és halálos ágyukon a pápákat öltöztették vörös ruhába (Newton, S. M. 1988: 29). Gyászszínként, a vérhez tapadó halál jeleként a vörös a magyar adatok között is felbukkant. A „talpig veres angliába” járó vitézeket, a vörös abába bújtatott „talpas”, „gyalogos katonákat” nyilván egyenruhájukban, a harcban elesettet „veres pozsonyi süvegben” temették el (Apor P. 1972: 67). A vörös, a piros idővel a fiatalság, főleg a leányok, fiatalasszonyok ünnepi öltözetében játszott egyre nagyobb szerepet. Piros hajszalagot kapott a leány első menstruációját követően, piros vállkendőt, pruszlikot, nagyünneplőt, ill. esküvői ruhát. Az ünnepi ingvállak hímzésének színe is a piros volt. A leány, fiatalasszony halottat esküvői ruhának is beillő nagyünneplőjében temették el, ravatalának hímzett, szőttes díszei is vörösek lehettek. Vörös kendőben gyászolta kisgyermekét a fiatal édesanya Kalotaszegen, Gömörben és egyes nógrádi falvakban (Balassa I. 1945: 70).
Ehhez mérhető fontos szerepe volt a férfiak öltözködésében a kék színnek. A kék ruha volt az első, ami a nyugat-európai országokban felváltotta a közrendű férfiak természetes gyapjú színű, szürke öltözetét. Mivel elsőként éppen a libériás szolgák, a közrend színe lett (Ashelford, J. 1988: 131), csak a 18. század végére vált társadalmi rangtól függetlenül Európa-szerte kedveltté, divatossá (Marly, D. 1986: 78). A hozzánk érkező külföldi, angliai posztó nagy része, valamint a 17. századtól itthon gyártott posztóféleségek színe is kék volt, ami a köznép rangosabb rétege, a falusi mezővárosi tisztségviselők öltözetében jelent meg. A kékbeliek közé tartozni rangot, módot jelentett, így természetszerűleg a kék posztóöltözet lett a férfiak ünneplője, menyegzői ruhája is. A kék kifejezetten gyászszínként csak ritkán, pl. Hódmezővásárhelyen jelentkezett, ahol kék bársonnyal vonták be a fiatalemberek koporsófedelét, de természetesen a gyászoló férfiak is kék vagy a kékkel azonos jelentésű fekete posztóruhájukat vették fel. A nőknél a kék posztómente és a – festőmesterek számának növekedésével párhuzamosan – kékfestő vászonöltözők hasonló ünnepélyes és gyászszerepet tölthettek be.
A középkori egyházban a kék egyértelműen Mária színe volt, az iránta való tiszteletből a liturgia színei között sem szerepelt. A „szűzről” vagy pl. az „ég királynőjéről” készült képeken Mária öltözetén a kék szín rendszerint a fehérrel párosult a későbbiekben is. Azokon a képeken viszont, amelyek mint anyát, mint asszonyt ábrázolják, Mária – a 16. században már szinte kizárólag – kék palástja alatt vörös ruhában jelenik meg, szemben a vörös palástot és kék ruhát viselő Jézussal. A vörös „Mária színe” és a kék „Jézus színe” mint egyházi színpár a profán használatban is a női és a férfi öltözet jellemző színe lett, és még a kisgyermekek ruháinak színében is érvényesült. A kisfiúk zubbonyát kékfestőből, 764fekete klottból, a leánykákét édesanyjuk piros szoknyájából varrták, és színe alapján különbözött a kisfiúk, kislányok sipkája, gyöngyös főkötője is. A vörös–kék színpár gyermekekre vonatkoztatott világos változata, a rózsaszín és a világoskék a polgári színhasználatban is újabb jelenség. E színpár csak a legpolgárosultabb paraszti közösségekhez jutott el, amire példaként az 1900-as évek elején a Vas megyében használt gyöngyhímzéses réklik, sapkák, keresztelői kelengyék hozhatók fel (Horváth S. 1988).
Bár a paraszti színhasználatban sokáig alárendelt szerepet játszottak, szót kell ejtenünk az egyház évközi vasárnapjain használatos zöldről, és a böjthöz, gyászhoz kapcsolódó liláról is, amely az egyházban a püspökök színe volt. A zöld a 17. században már jelen volt a parasztöltözetekben. Ekkor az erdélyi főúri családok fiatal tagjainak temetésén gyászszínként is előfordult (Apor P. 1972: 68), amire paraszti körökből is akadt néhány későbbi példa (Fél E. 1940: 417). A lila mint a bűnbánat színe a 17. században vonult be a kis gyászba. Az „idegen” ugyancsak nem jelenhetett meg „cifrán”, azaz színesen egy temetésen, és az ilyen alkalmakra tartogatott „szederjes és violaszín” posztóból varrt ruháját vette fel (Apor P. 1972: 70). A lila a 18–19. századi Európában is a temetés másodlagos szereplőinek színe, a kis gyász jele volt.
A 18–19. században a paraszti textilfestő-gyakorlat, az ország minden részén egyre nagyobb számban működő festőmesterek és mindenekelőtt az olcsó, színes, gyári textíliák erősödő importja révén a parasztság egyre szélesebb színskála birtokosa lett. Amikor aztán a 19. század közepén – elsőként a lila, utoljára az indigó – szintetikus festékét előállították, olcsóbb, mesterséges festékanyaggal pótolták, a paraszti öltözködés kiszínesedett. A magyar parasztság tulajdonképpen csak ekkor vált tulajdonosává annak a teljes színskálának, amely a világi és egyházi elit számára már jó néhány évszázada hozzáférhető volt.
Erre az időszakra a társadalom színe-javának öltözködési szokásai a felgyorsult divatváltással egyre gyorsabban változtak. A parasztság rétegei előtt többféle lehetőség állt: vagy együtt haladtak a polgári ízlésváltozásokkal, vagy éppen a paraszti öntudat kifejezésére és a helyi hagyományokhoz ragaszkodva állították össze ünnepi ruhatárukat.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
