A TÁRSADALMI HELYZET, A GAZDASÁGI LEHETŐSÉGEK KÖVETKEZTÉBEN KIALAKULT ÖLTÖZETKÜLÖNBSÉGEK
A TÁRSADALMI HELYZET, A GAZDASÁGI LEHETŐSÉGEK KÖVETKEZTÉBEN KIALAKULT ÖLTÖZETKÜLÖNBSÉGEK
A 17. század második felétől egyre nagyobb a távolság Európában az elit és a nép kultúrája között. Az európai udvarok – pl. a francia abszolutizmussal szimpatizálva vagy éppen ellene szövetkezve – egyre inkább hasonlítottak, társadalmi megnyilvánulásaikban, műveltségükben, öltözködésükben egyre egységesebbek lettek. 1678-ban jelent meg az első francia, még nem illusztrált divatlap, amely Anglia felé közvetítette a francia stílust. Angliában a 17. század végén kézzel festett Fashion-plate-k, 1758-tól már illusztrált zsebkönyvek terjesztették a divatújdonságokat az olvasni nem tudók felé is (Marly, D. 1986: 52; Cumming, V. 1984: 14). Hasonló divatlapok a 18. század közepétől Franciaországban, majd Németországban is irányítani kezdték elsősorban az udvari és ünnepi megjelenést (Ribeiro, A. 1985: 18), nemzetközileg egységesítve azoknak a társadalmi rétegeknek az öltözetét, amelyek a divatot vezették és azokét, akik őket követni tudták. Ezzel a folyamattal szemben a 18. században az egyes országokon belül – a nemzetközi, illetve városi öltözetdarabok vidékenként módosuló variációival (Williams-Mitchell, C. 1982: 54; Böth, G. é. n. 20–22) – egyre változatosabbakká váltak a társadalmi 732rangot hangsúlyozó férfi és az egyre attraktívabb női parasztöltözetek. Ugyanekkor egyre inkább összemosódott a városi, polgári középosztály és a parasztság elejének viselete, viszont megnőtt a különbség a parasztság gazdagabb és mostohább sorsú rétegei, illetve a nagy városok vonzásközetében és a távolabb élők öltözködése között.
Kevés idevonatkozó hazai forrásunk hasonló folyamatra enged következtetni. A 17. század végi, főleg erdélyi viseletképek még jobbára az etnikai eltéréseket hangsúlyozták. A 18. század elejének történetírói, közöttük pl. Bél Mátyás szintén a soknemzetiségű Magyarország népeinek öltözködését igyekezett megkülönböztetni. De monográfiájában elválasztotta egymástól a különböző társadalmi állású városiak és a falusiak öltözetét, sőt már a tájak, azaz inkább országrészek öltözködése közötti különbséget is észrevette. Megemlítette például, hogy a városhoz közelebb lakó falusi asszonyok csinosabban járnak a többinél, s szerinte ekkor – 1730-ban – az Alföldön már nem volt különbség a magyar paraszt és a városi nők öltözete között (Bél M. 1984: 461). Megállapítása figyelmen kívül hagyja, hogy a korabeli alföldi „falusi” nép közül sokan (mező)városlakók voltak, csupán határbeli munkájuk idején költöztek ki a városokból. Ez a megállapítás azonban egyúttal történeti távlatot ad annak a 19–20. századi nagy különbségnek, amely a polgárosodottabb Alföld és más országrészek öltözködése között megmutatkozott, s tulajdonképpen a hazai viseletcsoportok kialakulásának kezdetét jelentette.
Nálunk is, mint Európa többi országában, minél inkább jellemzővé vált a vidékenkénti másság, annál nehezebb volt felzárkózni a 17. század második felétől s főleg a 18. századtól szinkronizálódó európai divathoz.
A 18. század második fele volt az az utolsó korszak Európában, amelynek ízlésében – magas normáival – még a kézművesség játszotta a döntő szerepet. Ezt követően, a textilipari gépek megjelenése és a velük járó sokszorosítási lehetőségek felgyorsították az európai öltözködés újrauniformizálódását. Ez a folyamat talán a lyoni takácsmester, Jacquard lyukkártyás szövőgépének 1804-ben történt szabadalmaztatásával kezdődött, amit a textilipar gyors gépesítése követett. Kb. ezzel egy időben a nyomódúccal fáradozó festők munkáját átvették a folyamatosan dolgozó hengernyomógépek, s néhány további évtized kellett csak a csipkeszövőgépek megjelenéséhez is. Az 1839-től az öltözetdíszekre is vonatkozó angol szabadalmi rendszer a művészet, az ipar és a kereskedelem összehangolásában játszott nagy szerepet, amelyet 1851-ben a londoni Great Exhibition Európa-szerte tudatosított (Levitt, S. 1986: 1–3). Az immár minősített és szabványosított anyagok és díszítmények szolgáltatták az alapot az ekkor még varrólányokat és hímzőasszonyokat foglalkoztató ruházati iparnak. Isaac Merrit Singer 1851-ben megtervezett és 1870-ben már 160 angliai üzletben vásárolható varrógépe révén azonban hamarosan megindult a gyári méretű konfekcionálás, s a konfekcionált fehérneműk, majd felsőruhák áruházi forgalmazása is (Ewing, E. 1984: 107). A század második felére a korábbi növényi és földfestékeket is kémiailag előállított anilinfestékek váltották fel, gazdagodott, de meg is változott a textiliparban használt színvilág.
Mindez előidézte, hogy a korábban egy-egy évszázadra, majd évtizedre elhúzódó divatok időtartama évekre zsugorodott, és ehhez a gyorsuló divatváltáshoz képest a kisebb csoportok öltözködése újra és újra lemaradt, megrekedt. Csak azoknak az iparosodott nyugati országoknak közembere, földműves népe volt képes lépést tartani, ahol már korábban, a 17–18. században kiépült, megszerveződött a vándorkereskedelem, ill. a bolthálózat, rendszeressé vált a használt ruhák társadalmi forgalma (Spufford, M. 1984: 73348), és ahol a feudális kötöttségektől már korábban megszabadult parasztságot öltözködési rendeletek sem kötötték arra vonatkozóan, hogy mire költheti a pénzét (Levitt, S. 1986: 71).
Nálunk nemcsak a tartósabb feudális kötöttségek, hanem speciális történelmi körülmények is gátolták a parasztságot, a közrendet a nemzetközivé vált divat követésében. A 17. század végén a magyarországi főnemesség – ismét politikai meggondolások következtében – Bécshez igazította öltözetét. A hazánkban hirtelenül megszaporodó számú német szabók révén a nyugati stílusáramlatok a polgárosodó közép- és kisnemeseket, a városlakó polgárokat is elérték. A „náj módi” azonban eleinte csak egy-egy részletével illeszkedett a magyar öltözetbe. A lassan megszokottá vált német szabású lajbik, kabátfélék idővel megjelentek a magyar váltómíves szabók termékei között is, s miután közkedveltek lettek, a főleg a parasztságnak dolgozó vásári szabók „konfekcionált” áruiként is piacra kerültek. A magyar öltözet idővel talán feledésbe is ment volna, hogyha nem válik a 18. századi nemzeti ellenállás, különösen a II. József németesítő politikájának hatására fellobbanó patriotizmus szimbólumává. A német ruhákat ismét magyarra cserélték, a vármegyei uniformisokat is újramagyarították. Országszerte tudatossá vált, hogy a „ruha és a nyelv formálja a nemzetet különös nemzetté” (Keresztesi J. 1957: 386–387), s szinte hitvallássá vált a „nemzeti módit” a „nemzet pallérozásának legnyilvánságosabb jegyének” tekinteni. Zárójelben azonban meg kell jegyezni, hogy a 19. század elején már csupán a „kihívóan” német ruhafélék, pl. a háromszegletűre felkötött kalap vagy a harisnyával viselt térdnadrág tűnt csak fel a „náj módi” kárhoztatóinak, pl. Nemesnépi Zakáll Györgynek, a dolmányos, szűk nadrágos, csizmás együttesbe korábban asszimilálódott mellény már nem (Mészöly G. 1917: 103).
A magyar öltözet különösen az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése után vált Európa szemében is egyértelműen nemzeti szimbólumunkká. 1860-ban a székely asszony is „magyar nemzeti öltözetét” emlegette viseletéről beszélve (n. n. 1860: 22), ugyanekkor Bécsben egy jogászbál választmánya megtiltotta a „magyar nemzeti mezben való megjelenést” (n. n. 1860a: 195), miközben Európa számos városában magyar kalapba, dolmányba és a már kimondottan a parasztviselethez tartozó szűrbe öltöztek, tüntetve a levert magyar szabadságharc mellett.
A parasztöltözetek iránt a 19. század elején a német romantika keltette fel az érdeklődést. A bádeni festők pl. a tudatos figyelemkeltés céljából viseletkönyveket jelentettek meg, amelyekben kimondottan a vidékenként változó parasztöltözetek szerepeltek (Höflein, U. 1989: 256–257). Hatásukra – akár Lengyelországban (Tagányi Z. 1991) – nálunk is a parasztság kultúrája, főleg látványos viselete felé fordult a figyelem. Az ilyen rajzok, festmények alapján mutatta ki Sinkó Katalin (1989) a korabeli Európának a magyar népviselethez fűzött romantikus, orientalista értelmezéseit. Az első ilyen sajtómeg-nyilvánulások és a viseletkönyvek alapján apró részletességgel rekonstruálhatók a 19. század derekának hazai parasztviseletei (Kresz M. 1956).
Ekkortájt tűnt fel egyes, immár „nemzetközien” járó népeknek, hogy nincs saját nemzeti öltözetük, s pl. a csehek 1848-ban tudatosan hozzáláttak nemzeti öltözetük megkonstruálásához (Moravcová, M. 1968). Az ilyen kísérletek legtöbbje a parasztviseletekhez vezetett: a svéd egyetemek hallgatói saját vidékük népviseletében jelentek meg ünnepélyeiken, a Stájerországot kormányzó János főherceg stájer lóden vadászöltözetben deklarálta demokratikus gondolkodását. Egy 1854-ből származó litográfia szerint Ferenc 734József Erzsébettel, még mint jegyesével bajor parasztöltözetben kereste a népszerűséget. Ez időben alakultak Bécsben a viseletegyletek, amelyek patrióta érzelmeiket szűkebb hazájuk parasztruháiban felvonulva fejezték ki, és csak jóval később, a századfordulón kreálták meg az egykori parasztviseletekből egész Ausztria nemzeti öltözetét, a dirndlit (Oakes, A.–Hill, M. H. 1970: 13–14).
Idehaza a népviseletek lassan elfoglalták helyüket a népszínművekben (Kerényi F. 1991), a hazai műpártoló egyesületek által sokszorosított műlapok népéletábrázolásain (Cennerné Wilhelmb G. 1991), a millenniumi látványosságok között, a színpadon „lako-dalmassá” alakult parasztlakodalmak kosztümjeiben (Fügedi M. 1989) és pl. a különféle egyletek néprajzi báljainak jelmezei között (Halasi M. 1989). Egy-egy helyi népviselet felöltése azonban csak „nyári kiruccanás” volt, nem hatolt be a polgári divatba (F. Dózsa K. 1989: 46). Majd csak a 20. század különféle kereskedelmi, szociális és politikai töltetű törekvései, pl. a Tulipán-mozgalom vagy később, a magyar jellegű öltözetek, öltözetelemek és pl. hímzésstílusok propagálása járt némi sikerrel bizonyos társadalmi körök ízlésének, divatjának alakításában. Az úri-polgári érdeklődés, egyáltalán az, hogy ezek a körök színpadon, jelmezbálban, divatlapban kapcsolatba kerültek a népviseletekkel, felértékelte azokat, megerősítette státusukat, meghosszabbította egyes ismertté, népszerűvé vált népviseletek, illetve egész viseletcsoportok életét.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
