JÁRMOK, IGÁK
960JÁRMOK, IGÁK
A szarvasmarha befogása, jármolása a magyar nyelvterületen – összehasonlítva számos nyugat- és közép-európai térséggel – feltűnően egységes. Népünk elsősorban ökröt igázott. Tehenet csupán a törpebirtokos paraszt fogott az eke vagy a szekér elé. Meghatározó szerepe volt a szarvasmarha páros fogatolásának. Egyesigák csupán a 19. század közepén kezdtek feltünedezni, s a kettős jármot sehol sem váltották fel. A magyarság a Kárpát-medencében mindenütt az ún. mariga legfejlettebb formáját, a ráma igát használta. Európában a szarvasmarha igázásának az évezredek folyamán igen változatos eszközanyaga alakult ki. Alapvető osztályai: 1. marjármok, 2. fejvonóeszközök, 3. kumetek (Bodó S. 1990: 176–178). Nálunk az ökör a nyakával húz. Húzószerszáma a fából készült járom vagy iga, melynek formája a magyar nyelv-területen kevés eltérést mutat. Legfontosabb alkotóeleme az ökör nyakára tett járomfő, a nyak alatt vele párhuzamos alfa, aldeszka. Ezeket a rúd felöl két bélfa, a széleken pedig egy-egy járomszög köti össze. A járomfőt általában véve nyakszeggel kapcsolják a rúdfőhöz vagy a tézslához. Régebben gúzsolták, miként a csíki székelyek helyenként még a 20. század elején is tették. A nyakszeg mindig vasból készült, de a járomszeg lehetett erős, egyenes somfapálca is. Hegyvidéken előnyös volt az utóbbi, mert a szekér felborulása esetén eltört és nem fojtogatta az ökröt, mint a vasból készült járomszög.
A marigának földrészünkön számos formája ismeretes. Kettős íves jármot, amelyen az ökör nyakát a járomfejhez vesszőből fonott U alakú gúzs (Kiss L. 1937b: 312) vagy U alakúra hajlított husáng, pálca fogta, csak szórványosan használtak az utóbbi száz-kétszáz évben (Mezőcsát, Nyírgyulaj, Őrség). A Hetésben szintén leírtak alfa nélkül használt igatípust (Dömötör S. 1958: 152). Ez a kívánt szélességre volt állítható, s főként boronálás alkalmával rakták az ökrök nyakába. A 350 cm hosszúságot is elérő igafába a két végétől számítva 60 cm távolságra 3–3 lyukat fúrtak az igaküllők számára. Ezen a jármon a buhafák (bélfák) szerepét is az igaküllők vették át. Ezek a gombos végű vaspálcák tartották a két alsó igafát, az egyenként 60 cm hosszúságú keményfa léceket.
A keretes vagy rámaigának táji népcsoportjainknál két szerkezeti változatát lehet elkülöníteni. Kezdetlegesebb, technikailag fejletlenebb, ugyanakkor rendszerint díszesebb az, amelynek bélfáit felülről lehet a járomfába csúsztatni. Ennél a bélfa felső szakasza erősen kifelé hajlik (például Székelyföld, Bakony vidéke, Felföld egyes részei) vagy teljesen ráhajlik a járomfőre (Kalotaszeg). Ez a hajlás és a felső szakasz vaskossága nem engedte a bélfát a járom vésetében továbbcsúszni.
A másik formai változatnál a két bélfa alulról csúsztatható előbb az aldeszka, majd a járomfő vésetébe. Az alul bunkós bélfa felső harmadában három-négy furat és faszög segítségével a járomfő állítható, a keret mérete szabályozható. Ez a változat technikai szempontból fejlettebb, bélfái egyenesek vagy csak enyhén kifelé hajlóak. Valószínűleg újabb is, mint a másik, s főként a síksági, alföldi területeken terjedt el (Bodó S. 1990: 85–86).
A Kárpát-medencében domináns keretes mariga méretei az igázott szarvasmarha testnagyságához és a végzett munka kívánalmaihoz igazodtak. Máramaros, Ung, Trencsén parasztsága játékszernek tűnő, kicsiny jármot használt, melynek hosszmérete 96280–110 cm között váltakozott. Kistestű brachyceros rassz-típusú marháiknak az ilyen kicsiny járom felelt meg. Alkalmazkodni kellett a terephez, a szűk, hegyi utakhoz is. Magyar nyelvterületen a nagytestű primigenius típusú ökröket igázták, amelyek nagyobb jármot kívántak. Volt különbség a szántó-, a szekerező iga és az ekekapához használt járom méreteiben is. Legrövidebb a szántó iga. Ennek hossza az 963Őrség és Hetés vidékén 121–130 cm között lehetett. Hasonló méretek ismeretesek Erdélyből, míg Szatmárban, Békésben többnyire 133–136 cm hosszúságú járommal szántottak. A szekerező iga mindenhol hosszabb volt, az ökrök kicsit távolabb kerültek egymástól. Zalában 1 sukkal (12 coll, kb. 32 cm) hosszabb a szekerező iga, mint a szántáshoz használatos. Szekerezéshez népünk 140–175 cm hosszúságú keretes marjármot használt. Őrség és Hetés falvaiban ennél is hosszabb a boronáló iga, s az országban mindenütt a sorolóhoz, ekekapához szükséges igák, jármok a leghosszabbak. Ezeken a kapásnövények egyenetlen sortávolságaihoz lehet igazítani a bélfákat, s ezáltal az ökrök távolságát, nyomvonalát. Szabolcsban az ilyen igák hossza 192–250 cm, az Őrségben és Hetésben 201–294 cm között váltakozott az 1950-es években (Bodó S. 1990: 87–88).
96146. térkép. Hámformák a magyar nyelvterületen
203. ábra. Járomfajták: a) íves marhajárom tölgyvesszőből csavart gúzzsal, Nyírgyulaj (Sza-bolcs vm.); b) küllűs magyar iga. Részei: 1. felső igafa, 2. alsó igafa, 3. igaküllű, 4. igaszeg, Hetés (Zala vm.); c) ökörjárom tézslával. Részei: 1. járomfa, 2. alfa, 3. bélfa, 4. járompálca, 5. járomszeg, 6. rúdfő, 7. tézsula, 8. istráng, Mezőköbölkút (Kolozs vm.); d) bivalyjárom, Katona (Kolozs vm.); e) egyesjárom a mosoni németeknél (1950–60-as évek); f) egyesjárom (Nyugat-Dunántúl)
A fejiga formái közül nálunk egyedül a homlokiga szórványos előfordulása bizonyítható a Szigetköz néhány falujában, illetve Sopron és Mosonmagyaróvár környékén. Főként német nyelvű falvakban és a szomszédos magyaroknál volt használatban. A homlokigát szíjjal vagy kötéllel erősítették az állat szarvaihoz, az ökör vagy tehén homlokára, s az állat istránggal, hámfával húzta terhét maga után (Timaffy L. 1967: 176; 1969: 195–197). Felső-Ausztria és Csehország délnyugati határvidéke a szomszédos délnémet tájakkal együtt a fejre, szarvra helyezett igatípus egyik jellegzetes területe egész Európában. Onnan kerülhetett ez az eszköz a Kisalföld nyugati peremére, de valószínűleg csak a 18–19. század folyamán. Nem zárható ki szórványos előfordulása a 20. század elején Szabolcsban (Dombrád, Kemecse) sem, de történetileg mély hagyománya ott sem lehetett (Kiss L. 1937b: 312; Bodó S. 1990: 81).
Alig száz–százötven éves múltra tekint vissza az egyesiga. Magyarországon az eszköz szélesebb körű elterjedése az első és a második világháborúhoz kapcsolódott. A külföldön katonáskodó, fogságot szenvedő magyar parasztok Elzász-Lotharingia, Morvaország, Tirol, Lombardia, Burgenland, Galícia falvaiban látták először, s hazatértük után, a háborút követő ínséges években maguk is használni kezdték. Az eddigi kutatások az ország egész területén feltárták és dokumentálták. Formai tekintetben 9 válfaját lehetett megkülönböztetni. A formák sokfélesége szintén arra vall, hogy nem volt még elegendő idő a formák és a terminológia egységesülésére (Bodó S. 1981b: 142–143; 1990: 91–99).
Az egyesjárom egyik válfajának tekinthető az ökörkumet (komet, komat, kaluba). Eredetileg lószerszám volt; ovális alakú, szőrrel tömött párnákkal, bőrből készült nyakhám. Nyílása alul vagy felül van, másik végén két ívének sarkai csuklósan illeszkednek egymáshoz. Ez a vonóeszköz nálunk a 20. század első felében jelent meg szórványosan, főként a magyar nyelvterület peremein (Ung, Abaúj, Bars, Moson). Német eredetű elnevezése a tárgy nyugati mintáira emlékeztet (Márkus M. 1941: 170–171; Timaffy L. 1967: 185; Bodó S. 1990: 99).
Járomfaragással uradalmakban a faragó béresek, mezővárosokban a kerékgyártók, bognárok foglalkoztak, falvakban pedig a barkácsoló ezermesterek, faragó specialisták. Az Alföld és a Kisalföld, az erdélyi Mezőség és a dunántúli Mezőföld ökrös gazdái vagy a helybeli iparosoktól, faragóktól rendeltek jármot, vagy a vásárban vették. Erdős hegyvidékek falvai űzték a járomfaragást, s messze vidékekre hordták el termékeiket. A Székelyföld, Kalotaszeg és Bihar, a Bükk, a Börzsöny és a Bakony 965járomfaragói ezerszámra készítették ezt a vonóeszközt eladásra. A hozzávaló fát az erdőben gondosan keresték, válogatták, kivágás után legalább egy évig szárították, majd aprólékosan megmunkálták. Némely vidéken hímes faragással, festéssel is díszítették (Kalotaszeg). Az Alföldön gyakran kiegyeztek diófával, eperfával, de a hegyvidékek népe jobban szerette a könnyű, szívós fanemeket. Erdélyben a járomfőt többnyire juharból vagy nyírfából faragták, a borsodi, gömöri faragók szerint pedig a járomfej juharból (jávorból), a két béldeszka kőrisből, az aljdeszka bükkfából, a két járomszög somfából az ideális.
96447. térkép. A szarvasmarha fogatolásának eszközei Nyugat-Magyarországon
Parasztságunk a 14–15. században 8–10 ökörből álló fogatokkal végezte a szántást. A teherszállítást többnyire négyökrös fogatokkal teljesítették, de a nehéz, vasalt szekerek elé 6-os, 8-as fogatot állítottak. A 16–18. században általánosságban négyes ökörfogatokkal lehet számolni, majd a 19. század végére tömegessé vált a kettős fogat. Uradalmi majorságok béresei dolgoztak a 20. század első felében is négyes, hatos ökörfogatokkal. Nádudvari parasztok ekkor már azt tartották: „Négy tisztessíg, hat kínyessíg.” Ha négy ökröt fogtak be, a rúd végéhez tézslát toldottak, s arra is jármot kapcsoltak az elöl járó ökörpárnak. További ökörpárok befogásakor hasonlóképpen jártak el. A szekérrúd mellett húzó ökör neve rudas, az elöl járók neve tézslás (hatos fogatnál: első tézslás, középső tézslás). Az ökörfogat összefoglaló neve iga, de a Kiskunságban szer, a Duna-melléken cukk, cug néven is emlegették (Bodó S. 1990: 135–137).
Régebben az ökröt és a lovat szükség esetén összefogták. Ez esetben a lovak az ökrök elé kerültek. Erdélyben előfordult, hogy bivalyos előfogatot állítottak a parlagot szántó ökörfogat elé. A vegyes fogatok befogása, hajtása, irányítása azonban sok gonddal járt, ezért nem szerették, s lehetőleg elkerülték ezt a nehézkes munkát.
A magyarok az ökörfogatot gyeplő nélkül irányítják, bár a 19. század eleje óta szórványos adatok felbukkannak a gyeplőzésre is. A gyeplőnek használt kötélszárat az ökör szarvtövére vagy az orrába csíptetett ór-karikához erősítik. Valószínűsíthető a 18. századi német telepesfalvak példája. Alföldi magyarok a Dunántúlon járva látták először az ököriga gyeplőzését (Bodó S. 1990: 159). A magyar parasztok szántásnál többnyire vezetik az ökörigát, egyébként pedig ostorral és szavakkal hatnak rá. A béresek feltűnően hosszú nyelű és kötelű ostorral dolgoztak (négyellő ostor), hogy az első tézslás ökröket is elérjék vele.
Terelőszavaink előrehaladott egységesülésről tanúskodnak. Befogásnál a kör be, kür be, tür be, kifogásnál pedig a kör ki, tür ki szavakat használják. Az indulás a no, na, hőj na, haj na kiáltással kezdődik, a megállás szava a hó, hóha, a tolatásé a hők, hők te, hők meg. A szekérrúdhoz, tézslához a farta, farto szóval nógatják a jármos marhát. A jobbra fordulás szava a csá, csálé, cselő, a balra fordulásé a hajsz, hojsz. Szántás, boronálás közben ugyanazon terelőszavakat használják, mint szekerezés idején. Szabály, hogy munkavégzés, befogás, kifogás közben folyton beszélni kell az állathoz! Tanulságos a csá és a hajsz korrelatív szópár elterjedtsége a magyarság szomszéd népi környezetében. Alakváltozatait ugyanis kimutatták az ukránban, lengyelben, cseh, morva és szlovák nyelvjárásokban, román és szerb-horvát tájakon. E földrajzilag összefüggő area közepén helyezkedik el a magyar nyelvterület, amiből adódik, hogy e szavak a magyarból származnak (Tamás L. 1964: 361–362). Szélesebb 966elterjedésük a 16–17. században történhetett, a nagy testű magyar fajta ökrök mint igásállatok terjedésével egyidejűleg.
Zavarja a munkát, ha a jármos ökrök táplálék után kapkodnak, s félreviszik az ekét vagy a szekeret. Megelőzésül országszerte használatos volt az ökör szájkosár, ami készülhetett iszalagból, hársfaháncsból, vesszőfonadékból, bőrszalagokból, kócmadzagból, sőt újabban drótból és vasabroncsból is. Az ökörkosár átmérője és mélysége 20–20 cm, amit az igavonó orrára, szájára húzva, két szíjjal vagy kötéldarabbal erősítettek fel a fejére.
Vas megye nyugati szélein használták az ökörkalap nevű eszközt. Esős időben ezzel védték az ökrök nyakát a víztől, attól, hogy vizes bőrüket a járom feltörje. Ellipszis formájú, tálcára hasonlító tárgy ez, amit hasított fűzfavesszőből, háncsból vagy szalmából fontak. Egyik végét a bélfára húzták, másikat a járomszeggel fogatták hozzá a járomhoz, a járomfej fölött. Ez a tárgy valószínűleg az Alpok felől terjedt Burgenland, Vas megye német és magyar parasztságához. Más magyar tájakon esőben megálltak az ökrökkel, sőt a járomból is kifogták őket.
Köves talajú hegyvidékek népe (például Gömörben a Bányavidéké) régtől fogva patkolással védi az igavonó ökrök körmeit. Rendszerint az állat két első lábára, olykor csak a külső körmeire verettek patkót. Nyáron ún. sima, télen éles patkót használtak. Utóbbi karmolta a havas, jeges utat, akadályozta az állat megcsúszását. Kovácsműhelyek közelében még napjainkban is látni lehet olyan faállványt, amelybe vasalás előtt terelik be az igás jószágot. Az állvány neve kaloda (Erdély), vasaló (északi népterület). A kovács az ökörpatákat teljesen betakarta a vaslemezzel, melynek nyúlványait (káf) a körömre hajlította és odaszegezte (Bodó S. 1990: 158; Paládi-Kovács A. 1999b: 348–349).
A szarvasmarha igázásának terminusai erőteljes szláv nyelvi hatásról tanúskodnak, hiszen iga és járom szavunk is szláv eredetű. Kapcsolódik hozzájuk a tézsla és néhány dunántúli tájszó (kázla, körpő). A szótörténet segíti a tárgyak történetének megvilágítását is. Biztosra vehető, hogy az iga és a járom eredetileg két különböző vonóeszköz volt. Az iga szó ’egyfajta fejjárom, homlokjárom’ jelentéssel került nyelvünkbe. Ennek a szónak széles indoeurópai háttere van, míg a járom későbbi szláv nyelvi fejlemény. A járom szóval kezdettől fogva a keretes járomtípust jelölik, jelentése tehát mindig is ’marjárom, rámaiga’ volt. Tanulságos e két szó elterjedtsége a magyar nyelvterületen. Az iga Nyugat-Dunántúlon használatos, a járom az összes többi nyelvjárásban. Ez a szóföldrajzi kép arra enged következtetni, hogy a korai középkorban az egész nyugati népterületen valamilyen fejiga, homlokiga volt használatban, amit fokozatosan váltott fel a marjárom keretes, rámás változata (Bodó S. 1990: 30–36, 190).
Az ekés gazdálkodás és a szekér, taliga ismerete már a honfoglalás előtti időben megkövetelte népünknél a szarvasmarha igázásának valamilyen módját, eszközét. Ennek formáját, terminológiáját biztonsággal nem ismerjük. Honfoglaló őseink nyilvánvalóan nem homlokigával és nem keretes marjárommal fogták be ökreiket, mint az itt talált szlávok. A legkorábbi járomforma, amit eleink ismerhettek, valószínűleg a közszíjas (vonószíjas), gúzsos és küllős marjárom volt. Kaukázusi, közép-ázsiai népek máig ilyen vonószíjas jármokat használnak, amit nem vaspálcával (nyakszeg) „ragasztanak”, hanem szíjjal gúzsolnak a rúdhoz. Az állat nyakára tett járomfőhöz 2–2 967küllő, azaz bélfát és járomszeget helyettesítő erős pálca tartozik. Ezeket alul csupán gúzzsal, háncskötéllel fogják össze, mivel aljdeszka nem tartozik ehhez a járomhoz. A befogás és a kifogás kicsit nehézkesebb, több időt kívánó művelet, mint a keretes járommal. Az ősi magyar járom tehát nem az a merev, szorosan rögzített vonóeszköz volt, mint a középkorban átvett keretes marjárom (Paládi-Kovács A. 1997b: 188–193). Ezt a vonószíjas, küllős, aljfa nélküli marjármot Csík, Udvarhely, Göcsej és Hetés népe őrizte meg a 20. századig (Paál Gy. 1914: 44; Dömötör S. 1958: 152).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
