ISTÁLLÓS LÓTARTÁS
ISTÁLLÓS LÓTARTÁS
Györffy István nyomán nevezhető jászlas vagy kezes tartásnak is, s felfogható az egész évben legelőhöz kötött szilaj tartás ellenpólusának. Kezdetleges jászol és takarmányozás azonban volt már a külterjes, extenzív tartásmódban, amely ősztől 645tavaszig főként szénára és lombtakarmányra alapozódott. A lóállomány zöme századokon át egyszerűbb külterületi építményekben (fészer, szín, akó), szénarakodók szomszédságában töltötte a telet, rendszerint pusztai, erdei telelőkön. Ezen átmeneti, de a külterjes lótartáshoz közelebb álló telelési módokat haladja meg az istállózás, ami zárt, fedeles, sőt padlásolt épületekben történik, s a takarmányozásnak, almozásnak, a rendszeres lógondozásnak kimódolt tárgykészletével rendelkezik. Az istálló túlnyomórészt a gazda lakásának közelében található a falusi, mezővárosi telken vagy tanyaudvaron. Istállón tartott jószágával a gazdának folyton van gondja, tennivalója, s ez kihat életrendjére, munkaszervezésére, időgazdálkodására. A ház közelében tartott értékes nagyjószág – s a ló különösen – úgyszólván „családtag”-nak számított. Etetése, itatása, almozása, szőrének gondozása mindenkor a férfiakra hárult. A nyári munka szüneteiben, egy-egy rövid időre pásztor elé, legelőre is kiengedték, de többnyire csak maguk legeltették esténként a család lovait. Voltaképp a zöldtakarmányok termesztése által, s csupán a 19. században oldódott meg az egész éves istállózás. Sok magyar tájon – főként északon és Erdélyben – viszonylag későn, az 1930-as években jutottak el az egész esztendőn át tartó jászlas, istállós tartásmódig.
64417. térkép. A szénarács elterjedtsége és neve
Az istálló szó a régi magyar nyelvben a lovak épületét jelölte. Egyszerűbb, de szintén a telken és a lakóház közelében épült istállók neve a nyelvterület középső harmadában (Palócföld, Nagyalföld) ól, lóól, keleti részein – főként Erdélyben – pajta, lópajta. Maga az istálló szó a 13. század legvégén tűnik fel először hazai forrásokban. Feltehetőleg az olasz stallo átvétele, és a 14. századi szövegekben válik gyakorivá. Formájára, építőanyagára a régi források ritkán utalnak. A Debreceni kódex (1519) így értelmezi: „istallonak neueztetik, mert iazol is vala ot” (idézi Szabadfalvi J. 1970a: 159). Azonban az újkor elején a köznép még aligha rendelkezett igényes lóistállókkal.
Prága várnagya 1520-ban Magyarországra készülődvén Budára küldött levelében kérte lovai megfelelő elhelyezését, nehogy istállók helyett „magyar szokás szerint” holmi karámokat, kerítéseket jelöljenek ki számukra (Tagányi K. 1900: 282). Jelentős változást ezen a téren is a 16–17. században kiterebélyesedő majorsági gazdálkodás idézett elő, különösen a Dunántúlon és Erdélyben. A hódoltság alól felszabadult területeken a nyugati értelemben vett lóistálló továbbra is hiányzott, ezért a 18. században az ottani lakossághoz beszállásolt katonaság gyakori panasza volt, hogy lovai nem kapnak megfelelő istállókat. A bécsi adminisztráció a vármegyei hatóságokat szólította fel, hogy kényszerítsék az alföldi parasztokat lóistállók építésére.
Nem pusztán konzervativizmus, hanem az új állami adóterhek elutasítása nyilvánult meg abban, hogy a parasztok igyekeztek elrejteni lovaikat és szállásaikat. Egyes alföldi városok tanácsai már az 1730-as években azzal fenyegetőztek, hogy „le fogják rontani” mindazoknak a mezei szállásait, akik nem építenek a házuknál istállót, s ily módon akarják elkerülni a katonaság beszállásolását. A hatóságok részletesen előírták, milyen anyagból, milyen magasra kell építeni az istállót. Hódmezővásárhelyen 1777-ben megszabták, hogy legalább 8 sukk (kb. 2,5 m) magas legyen az istálló vályogfala. Nádfalat, sövényfalat nem tűrtek meg. Azt is előírták, hogy a „német istállónak” legyen alul-felül megtapasztott padlása, hosszanti hídlása, fenekes jászola (Paládi-Kovács A. 1980: 155).
646Az istálló elhelyezéséről, formai változatairól, építésmódjairól a IV. kötet Építkezés c. fejezete szól.
Eredendően a lóistálló tartozéka a hídlás, amely a trágyalét felfogó, tároló gödröt fedi be, s rendszerint bárdolt tölgyfadeszkából készül. A 15–20 cm széles, 4–5 cm vastag deszkákat pici hézagot hagyva fektették egymás mellé, végeiket pedig a Palócföldön ormosnak nevezett gerenda fogja be. A hídlás elnevezése az egész magyar nyelvterületen egységes: híd szavunk származéka. Az alföldi istállókban a hídlás csak a 20. század első felében váltotta fel a döngölt földpadlót (Borzsák E. 1936; Márton L. 1965: 308). Északon, Erdélyben és Dunántúlon ez a változás sokkal előbb kezdődött. Fogaras vár 1632. évi inventáriuma írja: „A jstallok mind vegigh fwrez dezkaual padlottak, beleöl mind ket feleöl uala oldalai gialult dezkaual boríttattak felliwl penigh sindeliezetth” (Prodan, D. 1970: 176. Háromszékhez lásd Cs. Bogáts D. 1943). A füleki jobbágyok 1796. évi tűzkárbevallásában pedig visszatérő panasz, hogy az „egész Istállóban való hídlásnak való fa” is megégett (Zólyomi J. 1989: 164).
A lóistálló jellegzetes tartozéka a körömrúgó. Ecsedi István szerint „hathatósan óvja a sárfalat a lovak rugdosásától”. Rendszerint keményfa gerenda, ami a fal mellett fogja le a hídlás deszkáit, illetve az almozott hídlást választja el az istálló tisztán tartott terétől, közlekedő folyosójától, melynek népnyelven placc, piac a neve. Ilyenformán meggátolja az alom és a trágya kirúgását a placcra (Ecsedi I. 1912; Balogh I. 1938).
Lóistállók tartozéka a strajfa is, amivel a vemhes kancákat, illetve a csikókat, teheneket választják el a többiektől, hogy védjék a lórúgástól őket. Mintegy 10 cm-es átmérőjű erős gerenda, hosszú rúd ez, melynek egyik végét a jászolhoz, másikat a födémről lelógó lánchoz erősítették (Zólyomi J. 1989: 166). Ezt a szót is a katonaság terjesztette el; német–magyar szóvegyülés terméke.
A Kárpát-medencében a falra függesztett szénaetető rács főként a lóistálló tartozéka. Csupán a nyugati peremvidéken látható rács a szarvasmarhák jászlai fölött is. Olyan létraszerű alkalmatosság ez, amelyet a jószág fejmagasságában helyeznek el a falon. Használatával a gazda takarmányt és munkát tud megtakarítani. Elnevezése változatos, szóföldrajza tanulságos. A Dunántúl, a Kisalföld és Erdély magyarsága a srág, srágla, saroglya szócsaládhoz tartozó nevekkel jelöli. Az Alföld és a Felföld lótartói rácsnak nevezik, Székelyföldön gyakori név a fogas, de Erdélyben egyéb nevek is felbukkannak szórványosan (például kas, lajtorja). Erdélyi majorságok, udvarházak lóistállóiban az 1630-as évektől említik az inventáriumok, mint „ló eleibe való széna saroglyá”-t. Ezzel szemben az Alföldön csak a kvártélyos katonaság ún. német istállóiban, azaz a 18. század derekán jelent meg először, s a hajdúsági, nagykunsági, kiskunsági tanyavilágban csupán a két világháború között vált általánossá (Paládi-Kovács A. 1980: 168–170).
A lovak jászla országszerte magasabban áll, mint a szarvasmarháé. Alacsony jászolba ugyanis a ló belelépne, a magas jászol felső pereme (süvegfa, prémfa), ahová a jószágot megkötik, viszont a szarvasmarha nyakát sérti. A jászoltípusok közül főként a lótartást szolgálta az istálló közepén elhelyezett arcaljászol és a hordozható jászolfélék többsége (Paládi-Kovács A. 1980: 164, 173–178). Ezek közé tartozott például az a kerek-jászolnak nevezett nagy kosár, amit a hajdúsági gazdák hordtak magukkal a mezőre, amikor több napot töltöttek kint a földeken (Hofer T. 1956). A nyári 647jászlak között szántalpra épített és kerekes jászlak is sok vidéken használatban voltak. Gyakoribb azonban a helyhez kötött, árnyékos, szellős helyen felállított nyári jászol. A szállítható jászolfélék másik csoportja a lovak abrakolását szolgálta. Ezek gyakori neve váló, abrakoló válú. A magyar nyelvterület egyes peremvidékein az istállóban elhelyezett bodonjászol (egyetlen fatörzsből készült jászol) neve is váló, vállu. Ezt találjuk az északi népterület nagyobb hányadán (Nógrád, Hont, illetve Gömör, Abaúj, Zemplén összefüggő tájain), általános a Székelyföldön és a hétfalusi csángóknál, visszaszorulóban van Göcsej és Hetés érintkező vidékén (Paládi-Kovács A. 1980: 178–181).
A 17. századi vagyonleltárak mindig lóistállókban említik az etetővályúkat, az élő népnyelv viszont helyenként a marhaólak deszkából készült jászlát is így nevezi.
Lóistállók tartozéka a szénatartó, a deszkából készült rekesz, amit az egyik sarokban vagy a bejárattal átellenben, a fal mellett, középen helyeznek el. Szénapadlás esetén egy nyílást hagynak fölötte a mennyezeten, s a szénát azon át dobálják le a deszkából készült rekesztékbe. Kisebb istállóknak kívül, az eresz alatt építettek szénatartó rekeszt. A 20. század elején sok vidéken (például Matyóföld) még faragásokkal díszítették a szénatartók oszlopait, oszlopfejeit (Kóris K. 1905; Paládi-Kovács A. 1979a: 446–447). Lóistállókból nem hiányozhatott az alvó- és fekvőhely sem (dikó, priccs, vacok), mert a gazda vagy a fia, esetleg a szolgája, úri lóistállókban pedig a kocsis mindig bent hált a jószág mellett. A fekvőhelyet többnyire szalmából fonták, olykor a szénatartóhoz, máskor a jászolhoz csatlakoztatták, néhol pedig a járás (placc) fölött a mennyezetgerendákra függesztették fel.
Az erdélyi magyar csűristállók általában könyöklőnek nevezett ablakforma nyílással épülnek, melyen át az odorból (padlásrakodó) a szérűre ledobált szénát egyenesen a jászolba adogatják. Ezt a nyílást rendszerint tolóajtóval, szénázóajtóval zárják el. A Fekete-Körös felső medencéjétől és Kalotaszeg falvaitól Csíkig elterjedt (Paládi-Kovács A. 1979a: 445).
Az istállózó lótartáshoz régtől kapcsolódó takarmánynövény a zab (lat. Avena sativa). Termesztése a német síkságon a vaskorban kezdődött. A magyarság bizonnyal csak a Kárpát-medencében, szlávok révén ismerte meg. Abrak és zab szavunk középkori szláv kölcsönszó. Azonban a köznép extenzíven, legelőn tartott lóállománya nem sok zabot fogyasztott a századok folyamán. Feudális birtokosok lóállományának takarmányozását szolgálta a zabadó. Ez a 15. századtól adatolható jobbágyszolgáltatás különösen a 17–18. századi Erdélyben vált rendszeres ajándékká, terményadóvá, amit Márton napján vagy karácsonykor kellett leróni. Jobbágyháztartásonként, telkenként kellett 1 köböl vagy akó zabot bevinni az uraságnak az ünnep alkalmából. Erdélyben akózab, karácsony zabja, Ung, Bereg térségében kemencezab, atyus-zab volt az adónem neve. A zab és az abrak minden neme felértékelődött a háborúk idején. Erre vall a magyar rendeknek az 1741. évi országgyűlésen tanúsított magatartása is: életüket és vérüket ajánlották fel Mária Terézia trónjának védelmében, s mindjárt hozzátették, „de zabot nem adunk”. Nyugat-Európában a búza és a zab ára századokon át korrelációt mutatott (3: 2 arányban). Éhínség idején a búza, háború idején a zab ára emelkedett jobban (Braudel, F. 1985: 109–110).
Szántás, fuvarozás idején a lovakat a mezőn, az országúti pihenőhelyen is abrakoltatják. A Kiskunság lótartói szerint nagyobb utak előtt a lónak dupla abrak jár. 648A zabot és egyéb szemestakarmányt erős zsákvászonból készült abrakostarisznyából, zabostarisznyából kapják. Háromszékben a 17. században e neveket említik már.
Könnyen szállítható jászolféle a zabló, abló. Általában kisméretű abrakos vályú ez a lovak szabadban, a munka szünetében történő abrakoltatásához. Ilyen értelemben említi egy 1767-ben írott szöveg is. Zablónak nevezték Debrecen, a Hajdúság és a Nagykunság lótartói a hordozható ’nyári jászol’-t. Helyenként pedig (Kiskunság) az istállóban álló, nagyméretű ’lójászol’ neve is zabló volt a 20. század elején. A nógrádi palócok vászonból készült, szénaetető zablójának két átellenes oldalát erős pálca tartotta meg. Etetéskor a kocsirúd végéhez és a befogott lovak szügykarikájához függesztették. Más esetekben kifogták a lovakat, és a kocsi végéhez kötött lovakkal a hátsó saroglyából etették a szénát.
A falusi, mezővárosi lakosságnál elszállásolt lovas katonaságot a 17–18. században a vidék népe látta el élelemmel és takarmánnyal. A katonatartás a 18. század elején nyert szervezett formát, akkor vezették be az orális (kenyér, hús) és az equilis porciót (széna, szalma, zab). Szénát, szalmát csak kötegelt adagokban vett át a katonaság, s porciószám szerint történt a nyilvántartás, az elszámolás és a fizetés is. (A porciószéna emlékét őrizte meg a „Jól van dolga a mostani huszárnak” kezdetű népdal.) Idővel a marha- és juhtartásban is kezdett terjedni a takarmány adagolása, de a széna, szalma kötegelése a lótartással és a lovas katonasággal kapcsolatos. Paraszti gyakorlatban főként az Alföldön és a Dunántúl, Kisalföld egyes részein gyökeresedett meg. A 19. század gazdasági írói mint a gazdaságosabb etetés módszerét, az okszerű mezei gazdálkodás elemét propagálták a széna kötegelését, porciózását (Pethe F. 1805: I). E munka tartozéka volt a kb. 1,5 m hosszú, egyik végén hurokkal, másik végén fapecekkel ellátott porciókötél.
Főként lovak takarmányozására szolgál a répa, amit egyik fajtájának nevéről burgundinak is emlegetnek. A takarmányrépát Tessedik hozta be az országba 1790 körül. Termesztése a 19. század gazdasági íróinak, mezőgazdasági oktatásának is köszönhetően gyorsan terjedt. Vetésterülete a 19. század folyamán országosan csaknem háromszorosára növekedett (Gaál L. 1966: 350). Felaprításának kézi eszköze a répavágó és az esselő. Hagyományosan mindkettőt falusi kovácsok készítették. Az előbbi nyéllel ellátott fabunkó, amelybe éles vaslemezeket erősítenek. Az esselő nyeles ásóforma, melynek pengéje éles S alakban van meghajlítva. Ezek az eszközök angol újításként jelentek meg német földön a 19. század közepén. Az 1920–1930-as évektől gyári készítésű répavágók, kézi hajtású, hengeres répaszeletelő gépek is megjelentek a kisparaszti gazdaságokban (Bátky Zs. 1906; Hamm, W. 1858: 7; Varga Gy. 1972: 397; Zólyomi J. 1989: 195). A takarmányrépát ősszel elvermelték és csak december végén vagy januárban kezdték el az etetését, amikor a tök már elfogyott. Tököt köztes növényként a 19. század második felében legtöbb vidéken termesztettek. Etetés előtt ásóval vágták fel három-négy darabra, s magját kiszedve tették a jászolba. A lédús répára, tökre, burgonyára országszerte polyvát szórtak. Ilyen kevertnek, pácoltnak, pásznak nevezett takarmányt lónak is adtak, szemben a szecskával, amit a legtöbb vidéken nem etettek lovakkal, csak tehenekkel.
Az etetés napi rendje évszaktól, munkától függően változik. Télen háromszor, nyáron négy-öt alkalommal etetik a lovakat. Abrakot reggel adnak, aztán répát pelyvával. 649Délben szénát kap egy porciót (egy jó kassal), éjszakára kórót. Az évi takarmánykészlet fő tétele a széna volt. Egy lóra 10–15 q szénát számítottak, azaz egy kocsirakományt. Kétlovas gazda ezt a mennyiséget 2 kisholdon (2400 négyszögöl) tudta megtermelni, ha lucernát vagy herét vetett. Főként a lótartás érdekében terjedtek el a szántóföldi takarmányok. E vetett takarmányok terjedését a 19. század derekáig – Erdélyben még a 20. század első felében is – erősen akadályozta a nyomáskényszer. Ezt oldotta a tagosítás és a tanyás gazdálkodás. 1853-ban még csupán 69 ezer kat. holdon, 1870-ben már 376 ezer, 1882-ben pedig 570 ezer holdon vetettek az országban szálastakarmányt. Ebből mintegy 300 ezer holdon, az összes szántóterület alig 2%-án termesztették a lucernát és a lóherét (Éber E. 1961: 208–209). Akkor még az uradalmak jártak élen az istállózásban és a takarmánytermesztésben. Országosan legnagyobb vetésterülete a Tessedik óta terjedő lucernának volt, de a talaj- és az éghajlati adottságoktól függően kialakultak táji jellegzetességek. Például a csákvári uradalomban az 1870–1880-as években a zabos bükköny állt az első helyen, megelőzve a lóherét és a lucernát, de 1900 körül már mindet megelőzte a baltacim (Für L. 1969: 130). A két világháború között országosan legnagyobb vetésterülettel a lucerna rendelkezett (30%), jelentősége az Alföldön volt a legnagyobb. A herefélék, különösen a bíborhere termesztésének súlypontja viszont a Dunántúlra esett (18–20%). Harmadik helyen állt a tavaszi bükkönykeverék (18–19%). A fennmaradó 30%-on osztozott a csalamádé, a baltacim, a muhar, a szarvaskerep stb. (Gunst P. 1970: 250–251).
Az 1870–1880-as években már a konzervatív parasztgazdaságok is próbálkoztak szántóföldi takarmánytermesztéssel, mert a rétfeltörések rákényszerítették őket. Parasztgazdaságok lucernát, lóherét, zabos bükkönyt vagy muhart kizárólag a lovaknak adtak. A tehén csak akkor kapott hereszénát, ha igen bőven termett. A fűszéna fogyatkozása helyenként már az 1920–1930-as években oda vezetett, hogy fűszéna nélkül, szántóföldi szénával teleltettek. Utóbbi mennyisége és jelentősége a 20. századi lótartásban már országszerte meghaladta a fűszénáét.
Az istállós tartásmóddal járó munka az almozás és a trágya kihordása. Jó gazda mindennap almoz és takarít. Alom szavunk 1531-től adatolható mai jelentésében, a népnyelv főként Erdélyben ismeri. Az Alföld és a Felföld parasztsága az ajj, ajjazó szóval nevezi meg a jószág alá terített szalmát, alomnak használt szénatörmeléket, gazt (MTSz I. 31; TESz I. 142; Cs. Bogáts D. 1943: 7). Almozásra való a szénából visszamaradt, a jászolban meghagyott ízék, izike, rezák, zagot, azaz a szüleség salakja. Ínséges időben nemcsak a széna, de a szalma is elfogyott a tél végére, s az alomhiányban megtette a száraz falevél vagy a homok is. A hegyvidékek népe almozó szalmában mindig hiányt látott, ezért rendszeresen gyűjtögette az őszi erdőben lehullott falevelet, sőt a fenyőerdők tűlevelét, kis ágait, székelyesen mondva a cserekét is. Felső-Őrségben a száraz falevelet, a szakát szalmával vegyítve hintették a jószág alá (Imre S. 1941: 40; Petercsák T. 1978: 49).
A trágyát villán, saráglyán vagy talicskán hordják ki a trágyadombra. (Ezekről és a szénahordás eszközeiről a kötet Teherhordás c. alfejezetében esik szó.) Istállóban kerek élű falapátot, ganéjhányó lapátot szoktak használni. Használaton kívül az egyik sarokban van a helye a ganéjhányó villával és a vesszőből kötött seprűvel együtt. A ló tisztogatásának eszközei (kefe, vakaró) többnyire az ablakpárkányon vagy a falra 650akasztva találhatók. A hámot, lószerszámot inkább a kamrában tartották, mert az istálló párás levegőjétől óvni akarták.
A lótartás velejárója a jószág szőrének, bőrének rendszeres tisztítása. Meleg időben még a legelésző ló is izzad. Ilyenkor a por hamar belepi és szőrén a habsárra tapadó csömbők keletkezik. Ezért a Kiskunság ménespásztorai a lovakat kis tavakban, kopolyákban úsztatták, majd egy zsákdarabbal egyenként lemosták, letörölgették őket. A ménesek megszűnte után a gazdák egy ideig még úsztatták lovaikat a vidék kopolyáin, vízzel telt vályoggödreiben, de az 1930-as években ez is megszűnt (Nagy Czirok L. 1959: 167–168). Behordás idején a sárréti lótartók esténként dézsából locsolt vízzel mosták le lovaikat. A hámos és nyerges lovakat gondozóik rendszeresen pucolták. Nyáron éjjel 2–3 órakor, télen hajnali 4–5 órakor kezdtek az etetéshez és a lovak tisztogatásához. Legtöbb gazdaságban maga a gazda, illetve legényfia végezte ezt a munkát. Tehetősebb gazdák szolgát fogadtak, uraságok pedig kocsist tartottak (Pusztainé Madar I. 1976: 459). Eszközeik a csutak, a kefe és a lóvakaró. Amikor izzadt vagy sáros a ló, először egy maroknyi szalmából összecsavart csutakkal tisztogatják. Csutakolás után következhet a vaslemezből készült, fésűfogas lóvakaró. Ez feltágítja a port a bőrön, s utána a kefe könnyen kiviszi belőle. Mai alakja a 16–17. század óta ismeretes (B. Nagy M. 1973: 169). Szabványosított formája a 19. század közepétől a kereskedelemben is kapható. Évszázadok óta az istállózó lótartás jellegzetes eszköze (Kodolányi J. 1956; Fél. E.–Hofer T. 1961b; Nagy Czirok L. 1965: 218).
Némely ló a vakarót nem bírja megszokni. Ezek tisztogatására csutak és kefe szolgál csupán. Lópornak nevezik a vakaró lemezfogai közé gyűlt finom port, amit a kocsisok az istálló padlóján párhuzamos sorokban vertek ki, mintegy a rendes ápolás bizonyságaként (Balogh I. 1965). Kefe szavunk oszmán-török eredetű, s a lóápoló eszköz neveként került hozzánk a 16. században. A pucol ige a németből vett kölcsönszó, terjedéséhez az állandó katonaság német nyelve nagyban hozzájárult (TESz II. 422, III. 301).
Országszerte gondot fordítottak a ló sörényére és farokszőrére. A csikó sörényét aszerint szoktatták, hogy melyik oldalról kívánták befogni a kocsi elé, azaz nyerges vagy rudas lónak nevelték-e. A nyergesnek balra, a rudasnak jobbra, tehát mindkettőnek a külső, a szekérrúddal ellentétes oldalra fésülték a sörényét. Gyökérkefével tisztogatták, fésülték és alkalmanként (lakodalom, farsangolás, szánkós rokonlátogatás) be is fonták a hámos lovak sörényét. A Kiskunságban sást, kukoricafosztást, a Nagy-Sárréten hársfaháncsot vagy szalagot, az Ormánságban kobzékot fontak bele, úgy parédéztak (Tálasi I. 1936: 219; Kodolányi J. 1956: 129; Pusztainé Madar I. 1976: 459; Zólyomi J. 1989: 198). Erdélyben a 18. század elején lóbokrétát még az urak sem használtak, de a lovak üstökét szijuval vagy szironnyal felkötötték (Apor P. 1972: 45).
Lótartó gazdák a ló farokszőrét nem szokták megkurtítani, mivel a ló azzal hessegeti magáról a legyeket, s a hosszú farokszőr emeli a ló szépségét. Annál több gondot fordítottak a farokszőr ápolására. Amikor besározódott, megmosták, fafésűvel fésülték. Ősszel vagy sáros időben befonták és felkötötték a hámos lovak farkát. Mihály-naptól (szeptember 29.) György-napig (április 24.) jártak így, s megszólták azt a kocsist, aki sáros úton ilyen elővigyázatosság nélkül hajtotta lovait. Csongrádban, 651Békésben kétféleképpen szokták a lófarkat felkötni: „huszárosan és csikósan”. Előbbi kötésmódot enyhe időben, az utóbbit hideg napokon szokták alkalmazni (Nagy Gy. 1968: 28). Szatmárban, Szilágyban több módozatot és elnevezést ismertek. Közönséges volt az őszi sárkötés, a farokhegyre vagy kocsányra kötés, illetve a (szilágy)menyői befordított kötés. Az ünnepi díszes kötéshez előbb befonták a ló farkát, s ha szépen akarták megcsinálni, akkor ketten foglalatoskodtak vele. A fonott kötés módozatai – a tűhegyre kötés vagy a bokrára kötés – fél napi munkát kívántak (Gönyey S. 1942: 148–151). Az 1930–1940-es évekig szokásban volt a lófarok felkötése az Ormánságban, a Kiskunságban, s más lótartó tájakon is.
A hátaslovak farkát már a szkíták befonták, majd a 6–8. századi belső-ázsiai népek szintén követték ezt a szokást. Akkoriban az ott élő török népek a ló sörényét úgy nyírták rövidre, hogy három kiálló csücsköt hagytak rajta. Az Árpád-kori magyar lóesztétika még a keleti elemeket őrizte, sőt ezek tovább éléséről tanúskodik a Kolozsvári testvérpár Szent György-szobrának lóábrázolása is (László Gy. 1943: 109, 151; U. Kőhalmi K. 1972: 66, 122).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
