A szaporítás módja
A szaporítás módja
A szőlőt lemetszett venyigéjével, vagyis vegetatív úton szaporították. Ez nemcsak azért volt így, mert ezúton mintegy 8–10 évvel hamarabb képezhető termő szőlőtőke, hanem azért is, mert az elvetett szőlőmagból nevelt növényegyedek – más nemesített gyümölcsökhöz hasonlóan – nem vagy csak nagyon ritkán viszik tovább az elődök kedvező tulajdonságait. A vegetatív szaporításnak idők folyamán többféle módja alakult ki és terjedt el. Tőkehiányok pótlására a múlt század végéig két, általánosan elterjedt módszert ismertek: a) A hiány mellett lévő szőlőtőkék közül a legerősebb, legjobb fajtán még tavasszal kiválasztottak egy alkalmas állású venyigét. Ezt a nyár folyamán nem kurtították be, hanem ősszel lehúzták a tőkehiány helyére egy kis árokba és leföldelték úgy, hogy a vessző vége, az utolsó 4–6 rügy kiálljon a földből. Melléje pálcát, jegykarót, félkarót tűztek, hogy később ki ne kapálják. A leföldelt vessző meggyökeresedett és egy év múlva el lehetett választani az anyatőkétől. Ezt az eljárást borvidékeink túlnyomó részén bujtás, bojtás, bujtatás, porbujtás, ritkábban porhajasítás, Tokaj-Hegyalján és Erdélyben pedig homlítás néven ismerik. Egy tőkéről 548természetesen több bujtást is lehet csinálni. Ezt azonban a paraszti szőlőkben – ahol alapvető cél volt a termőszőlőket minél hosszabb ideig jó erőben tartani – csak ritkán alkalmazták, mivel az anyatőke nagyon megsínylette. b) Több tőkehiány esetén inkább döntést, düntést, buktatást vagy rokkantást (Erdély) csináltak. Ennél az eljárásnál a kiválasztott tőkének nyáron át valamennyi vesszejét teljes hosszában 549meg hagyták nőni. Ősszel aztán kiásták a tőkét, egészen a talpgyökeréig. Innen a hiányzó tőkék helyére árkokat húztak. Ezekbe egy-egy erős, hosszú vesszőt fektettek. Végüket a leendő tőke helyén felhúzták a föld felszíne fölé. Ezzel a módszerrel akár 4–5 új tőkét is lehetett nyerni egy öregből. A döntés a tőkehiányok pótlásán kívül az elöregedett szőlők ifjítására is szolgált. A hagyományos magyar szőlőművelés egyik jellegzetessége volt a múlt század végéig, hogy újjátelepítés céljából soha sem irtottak ki egyetlen szőlőterületet sem. Ha az ültetvények már végképp elöregedtek, akkor sem vágták ki a tőkéket, hanem útszámra, pásztaszámra eldöntötték. Ezt a műveletet 60–80–100 évenként megismételve, egy-egy ültetvény több száz évig is folyamatosan fenntartható volt. Az eljárást egyes régebbi szerzők (Schams F. 1832–33: 12) jellegzetesen magyar módszernek tartották.
54715. térkép. Kecskemét szőlőterületeinek gyarapodása 1786-tól az 1930-as évekig
122. ábra. Szőlőültető fúrók: a) természetes faágból, lépővel, Gyöngyösoroszi (Heves vm.); b) kitáng természetes faágból, vesszőfonatos lépővel, Lujzikalagor (Moldva, Románia); c) T alakú ültetőfúró, beékelt, esztergált fogóval, Cegléd (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); d) T alakú ültetőfúró kovácsoltvas szárral, lépővel és fa fogóval, Visonta (Heves vm.); e) körmös fúró, Kecel (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); f–g) T alakú ültetőfúró és szorító, Kecel (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.); h) Y alakú ültetőfúró, Dunaföldvár (Tolna vm.)
A paraszti visszaemlékezések alapján szembeötlő terminológiai bizonytalanság uralkodik a két módszer (bujtás, döntés) megnevezésében. Nemcsak különböző borvidékek bortermelőinek szóhasználatában, hanem egyazon borvidéken belül is fel-felcserélődik a két eljárás neve. Érdekes ezzel kapcsolatban a homlítás szó példája. Ez a kifejezés – legalábbis az utóbbi kétszáz évben – jellegzetes tokaj-hegyaljai tájszónak számít és bujtás jelentésben használatos. Más vidékeken viszont – ugyanezen időszakban – döntést értettek ezen. A nyelvtörténeti kutatások kimutatták, hogy a 16. században még Tokaj-Hegyalján is ebben az értelemben használták (Bakos I. 1959). Minthogy valamennyi borvidékünkön jól ismerték és alkalmazták is mindkét eljárást, a dolog magyarázata minden valószínűség szerint a műveléstechnika változásaival van összefüggésben. A két nagy múltú eljárás közül kétségtelen, hogy a bujtás tekint vissza nagyobb régiségre, hiszen ez nem egyéb, mint a szőlő egyik természetes szaporodási módjának szabályozott keretek közötti felhasználása. A korai középkor szőlőművesei ezzel a módszerrel foltokban növelték, mintegy araszolva terjesztették ki szőlőterületeiket (Belényesy M. 1955b). Az eljárás primér voltára utal az is, hogy bujtással borvidékeink többségén csak helyben szaporítottak, vagyis az így nyert új töveket nem ültették át más helyre. Ez alól csak néhány, már a középkorban borárutermelésre berendezkedett, igényes művelést kialakító borvidékünk (például Ruszt–Sopron–Pozsony, Tokaj-Hegyalja) kivétel. E vidékeken a vesszők porhajasítása a szőlők rendes évi munkái közé tartozott (részletesebben lásd a Metszés című résznél). Nemcsak az évi termésmennyiséget növelték így, hanem gyökeres palántákhoz is jutottak, melyeket távolabb eső tőkehiányok pótlására, sőt kisebb területek beültetésére is felhasználhattak. Az így nyert gyökeres vesszőket általában porhajasnak, a Fertő mellékén és Vas megyében pedig fartűnek nevezték.
Új ültetvények létesítésekor a múlt század derekáig legtöbb borvidékünkön a termő szőlőtőkékről levágott, egyéves vesszőket ültettek. Régebben veres vesszőnek (Tokaj-Hegyalja, bihari borvidék, Debrecen) vagy késaljafának (Erdély) nevezték. Az utóbbi száz évben a műszőlészeti irodalom hatására terjedt el a sima vessző elnevezés, mintegy a gyökeres vessző ellentétpárjaként. A szőlőt legtöbb borvidékünkön tavasszal, általában májusban ültették. Az ültetni való vesszőt vagy űtetővesszőt a metszéskor levágott venyigék közül válogatták. Kis, laza kévékbe kötve, az udvar védett részén vagy pincében, homokban tartották, hogy ki ne száradjanak az ültetésig. Egyes vidékeken úgy vélték, hogy ha a vesszők végét az utolsó íz, bütyök alatt ferdén metszik el, akkor a „kukac (cserebogárlárva) nem bántja”. A szőlősgazdák között 550széles körben elterjedt nézet volt az is, hogy ha a vessző végén lehántják a héját vagy bevagdossák a végét, könnyebben gyökeresedik. Mindezeket a műveleteket közvetlenül a földbe helyezés előtt végezték.
A sima vagy nyers vesszőknek minden előkészítés nélküli ültetése már a múlt század elején is régies és bizonyos fokig szakszerűtlen eljárásnak számított. A paraszti bortermelők körében is elterjedtek az egyszerűbb előgyökereztetési módok. Például ültetés előtt patakvízbe vagy vizesdézsába állították a vesszőkötegeket. 8–10 nap múlva a rügyek megduzzadtak, s a vízben lévő ízeknél gyökérkezdemények képződtek. Csak azokat a vesszőket ültették el, amelyek kibimbóztak. Igényesebb művelési fogásnak számított az úgynevezett talpas vesszők ültetése. A megfelelő hosszúságúra vágott és kévékbe kötött venyigéket meleg, szélvédett helyen félig beásták a földbe, s gyakorta meglocsolták. Néhány hét alatt kis gyökérkezdemények keletkeztek a földben lévő rügyeken. Ez a jelesebb borvidékeken az utóbbi száz-százötven évben már gyakori eljárásnak számított.
A szakirodalom és a kísérletező szőlész szakemberek már kétszáz évvel ezelőtt is ismerték a szőlőiskola készítésének módját és jelentőségét. A múlt század végéig, pontosabban a filoxéravészig azonban a paraszti szőlészetben nem alkalmazták. A 19–20. század fordulóján bekövetkezett változások közé tartozik, hogy a kötött talajú szőlővidékeken az új telepítéseket főként iskolában előnevelt, gyökeres alanyvesszőkkel végezték. A homoki szőlőkben viszont a kezdeti kísérletezések után felhagytak vele, mert a paraszti tapasztalat azt mutatta, hogy a kisebb tápértékű talajokban a gyökeres vesszők hamar kivesztek. Helyette az 1890-es évektől egyre nagyobb mértékben terjedt el a gombázott („buktatva” előgyökereztetett) vesszők ültetése. Ezt az eljárást szintén a szakirodalom tette ismertté.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
