A NYOMTATÁS | Magyar néprajz

A NYOMTATÁS

A nyomtat „szarvasmarhával, lóval, szekérrel a gabonaszemeket kitapostatja” egységes jelentéssel található meg a magyar nyelvterület mindazon részein, ahol ezzel az eljárásmóddal éltek. A szó finnugor eredetű alapra (nyom) vezethető vissza, ismeretét a honfoglaló magyarság már magával hozhatta. Keleten általános elterjedtségét az is mutatja, hogy a Biblia legrégebbi szövegeiben is előfordul, és így átkerült a fordításokba is. A 16. század végén a Károlyi-Bibliában ezt olvashatjuk: „A nyomtató ökörnek ne kösd-fel a száját” (5Mózes 25: 4), mely nemcsak azért érdekes, mert közmondássá vált, hanem azért is, mert utal arra, hogy a nyomtatás munkájában a szarvasmarhának is egykor nálunk jelentősebb szerepe lehetett.

A 19. század végére vonatkozó felmérés (MNA 62. térkép) kétségtelenül megállapította, hogy a nyomtatásban nálunk a ló játszotta a döntő szerepet. A Dunántúl déli és nyugati felében viszonylag gyakori a ló és a szarvasmarha alkalmazása ugyanazon a településen, a Duna–Tisza közén és a Tiszántúl északi felében is előfordul szórványosan, valamint Szabolcsban is öt-hat ponton megtalálták. A ló vontatta szekérrel történő nyomtatás kétségkívül haladósabb munka, ha azt a lovak és az emberek munkájára vetítjük. A Dunántúl nyugati felében, továbbá a Maros és a Körösök között jegyezték fel nagyobb számmal. Csak szórványosan ismerünk olyan településeket, ahol lóval, szarvasmarhával és szekérrel egyaránt nyomtattak. Feltűnő, hogy két helyen – a Duna mellett és a Tiszántúl középső részén – feljegyezték a hengerrel történő nyomtatást, és ezt a moldvai magyarok körében is megtalálták, hiszen ez a terület gazdasági vonatkozásban erőteljesebben kapcsolódik keleti és déli irányba.

A szérű, a nyomtatás színhelye a magyarban ócsuvas jövevényszó és általában jelentett mindenféle kerek tárgyat (gyűrű), helyet. Ez tájanként váltakozva a századforduló idején különböző helyeken készült. A tarlón leginkább az Alföld déli részében ott alakították ki a szérűt, ahol ólaskertek, illetve szérűskertek vették körül a falut. Ahol ilyenek nem találhatók, ott a falu alatti gyepen, ún. lógerban folyt a nyomtatás. Azokon a vidékeken, ahol a nyomtatás a cséplést fokozatosan visszaszorította, ott az udvaron, illetve a csűr előtt készítették el a nyomtatószérűt, melyre a legtöbb összefüggő előfordulási területet az északi és nyugati vidékeken találunk.

A szérűt minden évben fel kellett újítani vagy újra elkészíteni, mert a tél azt tönkretette. Leggyakrabban lóval letapostatták vagy szekérrel megjáratták. Ritkábban hengerezték, gyakrabban bunkóval döngölték. Az így előkészített talajt agyaghoz kevert marhatrágyával letapasztották. A szérű elkészítésének módja sokszor még egy határon belül is változott aszerint, hogy milyen talajon kellett azt kialakítani.

Debrecenben, de máshol is, a szérű nagysága attól függött, hogy mennyit akartak beágyazni és hány lóval akartak nyomtatni. Az átmérője 20–30 méter között váltakozott. A különbség abból is adódott, hogy füvön, gyepen vagy tarlón készült a szérű, 409melyet először kopaszon járattak meg a lovakkal. Ezután felkapálták, majd dézsából alaposan meglocsolták és szalmával leszórták és ismét ráengedték a lovakat. A gyepen a szérűt kétféleképpen alakították ki. Volt, aki először a torzsokot élesre kikalapált lapáttal vagy erre a célra készült szerűnyesővel letolta, aztán begazolta (beszórta), és úgy engedte rá a lovakat. Szalmával, esetleg törekkel azért terítették le, hogy ne látszódjék meg a ló patájának a helye. Amikor már olyan kemény volt a föld, hogy a lovak nyoma nem látszott meg rajta, akkor letakarították a töreket, készen állott a szérű. A másik készítési mód a következő: A szérű helyét szalmával megterítették és a lovakkal jól megtapostatták; közben többször is megöntötték vederrel vagy félfenekű hordóból. Mikor a talajt már elég keménynek találták, legereblyézték róla a töreket. A kiálló fűcsomókat csak ilyenkor nyesték le lapáttal. Ezzel azonban sokszor újra felpuhították a talajt, ezért újra gazolták és a lovakat ismét rávezették. Még legereblyézés után is maradt rajta törek, itt-ott kiálló szalmaszál. Erre mondták, hogy szőrös a szérű, mely a használattal simára kopott. A tarlón nem szerettek szérűt csinálni, mert a talaj puha lévén, azt nagyon nehezen tudták megkeményíteni, puha szérűn pedig nem lehetett jól nyomtatni (Balassa I. 1940: 41–42). A szérűs- és ólaskertekben, a lógerekben, az udvaron és a csűrben a nyomtatás mindig ugyanazon a helyen történt, így a hosszú évtizedek alatt megkeményedett talajt csak fel kellett újítani.

87. ábra. Nyomtatás. A lójártatás főbb formái a nyomtató ágyásán a Kárpát-medencében

Ezután került sor az ágyazásra, vagyis a gabonának a szérűn történő szétterítésére. Ez majdnem kizárólag kör alakban történt, de a szekeres járatáshoz középen nagyobb területet ki kellett hagyni, mert szekérrel nem lehetett kis helyen megfordulni. Négyszögletes ágyásokat csak néhány nyugati és pár északi kutatásponton találtak a MNA munkatársai (64. térkép).

„A vontatóboglyák beágyazásánál semmi különösebb szabály nem volt. Lehetőleg nem fektették vízszintesen a gazt, inkább állani hagyták. A szérű szélén üres teret hagytak. A gazt villával húzták szét.

410A kévés élet ágyazása úgy történt, hogy a szérű szélétől egy ölnyire egy rövid (két öl) sort fektettek kibontott kévékből, kalásszal a szérű széle felé. Erre a sorra egy másik, de valamivel hosszabb sort fektettek, majd erre a harmadikat és így tovább. A sorok úgy feküdtek egymáson, mint szántásnál a barázdák. Mikor a szérű közepéig jutottak, fogyasztani kezdték a sort. Az utolsó pedig olyan rövid volt, mint az első. Vagyis az egész szérű kör alakban be volt terítve, olyanformán azonban, hogy a szélein körül mintegy 1–11/2 öl üresen maradt. A kioldott kévék mindig egy oldalra dőltek, mégpedig lehetőleg szélnek fordultak, mert a szél segített a szalmát letakarítani. Lehetőleg arra törekedtek, hogy az élet ne nagyon feküdjön. Szegeden majdnem talpra állították. (Hódmező)Vásárhelyen is régebben magas ágyásokat raktak” (Györffy I. 1928: 24).

A legáltalánosabbnak látszik a nyomtatásban a jószág járatását tekintve a csigavonalas technika (MNA 65. térkép). A hajtó középre áll és hajtja körbe a lovakat, de minden kör után a hajtószár hosszát csökkenti. Ennek következtében a lovak új nyomvonalon mennek körben. Mikor már egészen a hajtó közelében járnak, akkor lassan ereszti ki a szárat egészen addig, amíg megint a széléhez nem érnek. Ez az eljárásmód a Dunántúl északi felében, a Duna–Tisza közének felső részén és a Tiszántúl északi részében található meg, de más nyomtatótechnikákkal gyakran keveredik. „A szóban forgó technika viszonylatainak ismertetéséhez hozzá kell még azt is fűznünk, hogy a visszaemlékező parasztok elbeszélése szerint 4 lónál több jószággal nem dolgoztak, ami – tekintetbe véve a munka technológiai elvét – igen könnyen megérthető” (Hoffmann T. 1963: 122–204, e munkában bőséges irodalom).

A körkörös nyomtatástechnika esetében a hajtó mindig előrelép néhány lépést és kis körben járatja a lovakat, melyek száma a legtöbbször kettő. Így megy körbe a szérűn és a felfogott kört úgy igyekszik meghatározni, hogy azok középen összeérjenek. Ez az eljárásmód leginkább a nyomtatási terület déli részén található meg öszefüggő területeken, de a Duna–Tisza közén és a Tiszántúlon egész északra felhatol.

A szakirodalom megemlíti azt a formát, amikor a nyomtató állat a középre levert karó körül kering és a hajtószár arra feltekeredve mindig kisebb körben való mozgást enged. Amikor már középre eljutottak, akkor egyszerűen megfordítják őket, így visszafele tekerik le a szárat. Ezt az eljárást Nyugat-Dunántúl hat településén, továbbá Észak-Tiszántúl néhány falujában ismerték és a moldvai magyaroknál tekinthető általánosnak (MNA 65. térkép). Ugyanakkor az eddigi irodalom a Dél-Dunántúl és a Duna–Tisza közének déli részében jegyezte fel, nagyobbrészt sík vidéken, valószínűnek látszik balkáni kapcsolata.

A szekérrel történő nyomtatás a Dunántúl középső részén és a Tiszántúl déli felében volt elterjedt, de a MNA csupán három olyan települést talált, ahol a visszaemlékezők ezt az eljárást kizárólagosnak mondták. A többi helyen a körkörös eljárással párhuzamosan alkalmazták. Mindenesetre ez az eljárásmód viszonylag újkeletűnek látszik. „A kocsival való nyomtatás a pusztán az 1900-as évek körül jött divatba. Először a Hódmezővásárhely alatti nyomási földeken nyomtattak kocsival. A kisföldű embereknek nem volt lovuk, ezért hárman-négyen összeálltak és közös szérűn leginkább fuvarosokkal nyomtattak. A fuvarosok pedig kocsival nyomtattak. A nyomási földekről került ki aztán a pusztára a kocsival való nyomtatás. Eleinte csak kisebb 411emberek nyomtattak kocsival. Az első világháború után már jóval többen nyomtattak kocsival, mint lóval” (Nagy Gy. 1954: 500; Lukács L. 1994: 495–503).

Mezőkövesden (Borsod m.) általában 8–10 kereszt került egy ágyásba és 2–6 lóval nyomtattak. Egy napon kora hajnaltól késő estig 5–6 ágyással végeztek. A fordításra az első járatás után került sor, majd a rázás és a karimázás következett. Ezután letisztították a töreket és a szemet tolóval vagy fagereblyével garmadába gyűjtötték. Sokkal ritkábban, de néhol szarvasmarhával nyomtattak. Kiskunhalason 40–40 marhát ráhajtottak az ágyásra, és asszonyok, gyerekek addig ösztökélték őket, amíg körbe nem jártak. Ha már beleszoktak, akkor egy-két kisbéres vigyázott rájuk. A ganajozást nem tudták megakadályozni, és ez egyik fő oka volt, hogy a szarvasmarha alkalmazása a nyomtatásban szélesebb körben nem terjedt el. A második fordítás után, ha a gazda elegendő lóval rendelkezett, inkább azzal folytatta a munkát (Györffy I. 1928: 28–30).

A nyomtatás a kézi csépléshez viszonyítva kétségtelenül sokkal termelékenyebb és a munka jelentős részét a jószágra hárítja. Egy nap alatt a gyűrű alakú ágyáson 200–300 kg gabonát nyomtattak ki, ha csak két jószággal, két ember dolgozott, mert két ágyásnál többel nem tudtak végezni. Az oszlopos eljárás esetén ez csaknem kétszeresére emelkedett és 400–480 kg között mozgott. Jelentős különbség mutatkozott abban is, hogy az ágyásba sarlóval vagy kaszával levágott gabona került-e. Az előbbi esetben 336–444 kg, míg az utóbbinál 260–1100 kg között ingadozott a napi átlag. A szekeres nyomtatás esetén 560–2550 kg közötti eredményt is el lehetett érni (Hoffmann T. 1963: 230).

Mindezekből két következtetést is le lehet vonni. Az egyik, hogy a kaszával történő aratás esetében a nyomtatás eredménye sokkal magasabbnak látszik, mint az olyan gabonánál, melyet sarlóval vágtak le. A másik, hogy a nyomtatás különböző formái között eredményességben jelentős különbségek mutatkoztak, és ennek tulajdonítható, hogy a termelékenyebbek a 19. század második felében terjedőben voltak.

A cséplés és a nyomtatás az alföldi (síksági) és hegyvidéki (dombvidéki) földművelés meghatározásának és elválasztásának egyik legfontosabb megkülönböztető jegye. Az eddigi kutatás nem tett kísérletet arra, hogy a kettő viszonyát a 19. század előtt megpróbálja térképpel ábrázolni. Szerencsére azonban rendelkezünk két olyannal, mely közül az egyik az 1840–1860 közötti állapotot, a másik az 1900 körülit mutatja be (Hoffmann T. 1963: 271; MNA 55–57. térkép).

Az 1840–1860 közötti időszak az, amikor a két szemnyerési mód viszonyát a gépek megjelenése még nem befolyásolta. Ebből a térképből kiderül, hogy a Dunántúl döntő többségén nyomtattak, csak a Bakonyban, Zalában és Vas megye jelentős részében gyakorolták a kézi csépést. A nyomtatás a Kisalföldön általános, sőt Pozsony megyébe is átnyúlik. Behatol a Palócföldre, de a Tisza és a Szamos völgyének csak síksági részén található. A Szilágyságban Tasnádig mutatható ki, a Partiumban csak a hegyekig jut, a Bánátban általános.

A MNA három lapja is foglalkozik a nyomtatás és cséplés elhatárolódásával. Ebből kiderül az, hogy a búza és az árpa nyomtatási területe lényegében azonos. Továbbra is megmaradt a nyugat-dunántúli sziget. A Kisalföld felett azonban némiképpen északra nyomult. Ugyanez állapítható meg a Palócföld vonatkozásában is. 412Erdély irányában a további behatolás nem érzékelhető. A moldvai magyaroknál mindkét gabonaneműt inkább nyomtatták. Egészen más a helyzet a rozzsal, amit viszonylag kevés kivételtől eltekintve az egész Dunántúlon és Kisalföldön csépeltek, éppúgy, mint a Jászságban, a Nyírségben, továbbá Erdélyben és a moldvai magyaroknál.

Általánosságban meg lehet állapítani, hogy a 19. század második felében a viszonylag termelékenyebb nyomtatás a búzával és az árpával kapcsolatban északi irányba előrenyomult, ugyanakkor ilyen kiterjedést Erdély irányába kevéssé észlelünk. A rozs cséplése a magyar nyelvterület nagyobb részén uralkodónak számított, ami elsősorban a zsúpnyeréssel volt kapcsolatban. Visszaszorulást még a gépek korszakában is csak lassan lehet észlelni. A búza és árpa nyomtatása lényegében 1880 és 1920 között csaknem teljesen megszűnt, a rozs cséplése helyenként a két világháború között, sőt egyes településeken: a Dunántúl keleti felében, a Jászságban és Nyírségben, továbbá Erdélyben még a 20. század közepét is túlélte. A nyomtatás 1920 után szórványosan csak háborús körülmények között bukkant fel.

A nyomtatásra a közép- és szegényparasztok, a fuvarosok messze eljártak már a 17. században is: „Részt tizedik kilát adok nékiek, az kik elnyomtatják a búzát falujol(!), vagy olcsóbb másutt az nyomtatás vagy drágább” (NySz. 2. 1061). Lényegében nagy területre érvényes az a feljegyzés, melyet Adonyból (Fejér m.) ismerünk; 1760: „A nyomtató rész az arató részhez alkalmaztatik és hányadik kereszt minden gabonának neméből az aratónak adatik, ugy mérő számban hasonlóképpen a nyomtatónak annyi mérő jár” (Takács L. 1991: 82).

A 19. század közepétől egyre inkább megnövekedett a vetésterület és így mind többen vállalkoztak nyomtatásra. Míg az aratók és a cséplők személyükben is többnyire azonosak, addig a bérnyomtatók a parasztságnak egy viszonylag tehetősebb rétegéből kerültek ki, hiszen a vállalkozáshoz lóval, szekérrel kellett rendelkezniük. Rendszerint júliusban kisebb gazdáknál vállaltak munkát, majd annak befejezésekor nagyobb birtokra szegődtek, ahol sok esetben karácsonyig, illetve a fagy beálltáig nyomtathattak.

A bérnyomtatók a 19. század második felében általában ugyanazt a bért kapták, amit a részes aratók vagy valamivel kedvezőbbet. A legtöbben vittek magukkal hajtót és villást, mert így a munkát gyorsabban tudták végezni. Ezeket együtt a Dunántúl keleti felében nyomtató bokornak nevezték. Ha e munkákra a családból nem került senki, akkor azt meghatározott bérért fogadták fel. Éppúgy kaptak élelmezést a kisgazdaságokban (bennkosztos) vagy kommenciót a nagybirtokon, mint az aratók; a lovak pedig takarmányban, illetve a kijelölt helyen legeltetésben részesültek. Egyes területek valóságos kibocsátói voltak a vándornyomtatóknak, de ezek útvonalai
a legtöbb esetben különböztek az aratókétól. A Tiszántúl egyes síksági területeiről délre (Hajdúság, Békés stb.), messze földre elszekereztek, sőt azt is érdemes megjegyezni, hogy a 18. században betelepült szlovákok (Békés m.) és németek (Tolna m.) közül sok bérnyomtató került ki annak ellenére, hogy eredeti hazájukban ezt a munkát még hírből sem ismerték (Hoffmann T. 1963: 295; Takács L. 1991: 81–82).

41312. térkép. A gabonaneműek nyomtatása és cséplése a Kárpát-medencében az 1840–60-as években

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me