A VESSZŐBORONA
A VESSZŐBORONA
A vesszőborona különböző sűrűséggel a Kárpát-medence csaknem valamennyi részében megtalálható. Leginkább a Nagyalföldön, az északi nyelvterületeken, a Dunántúl nagyobb keleti felében; kisebb mértékben Erdélyben és Délnyugat-Dunántúlon. Kapcsolatait lehet követni Alsó-Ausztriában, Szlovákiában, Moldová-ban és a Balkán-félsziget egyes részein, de ennél sokkal messzebb, például Ázsiában is ki lehet mutatni.
Elnevezése rendkívül változatos. A Dunántúlon legáltalánosabb a tüskeborona, de mondják tövisboronának, tüsökboronának is. A tövisborona a Tiszántúlon és Zem-plén-Abaújban is a leggyakoribb, a tüskeborona a Duna–Tisza közén, míg a tüsög-borona a nyelvterület déli részén ismeretes. A vesszőborona a Közép-Tisza két oldalán fordul elő. Erdélyben az eszközt kevéssé ismerik, de főleg a tövizsborona néven találkozunk vele (MNyA 138). Egy 1735-ből származó adat: „Az udvarban vagyon ... három seprő Borona és két fogas Borona” (Szentjakab, Torda-Aranyos m. – SzT. 4: 179).
A történeti feljegyzésekben nagyon nehéz a kétfajta boronát egymástól elkülöníteni, de a leltárakban elsősorban a fogasboronára gondolhatunk, mert annak mindig nagyobb volt az értéke. A 18. századi források már beszélnek róla, majd a mezőgazdasági irodalom is említi. Pethe szerint a gazdaságok nagyobb része tövisboronán kívül mást nem ismer. „Tartok még én is tövisboronát, mellynek a készületiről Magyarnak sokat beszélleni nem szükség. Azt mondhatom rólla, hogy a tövisset két szánkatalp forma, előre felfelé görbülő faközébe a vagy 3 karóra, vagyis egy görbe saroglya forma eszközre fűzni, jobb mintsem azt, alsó Magyarországon, két hasáb dorong közé szorítani” (Pethe F. 1805: 312). A MNA másfél évszázaddal későbbi felmérése egyrészt megmutatta, hogy Pethe kiváló megfigyelő és széles körű ismeretekkel rendelkezett, másrészt az is kitetszik, hogy a készítési mód ilyen hosszú idő alatt nem vagy alig változott.
A vesszőboronának elsősorban a könnyebb talajokon volt jelentősége. A múlt század közepén ezt így fogalmazták meg: „A tövisboronának is megvannak a maga hasznai, nagyon könnyü homokos földnél vagy olly apró magvak betakarásánál, mellynek nem szabad mélyen esni a földbe p.o. lóheremag, repce stb.” (MG 1844: 62). Keményebb talajon, különösen ha nagyon sűrűre készítik, csak hurcolja a kisebb magot és nem takarja be földdel (MG 1845: 1240). Éppen ezért a kemény földre jobban elkészített, erősebb keretbe foglalták, mint a homokon.
A vesszőborona legegyszerűbb formája, amikor két husáng közé szorítják be a 372vesszőket. Ez a MNA (Paládi-Kovács Attila) adatai szerint a Duna–Tisza közén, a Tiszántúl általános, de felhatol a nyelvterület északi részére is (Zemplén, Abaúj, Borsod, Heves m.). Mindezt három husánggal sokkal jobban meg lehet oldani, hiszen az ágvégek itt már nem állnak szabadon, hanem a harmadik husángra rá lehet hajtani és úgy lehet sokkal szilárdabban leszorítani. Ez a forma nagyobbrészt az előbbivel keverve fordul elő, és annak tovább fejlődéseként fogható fel. Mindkét forma megtalálható a Dunántúl déli részében is.
83. ábra. A tövisboronák főbb formái a Kárpát-medencében
A vesszőborona egyes fajtái már hosszabb ideig tartó szerszámokká fejlődtek. Ennek egyik formája, amikor olyan oldallapokat készítenek, melybe három, a vesszőket rögzítő husángot lehet erősíteni. Ennek eleje felhajlik, hogy a használat közben ne akadozzék a földbe. Ilyen eszközt használnak a Dunántúl nagyobb részén, sőt a Csallóközön át északra is átterjed. A Dunát ez a forma kelet felé csak néhány helyen lépi át.
Némileg hasonlít az előbbihez az a szánkótalpforma megoldás, ahol az oldallapok sokszor másfél méterre is megnyúlnak. Ezek fejébe két husángot ékelnek, melyre a vesszőket ráhajlítják és a vége közelében egy másik husáng ezeket leszorítja. Ez a forma az északi nyelvterületen egy meglehetősen összefüggő területet alkot, mely helyenként átnyúlik a Csallóközbe és az azzal kapcsolatos területekre. Keletre egy-egy 374szórványos előfordulását csaknem a Tiszáig lehet követni, míg a déli határa a főváros magasságában húzódik.
3739. térkép. A tövisborona formái
Néhány további forma ritkán fordul elő. Így az, amikor deszkába arra merőlegesen tűzdelik az ágakat, ez elsősorban Somogyban található. A deszkába erősített három tartóléc által merevített két husáng közé fogott vesszők egy előfordulása Nyugat-Szlovákiából és néhány nyelvterület legkeletibb feléből ismert (MNA; Ikvai N. 1981a: passim).
A vesszőboronához a nyelvterület északi részében, de máshol is elsősorban kökényvesszőt használtak, de készült gyűrűvesszőből, varjútüskéből, galagonyából, feke-tövisből, vadszilva, vadkörte ágaiból, sőt szükség esetén akácból is. Egy-egy borona elkészítéséhez 120–150 szál vesszőt is felhasználtak.
A vesszőboronát használói a legtöbb faluban maguk is el tudták készíteni, mégis voltak specialisták, akik ezzel foglalkoztak. Például Hódmezővásárhelyre az erdőhátiak szállítottak (FG 1856: 50). A Tiszántúl nagyobb részét erdélyi emberek, „olájok” látták el az első világháború előtt. Az Alföld felsőbb részein felföldiek, palócok, „tótok” készítette vesszőboronából vásároltak. Ezeket elsősorban vásárokon lehetett beszerezni (SzMNA 105–108).
Helyenként és esetlegesen lehet a két boronaforma összefonódásával is találkozni. A fogasborona közé vesszőt szőnek be akkor, amikor valami kisméretű magot akarnak a földbe takarni.
Napjainkra a vesszőborona csaknem teljesen eltűnt, a nagyüzemek egyáltalán nem használják, a kisebb gazdaságokban, ahol maguk el tudják készíteni, apró magvak (köles, hajdina, mák stb.) földbe juttatásánál használják egy-egy helyen (boroná-ról részletesen lásd Balassa I. 1998a passim).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
