EGYÉB ÉPÜLETEK
292EGYÉB ÉPÜLETEK
A Kárpát-medence több vidékén voltak önálló, formájukat és földrajzi elterjedésüket tekintve is jellegzetes takarmánytároló épületek. Az elnevezésükre szolgáló népnyelvi terminológia szintén figyelmet érdemlő.
Az abara négy, földbe ásott oszlopon fel-alá emelhető fedél. Oldalfalak nélkül áll, oszlopai meghatározott közönként furatokkal vannak ellátva, a tető négy szegletét alátámasztó fa- vagy vasrudacskák számára. A könnyű tető felemelésével, leeresztésével követni lehet a rakomány mennyiségi változásait. A fedél legtöbbször piramis, ritkábban nyereg formájú; fazsindellyel, dránicával vagy zsúpszalmával (újabban kát-ránypapírral) fedett. Az abara a történeti Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros és Szatmár megye magyar és ruszin parasztjainak jellegzetes építménye. Használták sárosi, abaúji szlovákok, s helyenként erdélyi magyarok és románok is. Alsó-Fehér-ben a román parasztok szénatartója fel-alá emelhető fedelă, de Gyergyóban a hasonló formájú landina szilárdan rögzített tetővel épül.
Dunántúlon szénakalap néven fordult elő szórványosan a 19. század vége felé (például a csákvári uradalomban). Az ötletes építményt már a 14. században megörökítette a cseh Veliszláv-biblia rajzolója. Ismeretesek 15–16. századi ábrázolásai is, főként Angliából és Németalföldről. Akkor még főként kévés gabona tárolására szolgált. Az újkor századaiban foltokban tűnik elénk egyes német, balti, lengyel és belorusz tájakon. Nagy valószínűséggel Nyugat-Európából terjedt kelet felé, jórészt telepes parasztok közvetítésével (Paládi-Kovács A. 1969a; 1979a: 454–459; 1982c: 262–267).
A rakodó, szénarakodó (Nógrádban állás) nevű gazdasági épület a lábas pajta táji változata, azaz a csűrnél kisebb, rendszerint egyosztatú, lábakon álló, szilárd tető. Legtöbbször falazat nélkül építik 4–6 lábra, de a réteken a falutól távol álló rakodók deszka- vagy lécfalazattal, zárható ajtókkal épültek (Szalóc, Berzéte, Betlér vidéke, Gömör m). A Bódva völgyében sátoros tetejű, a Gallyaságon vértes, nyeregtetejű rakodók terjedtek el. Földrajzi elterjedtségük a Hernád és az Ipoly közötti térségben magyar és szlovák oldalon egyaránt megfigyelhető. Északi szlovák területeken a mezei rakodók, magyar falvakban a szérűskerti szénarakodók jellegzetesek. Alkalmasak akár 10–12 szekérrakomány elhelyezésére. Kisebb gazdák udvarán az egyetlen szénatároló építmény; tehetős gazdák telkén a csűr mögött vagy mellett létesített kisegítő tárolótér (Paládi-Kovács A. 1981d).
Sop, sopp, sopa néven a Kárpát-medence több vidékén is találunk egyosztatú, 5–6 méter magas oszlopokon álló, szilárd fedelű szénatároló építményeket. Sop, sopp a nevük az abaúji Hegyköz legtöbb falujában. Az 1920-as évek után az udvaron vagy a gyümölcsöskert végében álló soppok sarokoszlopait a Zempléni-hegységben már gyakran építették kőből, téglából is. Sop, sopa nevű szénatárolók előfordulnak szórványosan a Kisalföld északi peremén (Tardoskedd) és a Kárpátalján is (Korláthelmec, Beregrákos) (Ikvai N. 1962: 49; Balassa I. 1964a: 163; Paládi-Kovács A. 1979a: 462–464).
Dél-Erdélyben (például Olthévíz, Krizba, Halmágy) szintén előfordul a sóp ’szé-natároló hely’ jelentésben. Szakadáton (Szeben m.) az udvar végét keresztben lezáró csűrt nevezik sópnak. A csűrrel egy tető alá épült istálló (pajta) padlásának pedig 294forduló sóp a neve. A dévai csángók a csűrhöz ragasztott toldaléképületet supláknak nevezik. Főként polyva, törek, sarjú tárolására szolgál. Ezek az épületnevek végső soron mind a német Schuppenre vezethetők vissza (Paládi-Kovács A. 1979a: 464).
2936. térkép. Az abara elterjedtsége a Kárpát-medence északkeleti részén
Szín, szénaszín, szacskavágó szín a falazat nélküli, négy lábra állított bogárhátú tető neve az északi népterületen és Észak-Tiszántúl számos pontján. Szénaszínt használnak a kalotaszegi, illetve a szilágysági magyar és román parasztok is. A szín szó a 11. század óta adatolható a magyarban, s az építmény is igen régi. Négy ágason nyugvó bogárhátú, tehát födélszék nélküli szalmatetőt más neveken is találunk: például szelep a Palágyokon (Szatmár m.), karán Visken (Máramaros m.), kaducs Tiszadobon (Szabolcs m). A Dunántúl és a Kisalföld népe a színhez hasonló, 4 vagy több lábon álló szénatárolókat fészer és iszling néven ismeri. Zöld takarmány tárolására és szecskavágásra is szolgáló igénytelen építmény. A szénamagazin főként a Szilágyságban és a Tiszántúl keleti szélein használatos. Elterjedtsége a beszállásolt katonaság lovainak ellátásához, a porciózáshoz kapcsolódott a 18–19. században (Paládi-Kovács A. 1979a: 462–466).
Az istállókhoz, csűrökhöz kapcsolódó járulékos takarmánytárolók gyakran csak kisebb toldaléképületek, melyek ritkán állnak magukban, külön tető alatt. Az Alföld középső és déli részén ismeretes a kandi mint ’takarmányos kamra’. Fejér megyei uradalmakban a kandi jóval nagyobb méretű volt, mint a kiskunsági, bácskai, Szeged vidéki, vásárhelyi gazdák építményei. Takarmányozásra szánt pelyva és törek tárolására szolgált a Dunántúl legnagyobb részén a kutyu, kutyó, kutyoló néven ismert félereszes épület. Megfelelője az északi népterületen a pelény, a pelvás, s a Zagyvától keletre a csűrhöz épült pelyvásfiók. Erdélyben a tehénpajta mögé ragasztott törekól szolgált a törek és egy-két napi szénaadag tárolására, illetve szacskavágásra (Paládi-Kovács A. 1979a: 466–469).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
