Szinnyomás,
Szinnyomás, a testil-anyagok nemesítésének ama legtökéletesebb neme, amelynél a kész szövet, esetleg fonalak egyes helyein vagy pusztán mekanikai vagy egyúttal kémiai úton-módon egy vagy több szint előállítunk, miáltal tarkázott felületeket nyerünk. Nyomtatni akármilyen textilszövetet lehet; legnagyobb mértékben nyomtatják azonban a pamutszöveteket (karton-nyomás), utána következik a gyapju-, a selyem-, juta-, len- stb. szövetek nyomtatása.
A Sz. első nyomaira már az egyiptomiaknál akadunk. Plinius leirja (Hist. nat.) azt az eljárást, mely a régi egyiptomiaknál szokásban volt. Az ő leirásából látjuk, hogy eljárásuk teljesen összevág azzal, mely manapság is a pác-festőanyagokkal (l. o.) való festésnél s nyomtatásnál szokásos. Efféle (és indigóval megfestett) szöveteket találtak a régi egyiptomi mumiákon is. Indiában a legrégibb idő óta foglalkoztak Sz.-sal. Ugy látszik, ott alkalmazták legelőször a nyomtató mintákat, azaz fába vésett alakzatokat, amelyeket a festéklébe mártogattak s a szövetre reányomtak; igy állították elő az u. n. khitákat (nyomtatott kartonszöveteket). Az indiai szinnyomók mestersége atyáról fiura szállt, s igy a Sz. is, mint Indiában minden mesterség, egy külön kasztnak a kiváltsága volt. Ugy látszik, hogy a Sz. tulajdonképeni hazája India. Ott fejlődött ki mrá igen régen az u. n. bandhana-nyomás, a Sz. legkezdetlegesebb módja, amelyet még jelenleg is, az ország bizonyos részeiben, nagy ügyességgel gyakorolnak. A malájok nagy művésziességig vitték a batiknyomást (l. Batik). A khinaiaktól tanulták a malájok, hogy a nyomómintákkal sokkal gyorsabban célhoz jutnak; a khinaiak importálják jelenleg ezeket a mintákat a malájok lakta vidékekre, ahol a batiknyomással foglalkoznak.
A franciák a viasznyomást Pondichéryből Franciaországban is meghonosították; ott pamutra alkalmazták és porcellánnyomásnak nevezték. Abban az időben igen nagy szerepet játszott a krapp mint festőanyag s igy azt látjuk, hogy eme porcellánnyomást a krappfestéssel komibnálják. Csakhamar azonban rájöttek, hogy hasonló hatásokat tudnak elérni az által is, ha a szövetre különböző pácokkal festenek vagy gummi arabicummal sürítve nyomnak s a krappfürdőben kifestik. Igy fejlődött Európában a Sz. új ipara, mely Franciaországból kiindulva a külföldön is gyökeret vert; igy keletkeztek szinnyomó gyárak 1689. Neufchatelben, 1690. Richmondban London mellett, 1698. Augsburgban. A pamutszöveteket (eleintén kendőket), a Sz. legfontosabb nyers anyagát akkoriban még Indiából importálták. A XVIII. sz. elején Indiából behozták Európába azt a sajátságos eljárást, melynél az auripigmenttel (arzéntriszulfiddal) készített indigócsávát (opermentcsávát) gummival sürítve a szövetre nyomták. A XVIII. sz. második felében sorban állítanak fel szinnyomó gyárakat, amelyek közül több világhirre tett szert. Igen érdekesen nyilatkozik a Sz. fejlődéséről és pedig saját leletei nyomán Forrer R. Die Zeugdrucke der byzantinischen, romanischen, gothischen und späteren Kunstepochen (Strassburg 1894) címü művében. Szerinte a legrégibb ismeretes szinnyomatu kelmék a IV. sz.-nál nem régiebbek. Ebben az időben már Egyiptomban, valamint Európában is honosak; de nincs kizárva, sőt igen valószinü, hogy a Sz. technikája már előbb is ismeretes volt, csakhogy az eredetiekből ránk nem maradt semmi.
A Sz. (kartonnyomás) modern fejlődésére legnagyobb mértékben befolyást gyakorolt a gépipar fellendülése, minek következménye az volt, hogy a gépszerkesztők figyelmüket a Sz. szükségleteire is kiterjesztették és nyomásra alkalmas gépeket alkottak. Az első ezek közül 1770 körül jött használatba és vésett rézlemezzel nyomtatott. Ezután következett 1800. Reigner «boszorkány» nevü gépe, amely a kézi nyomást utánozta, különben szintén domboruan vésett nyomómintákkal dolgozott; ugyanabban az időben feltalálták Franciaországban a plombine nevezetü gépet, melynek lényeges részei voltak a fából készült és domboruan vésett nyomásra való fahengerek. Mindezeknél sokkal fontosabb a még most is itt-ott használt, valóban geniális szerkezetü perrotino, a roueni Perrot találmánya (1834), amely több szinre berendezhető s domboruan vésett mintákkal nyomtat. 1785. Bell Angliában feltalálta a rézhengernyomást. Igy keletkezett a hengernyomógép (rouleaux), melyet azóta folyton tökéletesítettek, ugy hogy ez a nyomgóép a többi hasonló célra való készüléket mind túlszárnyalta s a használatból legnagyobb részt kiszorította. A hengernyomógép elterjedését nagyban előmozdította a molette (1808) és a pantográf (1834), melyekkel a hengereknek drága vésését lényegesen egyszerüsítették. A kémiai részt illetőleg régente csakis természetes, növényi és állati származásu festőanyagokat használtak. 1750. kezdik a fémes festékeket használni, melyek közül az első a vas-chamois volt; 1815. hozzácsatlakozott a mangánbiszter (Hartmann találmánya), 1819. a krómsárga. 1815. állította elő Kurrer a katechubarnát; 1805. feltalálták angliában azt az eljárást, hogyan lehet a törökvöröset étetni és tarkázni; igy keletkeztek az u. n. illuminált merinoáruk és utánzott bandhanacikkek, melyek kidolgozása Köchlin Dániel érdeme. Igen nagy haladást jelent a Sz. terén a gőzölési eljárás (1819), amelyet először csak gyapjun és selymen, később (1822) pamuton is alkalmaztak, ugy hogy a harmincas évek elején a gőzölt szineket már minden kelmenyomdában előállították. Az albuminos pigmentfestékeket 1831. Oberkampf Jouyban Páris mellett nyomta először szövetekre. A kelmefestés és Sz. már ezen század elején és közepén szoros kapcsolatban állott a tudománynyal és ebből a benső viszonyból keletkeztek valóban klasszikus, a festést és Sz.-t tárgyaló tankönyvek, mint amilyen a Persoz I., Traité théorique et pratique de l'limpression des tissus (Páris 1846) és Runge F., Farbenchemie címü könyve (Berlin 1839 és 1850). A legnagyobb átalakuláson ment keresztül a festés és Sz. ipara, midőn a kátrányfestékeket feltalálták. ezáltal a Sz. számtalan új festék birtokába jutott s igen természetes, hogy ezzel kapcsolatban új módszereket is találtak fel azok célszerü felhasználására. Mindezek a körülmények okozták azt, hogy a kelme-Sz. a tökély oly magaslatára emelkedett mint kevés más iparág. A leghiresebb gyárak az elzásziak, a franciák, igen hires a csehországi Leitenberger báró-féle cosmanosi gyár, az angol gyárak stb. Ezekhez fogható gyár hazánkban ez idő szerint még nincsen, de a Goldberger S. fiai és Spitzer Gerson óbudai gyára szintén igen tekintélyes gyárak; különösen a Goldberger-gyár egyes cikkei ugy mint ennek a cégnek indigókék árui a világpiacon is hirnevesek.
A Sz.-nál nem látjuk el az egész szövetet egy szinnel, hanem tarkázzuk, azaz egy vagy több szint alkalmazunk a szövet különböző helyeire. Hogy ezt megtehessük, szükséges, hogy az illető anyagot, melyet a szövetre nyomtatunk, sürítsük, azaz olyan anyagokkal keverjük, melyek a szöveten való szétfolyását megakadályozzák. ezek az anyagok a sűrítő anyagok, melyekhez a következőket sorozhatjuk: a keményítőféléket (búza-, rizs-, burgonya-, kukoricakeményítő), a búzaliszt, dextrinek, gummifélék (gummi arabicum, tragant-gummi) stb. (l. Sűrítő szerek). A Sz.-nál követett eljárás változik az alkalmazott festőanyag kémiai természetével, de azért az összes eljárásokat két csoportba oszthatjuk, a szerint, amint 1. a festéket közvetlenül nyomtatjuk, vagy 2. az előlegesen bizonyos úton-módon előkészített portékát kifestjük. Mindkét csoportot ismét alcsoportjaira oszthatjuk, amint azt a következő összeállításból látjuk.
A) A festéket közvetlenül nyomjuk. I. Gőzölt áruk. a) Fémes pácokkal alkalmazandó festőanyagokkal; b) organikus savas pácokkal alkalmazandó (u. n. bázikus) festékekkel; c) erősen savas (a szulfoncsoportot tartalmazó) festékekkel; d) gőzzel a szöveten előállított szervetlen festékek. II. Albuminnal megerősített, pigmentfestékekkel nyomott áruk. III. Oxidáció révén nyert szines áruk.
B) Az előkészített (pácolt) szövetet kifestjük. Üstös, bevonó nyomás, hagyakozás, marás által előállított cikkek. a) Közönséges áruk (p. alizarináruk). b) Törökvörös áruk.
C) Indigóáruk.
D) Festett és étetett mangánbiszter áruk.
E) Közvetlenül a szöveten előállított azofestékek.
A) I. a) és b). (Tájas vagy foglaló szinek.) Eljárás: A festőanyagot összekeverjük a páccal, a sürítővel és olyan anyaggal, mely a lakk, tehát a festék képződését egyelőre megakadályozza, amely azonban a gőzölésnél eltávozik, amidőn azután a lakk a szöveten előáll. Ha p. (a) az alizarint (ez a festőanyag) összekeverjük ecetsavas aluminiummal, ecetsavas kalciummal (ezek a pácok), keményítőpéppel (ez a sürítő) és ecetsavval (ez az oldószer) s evvel a keverékkel nyomtatunk, a nyomtatott szövetet szárítjuk és gőzöljük, akkor ennél az utolsó műveletnél az ecetsav, tehát az oldószer elszáll s a lakk, az aluminium-kalciumalizarát, ez a vörös festék, a szövettel egyesülve, visszamarad. Ugyanigy járunk el abban az esetben (b) is, amidőn a festék bázikus (azaz auxokrómcsoportja az: NH2); igy p. a metilviolettet (ez a festék) gummioldatban (ez a sürítő) oldjuk, ehhez az oldathoz ecetsavban (ez az oldószer) oldott tannint (csersavat, ez a pác) keverünk, a pépet szövetre nyomtatjuk, ezt szárítjuk és gőzöljük, ekkor, ugy miként az előbbi esetben is, az ecetsav elszáll, a lakk képződik s a szövettel egyesül. A szöveten a festék tanninvegyülete képződött, mely azonban a gyakorlati igéyneknek, a mosásnál és szappanozásnál való állandóságot illetőleg, nem felel meg; ezt a hibát helyreüthetjük azáltal, ha a nyomtatott és gőzölt szövetet utólagosan hánytató borkő oldatába mártogatjuk; a festéknek ily módon képződő antimontannátja a mosásnak és szappanozásnak teljesen ellentáll.
Abban az esetben, ha a festék savas (c), azaz ha a szulfoncsoportot (SO3H) tartalmazza, leghelyesebben cselekszünk, ha a szövetet nyomtatása előtt olajban áztatjuk; a nyomtató festékhez rendszerint ecetsavas aluminiumot kevernek. d) A gőzölt szervetlen festékekhez tartoznak: A krómsárga, a krómorange, a kadmiumsárga, a vassárga (chamois, iron-buff), a berlini kék, a gőzölt mangánbiszter. Példaképen lássuk az utolsó kettő kifestésének a módját. A berlini kékhez való festéket vizből, keményítőből, szalamiasóból, ferrociánsavas ónból, sárga és vörös vérlúgsóból, borkősavból és sóskasavból keverik. A szövetet nyomtatása előtt olajjal vagy ónsavval készítik elő. A szin a gőzölésnél fejlődik. A gőzölt mangánbiszter, Balanche eljárása szerint előállítva, teljesen ellentáll ugy a fény hatásának, valamint a szappanozásnak is s előnye az, hogy más gőzölt festékekkel együtt alkalmazhatjuk. Összekevernek vizet, keményítőt, kettős krómsavas káliumot, mangánkloridot és ecetsavas nátriumot. A nyomtatott és szárított szövetet gőzölik: ekkor előáll a barna mangánbiszter. II. Albuminnal megerősített, pigment-festékekkel nyomtatott árúk készítése azon alapszik, hogy az albumin gőzölve oldhatatlanná lesz. A nyomtató festéket készítendő, a finom pépalaku festéket (ultramarint, krómorange, krómsárga, krómzöld, cinnóber, vasoxid, koromfekete stb.) sűrítővel (p. gummivel) és albuminnal keverik. A nyomtatott szövetet gőzölik. III. Oxidációs szinek. Az ide tartozó cikkek már azért is érdekesek, mivel a festék, melynek szinüket köszönik, nem fordul készen képződve a kereskedelemben elő, hanem a textilanyagon oxidációval készítik. A legfontosabb ide tartozó festék az anilinfekete, melyet a pamutkelméken különböző módon tudunk előállítani. Ezek a különböző eljárások azonban mind ugyanazon elvre vezethetők vissza, amennyiben a dolog veleje az, hogy az anilinnek valamelyik sóját, többnyire a sósavas sóját valamely oxidáló szerrel, klórsavas sóval és olyan fémes vegyülettel keverik, amely az oxigénfelvételt közvetíti, mint amilyenek p. bizonyos réz-, vanád-, króm-, cer- és vasvegyületek. Ezeket az anyagokat kellő arányban összekeverik megfelelő sürítő szerekkel és azután oxidálják, ami a nyomtatott kelmének meleg s nedves levegőn való kiakasztása, illetőleg ilyen levegővel telt kamrákon való keresztül vonszolásával vagy gőzöléssel sikerül. ezen oxidációs cikkekhez szmíthatjuk az előbb már említett vas-chamoist; ugyszintén a katechu-barnát, valamint azokat a festékeket, amelyeket krómsavas káliummal fixálunk, mint p. a katechu, a kékfa és a berlini kék áruk. Az analin-feketét sokszor kombinálják gőzölt alizarin-vörössel ugy p., hogy az aluminium-alizarin-festéket és a feketét egyidejüleg nyomják, a szövetet szárítják, ammoniakgőzzel telt szekrényen áthúzzák és gőzölik. Hasonlóképen nyomnak analin-feketét festett alazarin-vörössel v. bizonyos direkt azofestékekkel megfestett szövetekre. Az anilin-fekete étetésére szolgáló eljárást 1885. Prud'homme találta fel. Az eljárás abban áll, hogy a portékát a foulard- (alapozó) készüléken az anilinkeverékkel bevonjuk és mielőtt a szin kifejlődik, alkalikus étetőt nyomunk reá s gőzöljük. A lúgos étető a feketének a képződését megakadályozza; igy eljárva fekete alapon fehér mintákat kapunk. Ha az étetőt albuminnal kevert szervetlen festékekkel kombináljuk (cinnóber, ultramarin, krómsárga), akkor színes mintákat nyerünk.
B) Festett alizarin- és hasonló áruk. Üstös, bevonó nyomás, hagyakozó (rezerva-), marónyomás (étetés), marónyomás fosztókkal (enlevages). a) Közönséges áruk. Mindazok festőanyagok, melyek pácokkal festéket adnak, alkalmasak olyan nyomtatott áruk festésére, amelyekre előlegesen a pácot nyomták (üstös nyomás). Legfontosabbak ezek közül a festett alizarin-áruk. Az eljárás az, hogy a sürített pácot nyomtatják, az árut kiszárítják és miután a pácot a gőzkamrában és a tehénganéjfürdőben rögzítették, alizarinnal (vagy hasonló festőanyaggal) kifestik. Itt egy és ugyanazon kelmén több különböző fémes pácot - ecetsavas sókat - nyomtatva, a fentebbi eljárás szerint elkészített szöveten egy és ugyanazon festőanyag alkalmazása mellett is, különböző szinü mintákat nyernek. A szin élénkebb lesz, ha a páchoz egy kevés ónsót kevernek. Az eljárás a következő: a kelmét nyomtatása után szárítják s rögzítik. A rögzítés a Mather-Platt-féle vagy ehhez hasonló készülékben körülbelül 85°C. mellett történik. ezen műveletnél az acetátok felbomlanak, az ecetsav elszáll és a roston bázikus só marad vissza. A gőzölt szövetek összehajtva éjen át magukra maradnak, ekkor a pácnak a gőzölés által megindított bomlása tovább halad. Miután ezen itt leirt eljárás nem elégséges arra, hogy a pácot teljesen lecsapjuk a rostra, azért kiegészítésképen a tehénganéjcsávázást alkalmazzuk. Ezen kiválóan fontos művelet egyszerüen abban áll, hogy a nyomtatott kelmét egyfolytában átvonszoljuk azon a kádon, melyben a 65-80°C. meleg rögzítő keverék benne van. Ez a keverék azelőtt kizárólag mészszel kevert tehénganéj volt; kétségtelen, hogy ezen keverék kiválóan alkalmas erre a célra, amennyiben a pácot a roston oldhatatlan alakban kicsapja, a kelmét a sürítő szerektől tökéletesen megtisztítja és a pácnak nem rögzített részeit is eltávolítja. Újabban azonban ezen anyagot más ilyen rögzítőkkel pótoljuk, amelyeket a rögzítendő pác természetéhez képest kell megválasztanunk. Ilyenek p. a foszforsavas nátrium, az arzénsavas nátrium, a szóda, a kovasavas nátrium, a szalmiák stb. Rendszerint ezt a rögzítési műveletet ismétlik. A kimosott kelmét már most kifestik. A mosást, valamint a festést oly gépekkel végzik, mint amilyeneket a fehérítésnél és a festésnél használni szoktak. Vegyük p. hogy a kifestés alizarinnal történik. Ebben az esetben rendszerint alizarint, csersavat, enyvet, törökvörös-olajat és meszet kevernek össze és a kelmét ebben a festékesben, melynek hőmérsékletét 25°C.-tól 75°-ig fokozzák, kifestik. A megfestett szövetet mossák, szárítják, törökvörös-olajjal olajozzák, újból szárítják, gőzölik és szappanozzák (szépítés).
Ezekhez az eljárásokhoz tartozik még a bevonó nyomás, mely ismét kétféle lehet, t. i. bevonó nyomás rezerválással (hagyakozás, impression avec réserves, resisting process) és étetéssel (maró nyomás, discharging process) és étetéssel (maró nyomás, discharging process, impression a l'enlevage). Az eljárás veleje az, hogy a) a szövetre olyan pépet nyomnak, amely a festéknek a nyomtatott helyeken való lerakódását megakadályozza (hagyakozó pép, réserve) és azután az egészet pácolják és kifestik, vagy pácolás nélkül festik; igy szines alapon fehér, esetleg - ha a hagyakozó pép festéket is tartalmazott, vagy ha összetételénél fogva bizonyos utólagosan végzendő műveletek során festéket tudunk belőle készíteni - színes mintákat kapunk; vagy b) az egész szövetet pácolják és azután az étetőkkel a pácot helyenként kiétetik (enlevage); ha most a portékát megfestik, akkor a festőanyag csak ott fog, ahol a pác van, ugy hogy tehát szinét színes alapon fehér, vagy mint a) alatt, ha az étető megfelelő összetételü, színes rajzokat kapunk; ide tartozik az az eset is, amidőn a készen festett portékát étetőkkel tarkázzuk. A kelméknek pácul való bevonására vagy a nyomtató gépet (rouleaux-gépet) vagy a bevonó vagy alapozó gépet (padding machine, machine a plaquer, foulard, Klotzmaschine, Pflatschmaschine) használjuk. A hagyakozó pép és az étetők összetétele változik azon pác vagy festék kémiai természetével, melynél alkalmazzuk. A hagyakozó pép vagy csak mekanikailag (ilyen p. az agyag, fehér festékek, viasz, zsíradékok stb.) vagy kémiailag is hat (ilyenek a különböző savak, mint p. borkősav, citromsav, oxálsav; fémsók, mint p. rézsók, kénesősók; lúgok, oxidáló és redukáló anyagok stb.). Az étetők ellenben mindig kémiai hatásuak, lényegben ugyanazok a testek, amelyeket hagyakozóknak is használunk.
b) A törökvörös áruk étetése, bár hasonlít a közönséges alizarináruk étetéséhez, mégis ennél nehezebb és körülményesebb. Miután ezen áru kiválóan fontos, lássuk egynéhány példában a törökvörös áruk tarkázásának a módját. 1. Fehér minta vörös alapon. A törökvörösre festett kelmére p. dextrinnel sürített borkősavat nyomnak; a megszárított portékát azután klórmészoldatot tartalmazó kádon vonszolják át, kipréselik és mossák. A kémiai hatás abban áll, hogy a borkősav a klőrmészből klórt fejleszt, mely a nyomtatott helyeken a vörös festéket megroncsolja. 2. Sárga minta vörös alapon. A pép a sürítő anyagon kívűl meszet, borkősavat, ecetsavat és salétromsavat s ólmot tartalmaz. A portékát klórozzák ugy mint 1. alatt, azután kettős krómsavas káliumoldaton, majd híg sósavon húzzák át, mossák és szárítják. A sárga desszin szine krómsavas ólom, krómsárga. 3. Kék minta vörös alapon. A törökvörösre festett szövetre berlini kéket és oxálsavat tartalmazó pépet nyomnak. Kezelés mint 1. alatt. 4. Zöld mintát vörös alapon nyernek a 2. és 3. számu pép keverésével, a 2. számu eljárással.
C) Indigó-áruk. Az indigó a legállandóbb festékek egyike, e miatt az indigó-cikkek fontosság dolgában felülmulnak ugyszólván minden egyéb festett és nyomtatott árut. Különösen hazánkban értenek e cikkek készítéséhez és a Goldberger-féle kartonnyomó gyár indigó-cikkei hazánk határain túl is előnyösan ismeretesek. Az indigó-árukon a mintákat vagy rezerva- vagy étető-eljárással készítik. Az első módszert most már nem alkalmazzák oly mértékben, mint hajdanában, mivel a második eljárással tisztább, szebb rajzokat nyernek. Rezerva-eljárás. A csávakék alatt alkalmazandó fehér hagyakozók olyan testeket tartalmazhatnak, amelyek savtermészetüknél fogva az indigó-fehéret oldó bázist lekötik, ugy hogy az abban a pillanatban, amidőn a kelmével érintkezik, oldhatatlanná lesz. Ilyen testek p. az arzénsav, a káliumbiarzeniát és biszulfát. Általában véve azonban olyan testeket alkalmaznak, amelyek nemcsak a lúgot közömbösítik, hanem egyúttal az indigó-fehéret oxidálják, mielőtt ez a szövet pórusaiba behatolhatott volna. Ilyen testek különösen a különböző réz- és kénesősók. Ezekhez a kémiailag rezerváló testekhez még mekanikailag rezerválókat, u. m. pipaanyagot, ólomszulfátot stb. adnak. Ezen rezerváló pépek kellő összetétele és kombinációja, valamint bizonyos utólagos műveletek által egy és ugyanazon szöveten is különböző szinü mintákat állíthatnak elő. Lássuk ezt egy példában. Tegyük fel, hogy a szöveten a világos kék, b fehér, c sárga, d zöld legyen (1.ábra). Ekkor az eljárás a következő: Készítünk kétféle pépet, az egyikben (A) agyag, kénsavas réz, gummi és golyós rézrozsda (ecetsavas réz) van, a másikban (B) agyag, salétromsavas ólom, rézrozsda, kénsavas réz, ólomcukor, timsó és gummi foglaltatik. A tisztított és keményített szövetre a b helyekre az A pépet, a c helyekre a B pépet nyomjuk, a szövetet a csávában világos kékre kifestjük, erre az a helyekre az A pépet, a d helyekre a B pépet nyomjuk, újból kifestjük, híg kénsavval kezeljük, mossuk, forró mészoldaton áthúzzuk, krómsavas káliumot tartalmazó oldatba fektetjük, sósavval kezeljük és alaposan kimossuk. A két pép közül csak a B pép tartalmaz ólmot, mely a krómsavas káliummal krómsárgává (krómsavas ólommá) egyesül. Miután ezt a pépet a c helyeken fehér szövetre nyomtuk, azért ezek a helyek a kész árun sárga szinben fognak látszani, ellenben a d helyeken, ahol ugyanazt a pépet a világoskék szinü kelmén alkalmaztuk, a sárga a kékkel zöldet ad. Hasonló okoknál fogva mutatkoznak a b helyek fehér, az a helyek világoskék szinben. Az indigó-kék szin étetését 1831. Thompson eszelte ki. Az ő eljárása az volt, hogy a portékát kettős krómsavas kálium oldatával alapozta, azután a fénytől védett helyen megszárította és olyan keveréket nyomott reá, melyben oxálsav volt. Ez a sav a krómsavas káliumból krómsavat tett szabaddá, mely az indigó-kéket kiétette. Igy kék alapon fehér minták keletkeztek. Basile ezt az eljárást annyiban tökéletesítette, hogy étetést az étetett helyeknek pácolásával kötötte össze, ugy hogy ezeken a helyeken fehér helyett vörös, vagy esetleg más szinü minták keletkeznek. Eljárása ugyanis abban állott, hogy a krómsavas káliummal bevont kelmére ecetsavas aluminiumot salétromsavval és oxálsavval keverve nyomott, a hatás beállta után timföldhidrátot rögzített a kelmén, melyet végül garancinnel (krapp-szénnel) kifestett.
1. ábra.
Egy másik, ugyancsak régibb eljárás azon a hatáson alapszik, mely marólúg és vörös vérlúgsó között létesül; a vörös vérlúgsóból t. i. sárga vérlúgsó lesz és oxigén fejlődik. A kelmét vörös vérlúgsó oldatával alapozzák, és erre sürített marólúgot vagy erősen lúgos nátrium-aluminátot nyomnak; a kelmét ebben az utóbbi esetben az aluminiumpác rögzítésére szalmiákoldaton vonszolják. A vörös vérlúgsó oxidáló hatását gőzöléssel is érhetjük el, ha ugyanis a vörös vérlúgsó pácolta szövetre ecetsavas, kénsavas vagy kettős szénsavas nátriumot avagy káliumot nyomunk. Sárga mintákat kék alapon nyerünk, ha p. a vörös vérlúgsóval bevont, indigóval festett szövetre szénsavas ólmot és ólomoxidhidrátot nyomunk; a szöveten a gőzölésnél fehér minták keletkeznek, amelyeken ólomoxid lerakódott, mely krómsavas káliummal sárgára festhető. Ehhez hasonló a Koechlin testvérek világhirü cég egy eljárása is. Ezt a vörös vérlúgsó-eljárást újabban átidomították oly módon, hogy a vörös vérlúgsót nyomják s a szövetet utólagosan lúggal bevonják.
Hasonlóképen alakította át Koechlin K. a régi Thompson J.-féle bikromát-eljárást is. az étetőben krómsavas kálium van; a nyomtatott szövetet kénsavat és oxálsavat tartalmazó meleg oldaton húzzák át; ekkor a kiszabaduló krómsav kiéteti az indigót. Ez az eljárás csak azért veszedelmes, mivel a krómsav a szövetet is marja és gyengíti, ha nagy mennyiségben van jelen. A szöveten ilyenkor oxicellulóza képződik.
1873-ban Koechlin K. kieszelte azt a módszert, melyet a kinyomó gyárakban most is legsűrübben alkalmaznak, s amelylyel a legsötétebben festett indigószöveten is a legkülönbözőbb szinü mintákat elő tudják állítani. A módszer abban áll, hogy a festett kelmére étetőt nyomnak, mely az alkalikus krómsavas só mellett fehérnyét és valamely olyan kész festéket vagy festéklakkot tartalmaz, amely az erős savak hatásának ellentáll, mint p. cinóber, krómsárga, Guignet-zöld, korom, vasoxid stb. A megszárított kelméken a kénsav- és oxidsav-fürdőben szabaddá lesz a krómsav, ez megalvasztja a fehérnyét, mely a szövethez tapad, az oldatlan festékeket körülveszi, leköti és megvédi. Ha ezekhez a fehérnyeétetőkhöz ecetsavas nátriumot is tesznek, akkor a szövetet anilinfeketével átfesthetik, s igy tarkázott indigó-anlilinfekete árukat nyernek, amelyek, mint igen szinállandó cikkek, nagy kelendőségnek örvendenek. Ide tartozik a Schlieper- és Baum-féle eljárás vagy glukóza-eljárás is.
Igen finom porrá zúzott indigóhoz erős nátronlúgot kevernek, és az egészet keményítővel és gummival sürítik. Ezt a pépet olyan szövetre nyomják, amelyet előlegesen keményítőcukoroldattal áztattak és megszárítottak. A nyomtatott és megszárított szövetet gőzölik. Ekkor a szöveten lévő keményítőcukor redukálja az indigót, a képződött indigófehér a lúgban oldódik s behatol a szövet rostjaiba. A nyomtatott minta most barnásba játszó olajbogyószint mutat. Amint ezt a szövetet mossák, de ugy, hogy eközben a levegő is érje, akkor a szin csakhamar zöldül és kékül, mivel az indigófehér ismét indigotinné, indigókékké lesz. Ezen cikknek fontossága főleg abban rejlik, hogy az indigófesték egy másik, rendkivül állandó szinnel kominálható, t. i. a törökvörössel, miáltal oly portékát nyerünk, melyen a festék ugyszólván elpusztíthatatlan. Ezen cikknél a fehér rezerva (kék alatt) kicsapott kén, a sárga rezerva kén mellett kadmiumkloridot tartalmaz, mely gőzölve a kénnel sárga kadmiumszulfidot eredményez; nankingsárga szint vassóval és kénnel tudnak előállítani; világoskék ugy készül, hogy a glukózával preparált kelmére a világoskékre hagyandó mintahelyeken marólúgot nyomtatnak és a portékát gőzölik; a marólúg részben megroncsolja a redukáló glukózát, ugy hogy ezeken a helyeken a kék szin csak részben fejlődik ki, ha a festéket, mely őrölt indigóból és marólúgból áll, reányomják. Vörös szint kék alatt a következő péppel lehet nyerni: összekeverünk ugyanis ecetsavas aluminiumot, ónsót, keményítőt és kénvirágot. Ezt a rezervát szalmiákkal rögzítjük, a kéket Schlieper-Baum szerint előállítjuk s a szövetet alizarinnal kifestjük, ekkor a nyomtatott helyeken vörös minták támadnak. A Schlieper-Baum-féle eljárás alkalmas arra is, hogy a kész törökvöröset étessük és az étetett helyeken egyúttal indigotint rögzítsünk. A pácolt, illetőleg már alizarinnal kifestett portékát szőllőcukorral bevonjuk, azután a nátronlúgos indigotint nyomjuk reá, gőzöljük, mossuk, a levegőn oxidáljuk, híg kénsavon húzzuk át és végül mossuk.
1884-ben Scheurer Albert kimutatta azt, amit különben Persoz már 1846. megjelent művében is felemlít, hogy a marólúggal áztatott indigókékre festett kelmék klóratmoszferában néhány másodperc alatt teljesen megfehérednek. Hasonlóan, bár sokkal kisebb mértékben hatnak az alkalikus hipobromitek. Ezen észlelések nyomán sikerült Brandtnak, a cosmanosi gyár hires koloristájának, sötét indigókékre festett szöveten igen egyszerü módon fehér és vörös étetési szineket létesíteni. A vörös étetőt aluminiumklorátból, dextrinből, brómnátriumból, rézszulfidból és jódkáliumból készíti. A rézszulfid felbontja a klórsavat kevesebb oxigént tartalmazó klórvegyületekké, melyek brómot és albrómossavat fejlesztenek. A jódkálium rendeltetése az, hogy a képződött oldható rézsókat kicsapja. Ez az egész reakció létesül, ha a szövetet egy-két percig gőzöljük. A fehér étetőpép ugyanolyan összetételü, mint a vörös pép, csakhogy még citromsavat is tartalmaz, mely a timföld rögzítését megakadályozza. Ide tartoznak azok az eljárások is, amelyeknél a sűrített redukált indigót, p. a Schützenberger és De Lalande-féle hidroszulfit-csáva alakjában a szövetre nyomják. (L. Faience-kék.) Újabb időben számos, az indigotin mesterséges előállítását célzó eljárást dolgoztak ki. (L. Indigó). Ezen eljárások közül egynehány alkalmas arra is, hogy az indigotint a szöveten előállítsuk. Ez ideig (a Schlieper-Baum-féle eljárást nem számítva) főleg két eljárást használtak a gyakorlatban is. Az egyik az o-nit-rofenilpropiolsavnak, a másik, újabb (1893) a Kalle-féle indigósónak az alkalmazásán alapszik.
Az elsőnél, melyet röviden propiolsavnyomásnak neveznek, a pépszerü o-nitrofenilpropiolsavat xantogénsavas nátriummal, bóraxszal és keményítővel keverve nyomják. Ha a szövetet melet helyen felakasztják, akkor beáll a kémiai folyamat, melynek végeredményeként a szöveten indigotintől eredő kék minták képződnek. Az indigósót kétféleképen alkalmazhatják a szövetnyomásra, t. i. a kelmét az indigósó vizes oldatával alapozzák s azután sürített nátronlúggal vagy a sürített indigósóval nyomtatnak s a kelmét utólagosan lúgban kezelik. Az eljárás azon alapszik, hogy az indigósóból és lúgból közvetlenül indigó keletkezik.
D) Festett és étetett mangánbiszteráruk. Ezt a cikket is hazai gyárainkban gyakran és igen szép kivitelben gyártották. A szövetet valamely módon (l. Mangánbiszter) mangánbiszterszinüre festik és azután ónsót tartalmazó étetővel nyomtatják. Az ónsó ekkor ónkloriddá oxidálódik, a szöveten levő magasabb rendü mangánoxid pedig redukálva mint mangánoklorid feloldódik. Ha az étetőbe alkalmas más anyagokat keverünk, akkor a bisztert is különbözően tarkázhatjuk. Kék mintákat nyerünk p. akkor, ha a péphez sárga vérlúgsót, borkősavat, oxálsavat, vasnitrátot keverünk; sárga mintákat ad az olyan étető pép, melyben salétromsavas ólom foglaltatik; a sárga szin akkor képződik, ha a nyomtatott árut kettős krómsavas káliumoldatba mártogatjuk. A kék és sárga pép keverése révén zöld mintákat nyerünk. Vörös szint ad az a pép, mely vörösfát, rézszulfátot és szalmiákot tartalmaz.
E) Közvetlenül a szöveten előállított azofestékek. A modern szinnyomók egyik fő törekvése arra irányul, hogy a festékeket magán a szöveten előállítsák, mivel tapasztalás szerint ezek a szinek felelnek meg leginkább a tartósság követelményeinek. Azok közül a festékek közül, melyek közvetlenül a roston képződnek, jelentékeny szerepet játszanak bizonyos azofestékek. Az eljárás az, hogy a festéket alkotó komponensek közül az egyiket, p. az α vagy β-naftolt lúgban oldjuk és a szövetet vele bevonjuk, azután pedig a másik komponenst, a diazovegyületet vagy reányomjik v. esetleg a foulard-készülékben az egész szövetet vele áztatjuk. ezek alatt a festékek alatt (ide tartoznak az u. n. höchsti cikkek) rezervákat is alkalmazhatunk. A szövetre, amelyet már a naftolnátrium oldatával bevontunk, nyomunk olyan pépet, mely az azovegyület képződését megakadályozza. Ilyenek a savak, a salétromossavas nátrium, kénsavas cink jelenlétében (ekkor t. i. nitrozonaftol képződik) és a redukáló anyagok, melyek közül az ónsó vált be legjobban.
Az előbbiekben egynehány fontosabb és egyszerübb példában fogalmat kivántunk nyujtani arról, hogy milyen eljárások és kémiai folyamatok segítségével létesülnek azok a szinek, melyeket a szöveten nevezetesen pamutszöveten előállítunk. Lássuk már mostan azt, hogy amgának a mekanikai műveletnek, a nyomásnak eszközlésére miféle segédeszközöket, szerszámokat és gépeket alkalmaznak. A nyomás technikai kivitelét illetőleg megkülönböztetjük a) a kézi nyomást, b) a sajtó-(lemez-) nyomást, c) a perrotina-nyomást, d) a henger- (rouleaux-) nyomást. a) A kézi nyomás. 1785-ig csak az egyszerü fametszetü nyomómintát használták. Ezt rendszerint három fadarabból készítik. Egymásra fektetnek ugyanis két puhafadeszkát (fenyőfa), ugy hogy rostjai egymást keresztezik és ezekre egy keményfadarabot (puszpáng, körtefa, spanyolnád) a domboruan (en relief) vésett mintával és kiálló sárgarézszögecsekkel (Rapportstiften) erősítenek, mely utóbbiak arra valók, hogy a munkás a mintát mindig pontosan a kellő helyre nyomja. A minta hátlapján fogantyut alkalmaznak. Ezek a faminták hamar kopnak és csak egyszerübb, durvább körvonalu rajzoknak valók. A művésziesebb kivitelü mintákat, melyek finomabb körvonalakból állanak, finom sárgarézlemezekből és szögecsekből alakítják, ugy hogy ezeket a fatuskóba beverik.
2. ábra.
Sokszor oly nyomómintákat is alkalmaznak, amelyek készítésénél a mintát előbb fában (hársfában) kiégetik és ebből a homorodottan mutatkozó rajzot fémanyagötvözettel kiöntik. Ezt a fémmintát a fára erősítik. A kézi nyomáshoz a nyomómintán kivül még a nyomóasztal és a festéktartó mázas (cha ssis) szükséges. A nyomóasztalt (l. 2. ábrát) dupla flanellszövet-burkolattal látják el, c a nyomtatáshoz előkészített, hengerre felcsavart szövet, melyet a nyomás után a g görgőkön felakasztanak és végül a h bakon összehajtanak. A nyomóasztal mellett a d állványon látjuk az e festéktartót, a mázast. Ezt a szekrényt félig keményítőcsirizzel, gummioldattal s effélékkel töltik meg. Ezen úszik egy ráma, melynek alján viaszkos vászont feszítenek ki és végül ebben van a szita, azaz postzóval v. nemezzel bevont ráma, melyen a festéket ecsettel vagy kefével szétkenik. A munkás a nyomómintával egymásután kétszer vesz fel festéket, melyet azután a táblán kiterített szövetre rak oly módon, hogy a mintára akár öklével, akár fakalapácscsal ráüt.
b) A lemeznyomás. Az erre szolgáló berendezést a 3. ábrán látjuk. A kézi nyomáshoz viszonyított újítás egyrészt a d mintának az f kézi kerék által az i csavaron való mekanikai fel- és lefelé való mozgathatóságában, részint a sineken járó e chassisnak alkalmazásában van. c) A perrotinát 1834. Perrot Rouenben fedezte fel. Ez a legtökéletesebb ama nyomógépek közül, amelyeknél domboruan vésett lemezekkel nyomnak.
3. ábra.
d) A hengernyomás (rouleaux). A mintát a nyomóhengerre homoruan vésik, a festék tehát a rajz mélyedéseit tölti be. Míg a kézi s a perrotina-nyomásnál aránylag csekély nyomás elég volt, addig a hengernyomásnál tetemes nyomás szükséges, amelyet csak géppel lehet elérni. A munka a hengernyomógéppel folytonos, a minták is pontosan beállíthatók és a nyomás rendkivül éles. Ezek miatt a hengernyomógép a legtökéletesebb nyomógép s neki köszönhető az a rendkivüli gyors haladás, mely a szövetnyomás terén az utolsó évtizedekben észlelhető. A nyomóhenger esztergályozott réz- vagy bronzdarabból készül oly módon, hogy a hossztengelye irányában átfúrják, vagy ugy, hogy belül üres réz- vagy bronzhengert öntenek, pontosan leesztergályozzák, köszörülik és fényesítik, néha nikollal vonják be. A rajzot háromféleképen állíthatják elő: 1. kézzel; 2. a molettetel (recézővel); 3. a pantográfon. 1. A rajzot a hengerre másolják és a vonalakat kézzel bevésik 2. A rajzot, mley a mintán folyton ismétlődik, a puha, szívós acélból készült kis hengerecskére, a recézőre (molette) vésik, ha ez megvan, akkor a recézőt edzik, azaz tégelyben szaruforgácsokkal és szénporral izzítják. Az edzett recézőt (az anyarecézőt) a releviergépen forgása közben folyton növekedő nyomással a 2-3-szor akkora kerületü második recéző (a leányrecéző) felé préselik, mi által az elsőnek mélyített, homoru alakzata a második felületén tisztán, domboruan mutatkozik. ezt a második recézőt szintén edzik. A rajznak a nyomóhengerre való átvitelére a recéző gépet használják, amelyben a réz- (bronz-) vagy sárgarézhengert elhelyezték; ennek a kerülete ismét a második recéző kerületénél többszörösen nagyobb. A recéző a recézőtartóban nyugszik, amely azt a nyomóhengerhez préseli s vele forog. A domboru alakzat ily módon benyomódik a puha réznyomóhengerbe, ahol a mélyített, homoru rajz előáll. Ily módon vésik a hengert egész hosszában. 3. A pantográf-vésés. A pantográfoknak két csoportja van: az egyszerü pantográf egy gyémántsorral és a dupla pantográf két gyémánsorral. A pantográf szerkezetének elve ugyanaz, mint annak a műszernek (l. Pantográf), melylyel térképeket kisebbített vagy nagyobbított mértékben lemásolhatnak azzal a különbséggel, hogy a másolandó, rendszerint ötszörösen nagyított rajzot cinklemezbe vésik és ezt a pantográf gyémántjaival a lakkal bevont nyomóhenger lakkjába karcolja. A kész, rajzzal ellátott, lakkozott hengert salétromsavval étetik; a salétromsav csakis a karcolt helyeken hat be a henger anyagára, ugy hogy rajta a rajz körvonalai az étetés után homoruan mutatkoznak. A lakkot terpentinolajjal leoldják, a hengert kifényesítik s a mutatkozó egyenetlenségeket a vésővel kijavítják.
A hengernyomógép (rouleaux) lehet olyan, melylyel csak egy szint, vagy olyan, melylyel több szint nyomhatnak. Bár 24 szinre való gépeket is építenek, a rendes gépek azonban legfeljebb 12 szinre valók. Ezeket a gépeket gőz hajtja; legcélszerübb, ha minden egyes rouleaunak külön gőzgépe van. Legújabb időben készítenek oly hengernyomógépeket (duplex-gépek), melyekkel a portékát egyszerre mindkét oldalán nyomják. Mióta az elektromosság gyakorlati alkalmazása mindinkább tért hódít, azóta a Sz.-nál való alkalmazására is gondolnak. Elektromossággal redukálhatunk és oxidálhatunk, ebből kiindulva sikerült Goppelsroedernek elektromos úton anilinfeketét, kanarint a szöveten előállítani, indigó- és törökvörös árukat étetni, kelméket fehéríteni, oxicellulózát pamutszöveteken előállítani, indigócsávát készíteni stb. Mindazonáltal eddig a gyakorlatban ezeket az eljárásokat még nem alkalmazzák. Nyomni nemcsak pamutárukat, hanem gyapju-, félselyem-, selyemszöveteket és fonalakat is tudnak. ezeknek a nyomásánál az illető textilanyag természetével kell számolnunk s a módszereket, melyek elvileg ugyan többnyire egyszerübbek, valamint a pácokat, festékeket, gépeket is azokhoz mérten kell alkalmaznunk. Ha p. gyapjukelméket nyomnak, akkor a (többnyire hidrogén-szuperoxiddal) fehérített kelmét előbb kénsavval megsavanyított alklórossavas nátrium- (nátrium-hipoklorit-) oldattal kezelik, mossák és szárítják. A nyomáshoz ez idő szerint többnyire kátrányfestékeket, sűrítőszer gyanánt gummit használnak. A festéket többnyire gőzölés által rögzítik. A kelmét igen gyakran nyomás előtt ónpácokkal preparálják.
A szinnyomógyáraknak fontos kiegészítő része a kémiai laboratorium, ahol nem csupán a nyers anyagok vizsgálatával, hanem kisérletezésekkel is foglalatoskodnak. Manapság már a munka nem mehet ugy, mint hajdanában, amikor az ősöktől örökölt vagy feltalálóktól, gyakran szédelgőktől drága pénzen vásárolt receptek után indultak. A modern kolorista felfegyverkezik a tudomány és tapasztalás eszközeivel s az adott színes rajzon levő szineket a rendelkezésére álló számos festékkel utánozni törekszik. Ebben a törekvésben a gyári laboratorium berendezése nyújt segítséget. A jól vezetett gyárak legnagyobb részében próbanyomógépet is találunk, amelyen a kolorista a szineit, mielőtt nagyban alkalmazza, kicsinyben kipróbálja. Ez a próbanyomás, amelynek sokszor az is a célja, hogy a festékek gyakorlati értékét is megállapítsák, jellemző egyúttal a modern Sz. iparára s az ezen téren tapasztalt rendkivüli haladás éppen a kisérletezésen alapuló céltudatos munka eredménye.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
