Gályarabság,
Gályarabság, meggyalázó büntetésmód, mely a XIV. sz. eleje óta a földközi-tengermelléki hatalmasságoknál rendszerré vált. A gályarab volt a legolcsóbb munkaerő, nemcsak azért, mert semmibe sem került, hanem azért is, mert ekképp az elzüllöttek és gonosztevők a helyett, hogy az állam költségén, az állam terhére tétlenül tartattak volna: mint gályarabok mintegy átalakíttattak az államnak igen nagy hasznot hajtó tagjaivá. Franciaországban IX. Károly 1562. az orléansi rendelettel megparancsolta, hogy a cigányokat, ha két hónap leforgása alatt minden pereputtyostól (tours ceux qui s'appellent Bohémiens ou Egyptiens, leurs femmes, enfants et autres de leur suite) el nem hagyják a francia földet, «a birák nyomban fogassák el, borotváltassák le szakállukat és hajukat s szolgáltassák valamelyik gályakapitány kezébe, kik három esztendeig tartsák őket a gályákon». Kevés idő mulva, 1564. ugyanazon fejedelem (a Szent-Bertalan éj hőse) meghagyta az összes törvényszékeknek, hogy ezentúl senkit se itéljenek 10 éven aluli G.-ra. Száz év mulva Colbert utasította a birákat, hogy minél több embert itéljenek gályákra s aki odakerült, annak törvényes büntetési ideje leteltével sem oldotta meg láncait. Gyakori eset volt, hogy egy-egy erős ember háromszor-négyszerte több ideig raboskodott a gályákon, mint amennyire itélve volt. Colbert 1670-iki rendelete szerint a G. időhöz kötött vagy örökös;mindkét esetben ezzel együtt jár az időnkinti megkorbácsolás és a tüzes vassal való megbélyegzés. Minden gályarabnak jobb vállára GAL (t. i. galérien, a. m. gályarab) betüket sütötték, a végett, hogy ha megszöknék, vagy ha kiszabadulta után ujabb bünt követne el, felismerhető legyen, hogy már büntetve volt. Öregek, gyenge emberek és nők nem itéltettek gályarabságra. Olasz- és Spanyolországban, időnkint Franciaországban is, a gályarabok legnagyobb része valóságos rabokból, rabokból, rabszolgákból került ki. Ezek közt nagy számmal voltak muzulmánok, kiket portéka gyanánt, mindig készpénzen vásároltak a nagyhatalmak. Állandó főpiacaik Konstantinápoly, Velence, Málta és Ceuta. Egy-egy nagy háboru után azonban kedvező árakon szerezhetők más helyeken is. Igy a Buda visszavételekor elfogott török rabok Dalmáciában adattak el örök áron, aránylag igen olcsón, t. i. fejenkint 140 livre-ért. A keresztény hadi foglyokból lett gályarabok közt kevés volt a magyar, mely jelenség oka abban keresendő, hogy a török (nem ugy, mint a keresztény hatalmak) saját alattvalóit nem engedte gályákra hurcolni. A török hódoltsági magyar, vagy a török véduraság alatt álló erdélyi ember tehát, ha rabul is ejtik, megszabadul, mihelyt honosságát igazolja. Más dolog, ha a rabszijra füzöttek fegyveres kézzel, török elleni harcban fogattak el. Azoknak jó, ha megengedik, hogy az önkényüleg megszabott, rendesen igen nagy áron kiváltság magukat. A hadi foglyokból lett gályarabok közt, minden jel arra mutat, hogy legtöbb volt a lengyel és orosz, kikkel a tatárok Neszter-Fehérvárott vagy Krimiában ütöttek vásárt. A Kemény Jánossal együtt 1657-ben tatár rabságba esett erdélyeiek egy része is Neszter-Fejérvárt adatott el a gályákra, mint egy egykoru krónikás mondja.
Nyolcszázat hajtottak az Vörös-tengerre,
Mint ártatlanokat az veszedelemre.
Mint ártatlanokat az veszedelemre.
A XVII. század gályarabjait különösen megszaporítá a kor egyetemes reakcionárius iránya, mely nálunk a pozsonyi és eperjesi vértörvényszékekkel, Franciaországban a nantesi ediktum visszavonását követő rettenetes dragonnadeokban nyilvánult. Ekkor veszi kezdetét a nyugati keresztény államokban a politikai és vallási okokból üldözötteknek gályákra küldése. Magyar prédikátorok is nagy számmal jutottak a nápolyi gályákra (l. Pozsonyi vértörvényszék), kiknek sorsa méltán állítható párhuzamba az inquizicio áldozataiéval. A gályarabokat ugyanis, miután vállukon megbélyegezték, szakállukat, bajuszukat s hajukat leborotválták, török ruhába vagy inkább rongyokba öltöztetve 6-6-jával láncolták az evezőpadokhoz. Amint dalladzanak, vagyis vonják az evezőt: egyik lapját sem fölözi a másikat. A sulyos «dalevedző» minden rántásra majd kitépi karjukat, főképp ha az evezés hullámelőző (passe-vogue), vagyis midőn a hullámverésnél gyorsabb tempóban éri a viz szinét a lapát. A dalladzás néha 15-20 óra hosszant tart naponkint, mialatt a «hőhérlópallér» - mint a magyar krónika nevezi az argousin-t, - bikacsökkel veri véresre az aléldozó rabokat. Evezés közben a rabok száját fölpeckelték, hogy ne jajgathassanak. A pecek vagy fából vagy vasból volt. Ez utóbbit a banditáktól tanulta el a «rend» kormánya; azok használták a gyötrelmes körtét (poire d'angoisse), mely gömbölyü vas, a torkon kapott rab szájába nyomva, ott magától fölpattant s öblösre peckelte ki az illetőnek száját. «Etetés» idején a hajóstisztek kivették a rabok szájából a pecket s ecetes vagy vinkóba mártott kétszersültet tömtek a szájukba. Kikötőben v. pihenés idején vályuban tálaltak fel minden evezőpad hat (néha öt) emberből álló személyzete elé egy kis korpát, kását vagy babot. S midőn a marseille-i gályák intendánsa néhanapján egy falat szalonnát kivánt adatni a raboknak: Colbert, a nagy miniszter, ezt a választ adta: «semmi sem ront meg egy-egy rabszolgát jobban, mint a kövérség és a nagy has». A kipeckelt száju rabok ugyszólván elszoktak a beszédtől. A hajóra lépő idegent hu-hu-hu! kiáltással üdvözölték, s estenden, miután a jezsuita lelkiatya elvégezte a litániát, a lefekvés idejét kutyaszerü egyhangu üvöltéssel (pareil au hurlement des chiens) jelezték. E szomori capistráng (couvre-feu) után az evezéstől és a folytonos ütlegeléstől elkinzottak kimerülten kuporodtak a pad alá, vagy (saját rondaságukat kikerülendők!) a padra, éjjeli álomra. Az emberfeletti munka, a hajón terjengő rettenetes bűz s a pogánynál pogányosabb bánásmód minél hamarább megszabadítá a rabokat e «földi pokolból (infernum vivorum)». A melyik kidőlt, arról hamarosan leverték a bilincseket s a tengerbe vetették holttestét. A gályarabokat főkép a szájfene v. skorbut pusztította, mely a rossz táplálkozás miatt, mondhatni járványszerüleg dühöngött köztük. A legtöbb gályadarab az «átkozott gályákról (maledictae galeae)» nem is menekült máskép, mint a halál révén, bár a «rabszabadító» szerzetesek, a XVII. századtól fogva dicséretes tevékenységet fejtettek ki megszabadításukban. Buzgóságuk azonban csak palliativ szer volt a gályák rendszerével szemben, melynek iszonyatosságaitól csak a nagy francia forradalom váltá meg az emberiséget. 1791. eltörölték a G.-ot s behozták a bagno-rendszert (l. o.). mely 1852-ig állott fenn, a mikor azután helyt adott a Cayennebe való deportálás rendszerének. A napoleoni háboruk végéig a többi földközi-tengermelléki államban is megszüntették.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
