Földmágnesség
Földmágnesség, a szabadon felfüggesztett mágnestüt irányitó erő. Hogy a tű közelítőleg észak felé mutat, azt már Guiot de Provins 1190 körül szerzett költeménye köztudomásu dolog gyanánt említi, bár még későbben is az erő székhelyét az ég északi részében, különösen a nagy medve csillagzatában keresték. Fracastoro veronai orvos és matematikus volt az első, ki ez irányító erőért a Föld északi vasdus hegyeit okolta, mig Gilbert Vilmos a Földet egyenesen mágnesnek tekintette, erőnyilvánulásait tanulmányozta s ezzel a F. tanának első számbavehető kutatója lett. l544-ben fedezte fel Hartmann György nürnbergi pap az inklinációt is és miután Mellet a tü lengéseiből már az erő nagyságára iparkodott következtetéseket vonni, a F. ismeretének gyors fejlődése biztosítottnak látszott. Valamint nehéz testek forgó mozgásánál a végzett munka a test sulypontjának tekintetbe vétele által fejezhető ki, ugy mágneses távolhatásnál valamely mágnes forgó mozgása közben végzett munkája pozitiv és negativ mágneses tömegeinek két sulypontja által az ugynevezett északi és déli pólusra hatása által mérhető. A két pólust összekötő egyenes a mágnes tengelye, mely még geometriailag szabályos tü v. pálcaalaku mágneseknél sem esik össze szükségképen az alak geometriai tengelyével. Ezeket előre bocsátva, megadhatjuk a F.-i erő meghatározó részeit, az irányt és erő nagyságát, az intenzitást. Az irányt két szöglet szolgáltatja, a deklináció és inklináció, értve az előbbin azon szögletet, melyet a mágnes tengelyén átfektetett függélyes sik (az ugynevezett mágneses meridián) képez a csillagászati meridiánnal; az utóbbin, melyet a mágneses tengely képez, a mágneses meridiánban a vizszintessel. Nálunk a tü északi vége nyugot felé és a horizont alá mutat. Az intenzitás pedig azon erő, melyet a F. valamely egységnyi mágnestömegre gyakorol. Mivel ennek megmérése nagy nehézségekbe ütközik, az egész erő helyett inkább ennek vizszintes, tehát a deklinációtűre ható összetevőjét határozzuk meg, melyet megfelelőleg a F. horizontális összetevőjének intenzitása néven hivjuk. Mivel ez intenzitás a rendesen használt mágnestük terjedelméhez képest állandónak, azaz a mágnes egyes tömegein támadó F.-i erők irányai egymás között párhuzamosaknak tekinthetők és a mágneses tömegek egyenlő részben pozitivek és negativok, világos, hogy a F. haladó mozgást nem, csak forgó mozgást hozhat létre.
A deklinációt csavarodási mérlegen határozzuk meg, ugy hogy a vizszintes rudat képező mágnestű a mágneses meridiánban sodratlan fonalon függjön. A mágnesre merőlegesen erősített tükröt skálás távcsővel leolvasva, megkapjuk a tükör normálisának irányát. Ha most a mágnest átfektetjük, előbbi felső lapját alsóvá teszszük, akkor a tükör normálisának két irányának közepese a mágneses tengely iránya, melyet az asztronomiai meridiánhoz már könnyü viszonyítani. Az erre szolgáló műszer magnetometer, melyet utazási célokra különösen Lamont állított elő kompendiozus alakban.
Az inklináció meghatározása sokkal nehezebb; a főnehézség, hogy a tűt sulypontján át vezetett horizontális, surlódás nélküli tengely körül kellene forgathatóvá tenni, mit szigoruan kivinni nem is lehet. Legközvetlenebb, de egyszersmind legkevésbbé pontos meghatározása az inklinatoriamon történik, függélyes, beosztott körlapon, melynek középpontjában a tű, sulypontján át vezetett vizszintes tengely körül lehetöleg surlódás nélkül forog. A körlap sikját a mágneses meridiánba hozzuk és leolvassuk a tű végeit. A számos, ezen készüléknél előforduló hibaforrás kiküszöbölése végett megváltoztatott körülmények között több mérést eszközlünk, amelyek leirása azonban már tankönyvbe tartozik. A legnehezebb müvelet az, hogy a tű sulyponti hibájának elkerülésére a tűt át kell mágnesozni ugyanazon momentumra, melylyel előbb birt. Az ily módon eszközölt pontos mérésnek is még mindig azon nagy hibája van, hogy a hosszu tartama alatt az inklinációban időközben esett változásairól nem ad számot. Ha különben ezen meghatározást nem a meridiánban, hanem általában két egymással 90°-nyi szögletet képező azimutban végezzük, akkor két más, az inklinációnál nagyobb hajlást kapunk, melyekből ugy az inklináció maga, mint a deklináció is levezethető. A Lamont-féle utazási magnetometeren az inklináció meghatározása a F. vertikális összetevőjének intenzitása segélyével történik. Ha ugyanis az egész intenzitás J, vertikális és horizontális összetevője V és H és az inklináció i, akkor e három erő a mágneses meridiánban derékszögü háromszöget képez, melynek átfogója J, melynek vizszintes és függélyes befogója H és V, mig J ég H képezte szög i. Áll tehát V = J sin. i, H = J cos. i és ezekből tang.i = V/H, ugy a függélyes és vizszintes összetevő intenzitásának quociense az inklinációt szolgáltatja. Ezen eszmemenetet megvalósítandó, a Lamont-féle készüléken a mágnestű magában két, az átmérőn szemben álló vertikális lágyvas pálca végei erősíthetők meg; az egyik pálca a tű fölé, a másik alatta áll; végei azonban a tű magasságában vannak. E pálcában a F. vertikális összetevője vele arányos mágnességet indukál, minek következtében a tű, melyet eredeti irányában a F. horizontális összetevője tartott volt, kitér. A kitérési szöglet azon egyensulyi helyzetnek felel meg, melyben a horizontális erő és a vertikális erővel arányos indukált mágnesség forgási momentuma egyenlő, amiből az említett uton, a lágyvaspálcákat jellemző állandó ismerete alapján az inklináció kiszámítható. Ez elemnek legpontosabb és legmegbizhatóbb meghatározása most a Weber-féle földinduktorarral és ennek még tökéletesebb módosításával, a rotációs induktorral történik. Ez lényegében véve köralaku tekercs, mely sikjában fekvő, a mágneses meridiánhoz párhuzamos tengellyel bir. Ha a tekercs sikját vizszintesen fektetjük és fél fordulattal forgatjuk, benne a F. vertikális összetevője elektromos áramot indukál, melynek Jv intenzitása közbeiktatott galvanometeren leolvasható s mely az indukáló vertikális intenzitással arányos: Jv = CJ szin. i. Ha ellenben a tekercs függélyesen, és sikja a mágneses meridiánra merőlegesen áll, akkor a félfordulat benne egy Jh erősségü áramot indukál, melynek intenzitása a F. horázontális összetevőjével arányos: Jh = CJ cos. i. Mindkét esetben C ugyanzon faktor, mely a tekercs méreteitől és alakjától függ. A két egyenletből következik: tang i = Jv/Jh', azaz, az inklináció közvetlenül a földinduktorbaa indukált két áram erősségének viszonya.
A horizontális intenzitás meghatározására végül Gauss eljárása szerint ugyancsak a magnetometerben egy mágnesrudat lengetünk. A lengetési idő nagyon pontosan megállapítható és segélyével kiszámíthatjuk a horizontális összetevő intenzitásának és a mágnesrud mágneses momentumának szorzatát, mely utóbbi valamely mágnesrudra vonatkozólag bizonyos határokon belül állandó jellemző adatnak tekinthető. Ha most ugyanazon mágnesrudat arra használjuk fel, hogy vele akár a mágneses meridiánban, akár pedig a mágneses kelet-nyugot vonalban tetszőleges, kis mágnestűt, méreteihez képest nagy távolságból kitérítjük, akkor a kitérési szögletből meghatározható egyszerü módon az előbb mondott horizontális összetevő és a mágnesrud mágneses momentumának viszonya is, mi egyenként mindkét mennyiség ismeretéhez vezet. A Lamont-féle utazási műszerben rendesen olyan mágnest használunk, melynek mágneses momentuma egyszersmindenkorra ismeretes, illetőleg melyet időről-időre meghatároznak. Ekkor természetesen ugy a lengési megfigyelések, mint a tényleg gyakrabban használt eltérési megfigyelések magukban is elegendők a horizontális összetevő megállapítására.
Az eddig említett módszerek - az inklináció mérésénél a Weber-féle, az intenzitásnál a Gauss-féle eljárás - abszolut meghatározások néven ismeretesek. De mivel a mágneses elemek nemcsak helyről-helyre, hanem ugyanazon ponton az idővel is váltakoznak, kivánatosak oly módszerek is, melyek minden pillamtban, sőt lehetőleg folytatólagosan is szolgáltassák a F.-i elemek értékeit, vagy legalább változásait. Az erre szolgáló műszerek a variometerek s az eddig leirt készülékek között a legtöbb variometer gyanánt is használható. Ezek mind lényegileg mágneses erő vagy a felfüggesztő fonal csavarása által a meridiánból kitérített mágnesrudak, melyek a F.-i elemek változásai mellett egyensulyi helyzeteikből kitérnek; az inklináció változásainak meghatározására alkalamsan berendezett mérleg ingadozása (Lloyd-féle mérleg) is használható. A leolvasás a mágnesrudra erősített tükörrel és skálás távcsővel történik; ha ellenben a tükörrel állandó irányban odavetített fénysugárt reflektáltatunk valamely fotografia-lemezre (hengerre), mely a mágnesrud lengésére merőleges irányban óramű segítségével egyenletesen mozog, akkor a mágneses variációk folytatólagosan és önműködően jeleztetnek. Hasonló elvek szerint készíthetők oly műszerek is, melyekkel a F.-i elemeknek helyről-helyre való változása megállapítható. A horizontális intenzitásnak helyi változásait p. legkényelmesebben a Kohlrausch-féle helyi variometer szolgáltatja. Az intenzitást régebben konvencionálisan mérték, egységül véve p. azon erőt, melyet Párisban egy bizonyos időpontban észleltek. Gauss és Weber érdeme az abszolut, tisztán csak hosszuságra, tömegre és időre mint alapegységekre támaszkodó mértékrendszer bevezetése, melyet ma általánosan használunk..
A Föld felületének mágneses magaviseletét legkényelmesebben grafikai uton tüntetjük föl, megszerkesztvén azon görbéket, melyek mentén a deklináció, az inklináció és a horizontális vagy egész intenzitás bizonyos, de állandó értéket képvisel. Az egyenlő deklinációval biró helyeket összekötő vonal, isogona, az egyenlő inklinációs hegyek vonala isoklina, ugyanazon intenzitásu helyeket kapcsoló görbe az izodinamikus vonalak nevét viselik. Az első görberendszer nagyjában a meridiánokkal párhuzamos, de helyenként magában zárt isogona-rendszerek is találhatók. E vonalak a Földfelület négy pontjában metszik egymást, két mágnesesen kitünő pontban, melyet mágneses pólusnak szokás nevezni s melyekben az inklináció-tű függélyesen áll, a nélkül, hogy az intenzitás e helyen maximumot tüntetne fel (ámbátor itt a pólus szó teljesen mást jelent, mint a mágnesség tanában) és a két földpólusban; utóbbiakban csak azért, mert a tű irányát a mágnességgel össze függő csillagászati meridiánhoz viszonyítjuk, melynek iránya a pólusban határozatlanná válik. A deklinációval nem biró helyek görbéi az agona. Az isoklinok és isodinamok elég közel simulnak a parallelkörökhöz, bár az utóbbi rendszer szintén tüntet fel kis, magában zárt görbéket. A 0 deklinációs helyek görbéi az aklina, vagy a mágneses equator.
A mágneses elemek még ugyanazon helyen is változásoknak vannak alávetve, melyeket variációknak szokás nevezni; megkülönböztetünk szekuláris (évszázados), periodikus és aperiodikus vagy háborgatási variációkat. A periodikusak vagy a napfolt gyakoriságának változásához, v. az évhez v. a nap tartamához kötöttek. Legelőször fedezték fel a szekuláris variációt a delklinációban. A tű ugyanis Párisban 1580-ban ll° 30'-cel kelet felé mutatott, azután nyugot felé tartott, mig 1663-ban pontosan az észak-irányt adta.1814-ben a tű már nyugoti kitérésének maximumát 22°t 34'-et érte el és ezóta ismét kelet felé tartó mozgásban van. Ezen változással párhuzamosan halad az inklináció és intenzitás variációja is. A tünemény okát nem ismerjük, sem pedig teljes lefolyását; valószinü azonban, hogy itt is hosszantartó periodikus jelenséggel van dolgunk, melynek teljes befutására mintegy 400-600 év szükséges. Bonyodalmasabbá teszi a változás magyarázatát ama megfigyelés, hogy különböző helyeken különbözőképen viselkedik a szekuláris variáció. Legtisztábban látnunk a napfolt-periodusban. 1852-ben fedezte fel Wolf Rudolf és tőle függetlenül Gautier Alfréd (Lamont és Sabine ugyanazon kissé korábbi felfedezését nem merte volt még közzétenni), hogy a mágnesvariációk, különösen pedig a deklinációé, teljes párhuzamosságban haladnak a napfoltok gyakoriságával. Ha r jelenti a Wolf-féle relativ számot, egy adatot, mely a Napnak foltokkal való födését jellemzi, és v a mágneses variációt, α és β két állandót, melyek a megfigyelési hely fekvésétől és a relativ szám megállapítására szolgáló távcső szerkezetétől függ, akkor v = α + βr oly biztosan áll, hogy akár a mágnestű nagyobb-kisebb kilengéséből bizton következtethetünk a Napon levő nagyobb foltokra. A periodus tartama ugyanaz, mint a napfoltok gyakoriságáé, t. i. 11 1/9 és ugy, hogy egy században éppen 9 periodus észlelhető. Egy másik, a mágnességgel összefüggő jelenség az északi fény gyakorisága ugyanezen periodust követi, ugy hogy teljesen bizonyosnak állítható, hogy ezen változások oka a Napban keresendő. Az évi és napi variáció, melyben éppen ugy, mint a most mondottban, mind három F.-i elem részt vesz, leginkább a Nap hőhatásaival látszik összefüggni. Mindazonáltal a kapocs nem egyszerü, mert a napi variációk sok helyen kettős periodusosságot tüntetnek fel és helyről-helyre is változók. Fölötte érdekesek a háborgások, a három mágneses elemnek időhöz nem kötött változásai, melyekre már a Humboldt által eszközölt, 1828-30-ig Berlinben, Freibergben, Nikolajewben és Kasanban folytatott természetmegfigyelések némi fényt vetettek. Rendesen oly irányuak, hogy a tű közepes napi járását még jobban kiemelik. Észak felé haladva erősebbekké válnak és nem helyi érdeküek, mert a két féltekének ugyanazon meridiánja mentén ellentett jelüek; ugyanazon parallelkörön a háborgás fészkéből a változás kelet és nyugot felé halad fogyó intenzitással, mig 90°-ra jobbra és balra teljesen eltünik vagy legalább is erősen gyengül. Azontul a háborgás jele megfordul, erősödik és a kiindulási fészektől 180°-ra ismét maximumot ér el. A háborgások rendesen földrengés, vulkános kitörés és északi fény alkalmával észlelhetők; a zivatar abszolute nem idézi elő, de legszorosabb kapcsolatban állanak a földáramokkal. A földáramokat először Barlow észlelte 1847. Derbyben, utána Baumgartner, de különösen Lamont és Wild tanulmányozta azokat, az előbbi a München melletti bogenhauseni csillagdán, az utóbbi Pulkowában. Ha egyenlő anyagu és felületi minőségü, tehát egymással kapcsoltan elektromos különbséget mem adó fémlemezeket a Földbe sülyesztünk és egymással a Föld felett vezetőleg összekötünk, elektromos, nagyobb-kisebb intenzitásu, gyors lefolyásu áramokat nyerünk, melyeket földáramoknak nevezünk s melyek semmiképpen sem vezethetők vissza kémiai folyamatokra. Lamont kisérleteinél a két lemez 100 és 200 méter távolságban állott egymástól; más esetekben egy országnak egész táviróhálózatát használták fel kisérletezésre. A meridiánnal párhuzamos vezetékben fellépő észak-dél irányu áram Lamont megfigyelései szerint mindig a tű nyugoti deklinációját növeli, mig a meridiánra merőlegesen állított vezeték áramai a horizontális intenzitással kapcsolatosak, oly módon, hogy kelet-nyugot irányu áram ezen intenzitást növeli.
A F. elmélete. Gilbert szerint a F. székhelye a Föld középpontja; Halley az irogonok alakjából minden féltelkén két mágneses pólust tételez fel, ezenkivül a Föld belsejében forgó magot, melynek Föld kérgéhez való külónböző helyzete a változásokat magyarázza. Tudományosabban jártak el Euler, Mayer Tóbiás, Biot és Hansteen, kik a következő feladatot iparkodtak megoldani: mily módon helyezendő el a Föld belsejében egy vagy több mágnesrud, hogy a földfelületi megfigyeléseknek eleget tegyen? Eredményeik tisztán negativ, amennyiben a földfelület mágneses magatartása kevésszámu, bármily eloszlásu, egyszerü mágnesekkel nem magyarazható. Legujabban Raulin és Roche, továbbá Linder ismét a forgó belső mag hipotézisét fogadták el s ezzel legalább annyit sikerült megmagyarázniok, hogy 1664-től 1814-ig az isogonok rendszere a 70-ik északi szélességi fok alatt teljes 90°-kal elfordult. Mollweide és Hansteen ama feladatot is iparkodtak megoldani, miképen határozhatók meg valamely hely geografiai koordinátái mágneses elemeiből? de nagyon kevés sikerrel. Egészen más szempontból indulva ki, oldotta meg a kérdést Gauss, anélkül, hogy csak a legkisebb hipotézishez nyult volna; még azon látszólag elsőrendü fontossággal biró kérdést sem kellett bolygatnia, vajjon a F. székhelye a Földben, kivüle, v. részben itt, részben ott keresendő? Egész eljárása a potenciálelméletnek egy Green által felfedezett tételére támaszkodik és lényege, sőt alakilag is teljesen azonos a geoid meghatározásával. Ezen tétel értelmében a Föld belsejének amugy is ismeretlen mágneses állapota egészen ignorálható és helyettesíthető a földfelületi mágneses hatásokkal, melyek közvetlenül lemérhetők. És nem is szükséges, hogy a F. mindhárom elemével foglalkozzunk; Gauss eljárása szerint bevezethető a potenciále fogalma, melyből egyszerü analitikai számítás által (differenciáció) adódik az erő nagysága, az intenzitás és iránya, a deklináció és inklináció. Ha (l. Geoid) V a mágnes potenciále, dm1 a Föld belsejének vagy külső környezetének egy hatásos mágneses tömegeleme, r1, λ1, β1 és r, λ, β ezen elemnek és a vonzott pontnak geografiai koordinátái: a vezérsugár, geografiai hosszuság
az integráció kiterjesztve a Föld és esetleg környezetének minden mágneses tömegpontjára, a potenciále. A kifejezés sorbabontás által tetszőleges pontosságig kiszámítható; ha a mágnesség a Föld belsejében keresendő, e sorbabontás r, ha ellenben kivüle fekszik, r1 fogyó hatványai szerint a történik. A fellépő koefficiensek, melyek lényegesen a vonzott pont geografiai fekvését jellemzik, számadatokat tartalmaznak, melyek a Föld felületén alkalmasan elosztott mágneses megfigyelésekből vezethetők le. A Gauss-féle elméletnek első tagjai (CGS-rendszerre átszámítva) a következők:
Gauss elméletében 24 koefficienst tart meg, melyek a földfelület mágneses magaviseletét már elég jól adják vissza. Más szóval: a Föld felületén 24 helyen eszközölt mágneses megfigyelésekből már az egész Föld felületének mágneses magaviselete tanulmányozható. Ujabban a kifejezés pontosabb kifejtését is ismerjük, de már ez alakban is mutatja (éppen mert benne a r1 fogyó hatványai szerint haladó tagok az elérhető pontosság rovása nélkül elmaradhatnak), hogy a F. fő székhelye a Föld testében magában keresendő.
A Föld összes mágneses magaviseletét egységesen legjobban ezen potenciále által lehet ábrázolni, összekötvén mindazon helyeket, melyeken a potenciále ugyaanzon tetszőleges, de állandó értéket képviseli; ezek az egyensulyi vonalak, a mágneses niveau-vonalak rendszere, melyeket mágneses paralleleknek is szokás nevezni. A görbe bármely pontján emelt merőleges adja e helyen a mágnestű irányát és ezért az ezen paralelleket derékszög alatt metsző vonalrendszert mágneses meridiánoknak hivjuk.
A Gauss-féle elmélet, bármily tökéletes is, a F. okairól és időbeli változásairól semmi felvilágosítást sem ad, de koncepciójánál fogva nem is adhat. És ezen a téren a hipotézisek száma légió, különösen mert még a sarkfény és a földfelület némely elektromos magaviselete is ez uton volna magyarázandó. Az eddig is röviden érintett hipotéziseken kivül megemlítendő Ampere elmélete, mely a F.-et elemi elektromos áramlatokra vezeti vissza; Gringmuth és mások, kik a Föld belsejének különböző forgási sebességéből keletkező surlódásra gondolnak; Faraday, ki a levegő oxigénjét okolja; Pasker és Skalweit, kik kozmikus befolyásokba hisznek. Némileg kapcsolatosan az északi fénynyel. Muncke a Földet nagy termoelemnek tekinti, mig Edlund a Föld unipoláris indukciójára; De la Rive a passatszeleknek elektromosságot átvivő szerepére támaszkodik. E két utolsó elmélet a zivatart oki összefüggésbe hozza a sarki fénynyel, olyannyira, hogy emezzel ellentétben amaz egyenesen «equator-fénynek» mondható. Baumhauer, Olmstedt, Töpler és Zehfuss végül kozmigkus vaspornak, a Föld sarkainak közelében való bömlésre gondolnak. Legmesszebb megy magyarázataiban Zöllner, ki Lamonttal együtt a földáramokban látja a F. okát; ezek szerinte ugynevezett konvekció-áramok, melyek a Föld felületén, részben belsejében egyszerü anyagátvitel által, driftáramlatok által keletkezhetnek s melyek e keletkezési módjuknál fogva kimutathatólag a Napon is előfordulnak. Az áram iránya ezekben tulnyomólag a folyadék áramlásának irányával megegyező; a Föld felett tehát a felső passatnak megfelelőleg az északi félgömbön dél-délnyugot, a Föld belsejében következésképen nagyobbára észak-északkelet. Ezzel egyetértően az isoklinok, isodinamok és egyensulyi vonalak mind erősen nyugot felé eltérített tengeri vagy légköri equatoráramlások jellegére emlékeztetnek. Zöllnerrel egyidőben Menzzer is hasonló felfogásból indult ki, sőt a szárazföldek konfigurációjából, melyek a földáramokat eltérítik, meg is határozza a Föld északi mágneses pólusát, mely az ő számításai szerint 289° 37' k. h. ferró és + 69° 12' szélesség alatt fekszik, mig Hansteen megfigyelésekre támaszkodva, e számokat 290° 21' és + 69° 30'-nyinek találja. Ez megmagyarázná a Nap és Föld mágneses kölcsönhatását, sőt a Napnak az üstököscsóvákra kétség nélkül gyakorolt elektromos hatását is. Ugyanezt teszi más foglalatban Siemens Werner, ki William testvérének On the conservation of the solar energy nevü dolgozatában kifejtett nézeteire támaszkodva, a napot ugy, mint a Földet statikai elektromosságal töltött testeknek tekinti, melyeknek tengelyforgása hozza be a F.-be szükséges elektrodinamikai elemet. Mekánikailag mozgatott statikai elektromosság ugyanis éppen ugy viselkedik, mint az áramló elektromosság. Erre emlékeztet némileg Hornstein és Allan Brown is, kik mindhárom mágneses elem variációiból képesek voltak a Nap tengelyforgásának tartamát levezetni. Cornu szerint a Napon előforduló és spektroszkóppal könnyen.kimutatható vas viszi a F. jeleiben a vezérszerepet.
A F., mint ujabban kitünik, a legszorosabb kapcsolatban áll a talaj geotektonikus szerkezetével (v. ö Naumann Ödön dr., Die Erscheinungen des Erdmagnetismus in ihrer Abhängigkeit vom Bau der Erdrinde). A számos meglepő példa közül csak azt az egyet említjük, hogy ugy Kreil, mint külösen Schenzl (Az isogonok rendhagyó menetéről Magyarország erdélyi részeiben. Schenzl Guidó. Budapest 1877, Értekez. a term.-tud. köréből) megfigyelései szerint az erdélyi isogonok teljesen, követik az Erdélyt határoló hegységeket, minek következtében hurkot képeznek, melynek csomója Kolozsvár és Felvinc közé esik. L. még Deklinatorium és Deklinográf.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
