Dionysos
Dionysos v. Bakchos (l. a mellékelt rézkarcot), a rómaiaknál Bacchus, Liber, a régi görögök boristene. Anyja Semelé volt, Kadmos, tébai (beóciai) király leánya, atyja Zeus. A fiu a monda szerint idő előtt , akkor született, mikor egy izben Zeus Semelét, kérésére, teljes olimpusi fenségében látogatta meg, és a halandó királyleány a lángok martaléka lett. Zeus a koraszülött gyermeket combjába varrta, s fogantatására kilenc hónappal ujból világra hozta. A nimfák nevelték fel Nysában (ezt költötték a D. név megmagyarázására), s ezért kapta a D. nevet. Születésének mondája tehát Beóciában játszik, s e helyszin, valamint egyéb lejebb fejtegetett mitoszok arra vallanak, hogy D. kultuszát, épp ugy amint Arését (l. o.) a trákok honosították meg Görögországban. A trák eredet mellett mindennél nyomatékosabban a D.-kultusz orgiasztikus jellege bizonyít, melyet különben Kybelé (l. o.), e frigiai istenség kultuszában is föllelünk. A frigek pedig az orgiazmust Tráciából hozták, hova egész Illiriáig el-elkalandozgattak. Ők Sabazios v. Sabos néven egy D.-féle istent tiszteltek (de Hyás és Euaios néven is), s egy Aristophanés-szkolion tanusága szerint D.-t e néven a trákok is imádták. Papjait pedig sabosok-nak (σαβοι) nevezték, s ezek az istennek orgiasztikus tisztelése alkalmával az Euoi-Saboi felkiáltást hallatták.
Az idegen kultusz terjedését, a lakosságnak ellene sok helyt való ellenállását több mitosz szemlélteti. Ki ez istent szivesen fogadta, mint p. Ikarios (l. o.) v. Oineus (l. o.), azt megajándékozta legbecsesebb ajándékával, a szőllőtővel, mely csakhamar az egész tartomány áldásává válik. Meghódítja magának az egész világot, és egész Indiáig hatol kultuszát győzelmesen meghonosítani. Ki őt e hóditó utjában feltartóztatja, üldözi, azt szörnyen meglakoltatja. Igy meglakol Lykurgos, Dryás fia, a trák édónok királya, ki a részeg D. dajkáit elüzte Nysából, s magát az istent a tengerbe ugrani kényszerítette. Zeus ezért őt megvakította, egy későbbi monda szerint pedig D. tébolylyal sujtotta, majd meg lovak által széjjeltépette. Nemkülönben megbünhödik Pentheus (l. o.) is, a tébai király. A tirrhéni kalózokat, kik az ifju istent elrabolják, különböző rémes látományokkal (hiuzokkal, tigrisekkel, párducokkal) megijeszti s delfinekké változtatva a tengerbe ugrasztja. Ilyen látományokkal rémítgeti D. Minyos leányait is, mielőtt denevérekké változtatja (l. Alkithoé), s tébolylyal sujtja Proitos, szikioni király három leányát is, mert nem akarnak részt venni az asszonyok bacchikus menetében. A bornak mértéktelen élvezetéből eredő elmebajokat tehát (a delirium tremensben szenvedő állatokat szokott látni) a régi görögök hite D. büntető kezének tulajdonította.
De boristenné D. a görög nép tudatában csak fokozatosan vált, amily mértékben az orgiazmus lényegét és célját feledni kezdték. Eredetileg jósisten volt, s nevezetesen a trákoknál. E mellett tanuskodik, hogy a Szatráknál, egy a Pangaion hegyeiben lakó trák néptörzsnél D.-nak jóshelye volt, s az istennek a maga jósló papnője: és hiteles tanuság szerint a delfii jóshely is Dionysos (itt chthonios-istenség) kultusza szolgálatában állott, s azt az Apollón-kultusz még később sem szorította ki egészen. És mivel a trákoknál a jóslás, ihletés tehetsége - hitök szerint - a bor élvezetéhez volt kötve, megmagyarázható, hogy miként vált Görögországban a régebbi Apollón-kultursz predominációjánál fogva D. idővel boristenné. De azonkivül, hogy D. a trákoknál jósisten volt, adatunk van arra nézve, hogy az évi jó termés istene vala. Tudván azt, hogy ez volt régi istenségi mivolta, könnyen megmagyarázhatóvá válik egész kultuszának szimbolikus jelentősége. Az orgiasztikus D.-kultusz szimbolikus jelentősége tehát ez: Az évi jó termés, termékenység istensége, ki ihlető jósisten egyuttal, ez a jótékony szellem megszállja az embert, ki segítségével diadalmaskodik a természet démonikus káros működésén. Igy magyarázható a D.-imádók féktelen eksztázisa, mértéktelen lármája.
E magyarázat alapján megfejthetjük azt a mitoszt is, mely azt regéli, hogy D.,-t nimfák nevelték fel. Minthogy a nimfák az életet adó nedvességet reprezentálják, érthető, hogy az évi termés növésének és érésének a nedvesség által való előmozdítását allegorizálja e mitosz. Delfiben ezt akként szimbolizálták, hogy ott a papnők (thyiasok) a téli időben bölcsőben fekvő (innen D. Liknités, gyönge, fejletlen gyermeket hangos kiáltásokkal uj életre és erőre keltették fel. Viszont nem természeti eseményeket burkol mitosz köntösébe, hanem etiologizál az orfikus D.-Zagreus mitosz. Ez azt regéli, hogy a gyermek Zagreust széjjeltépték a titánok, de Zus megmentette szivét, megette s aztán mint D.-t ujból világra hozta. A mitosz egyszerüen okát akarja adni a régi, barbár korszakban divott gyermek- és ember-áldozatoknak; lehet, hogy ezek azért történtek, mert az emberi vért élelet adónak, életre keltő hatásunak tartották. A bika, melyet a D.-hivők Argoszban és Eliszben áldoztak, mindenesetre D.-nak életadó és termékenység nyujtó hatalmát, illetőleg magát az istent szimbolizálta. Ugyanaz a jelentősége volt a szerényebb bakáldozatnak is. Az asszonyok pedig azzal, hogy az áldozati állatokat megeszik, az életet, tenyészetet és termékenységet nyujtó hatalomban részesülnek, illetőleg magával az istennel telnek meg, s áldását kitöréseikben közlik a fogékony természettel. Végre az asszonyok az orgiasztikus kultuszban a D.-t nevelő nimfáknak képviselői. Hogy borostyánnal voltak megkoszoruzva, annak oka az, mert a görögök hite szerint ez örökzöld növényben isteni lényeg lakozik, mely csak D.-nak, ennek a tenyészet-adó istennek lényege lehet. Hiszenm a beóciaiak hite szerint az élőfában is a sarjasztó D. Endendros (v. Dendrités) szelleme lakozik.
A D.-kultusznak meghonosodása mindenütt egyuttal a demokrácia diadalával járt. D. ugyanis a földművelő lakosság istene volt. Minthogy kultusza kapcsolatban állott a demokratikus államformával, érthető Attikában, illetőleg Athénben való virágzása. Ott több nagy ünnep szolgált D. ünneplésére, igy 1. Oszchoforiák (szőllőtő-hordó ünnep) ősszel a Pyanopsion havában; a bor- és olajbogyótermésért hálálkodtak D.-nak és Athénének ünnepi menettel, melyben két szőllőtő-vivő gyermek lépdelt, és versenyfutással. 2. Apaturiák (a. m. község-ünnepek), melyeken Zeus Phratrioson és Athénén kivül egyéb isteneknek, jelesen D. Melanaigis-nak (a feketekecskebőrü D.-nak) is áldoztak; ugyancsak Pyanopsion (okt.) havában voltak. 3. Mezei (ta kat agrus) Dioniziák Poseideon (dec) havában tartattak ünnepélyes menettel, melyben D. oltáráig a phallost vitték s az áldozati bakot, leányok korsókkal és áldozati kosarakkal haladtak; ez alkalommal D.-re és Phalés-re, a megszemélyesített phallosra, a nemző erő eme szimbolumára dalokat énekeltek. Az ünneplők azután különböző bohóságokat vittek véghez. E Dioniziákon fejlődött a D.-t dicsőitő dal ditirambussá, a ditirambusból pedig vált idővel a dráma (l. o.), s az ilyen drámai művek előadása lőn később az ünnepnek főpontja. 4. Lénaiá (borsajtó ünnep) Gamélión (jan.) havában. Ünnepi menettel, ditirambusok eléneklésével, majd drámai művek előadásával ünnepelték D.-t. 5. Antesztériák (l. o. a. m. virágünnep) három napi ünnepek. Az első nap ünnepének Pitoigia (hordónyitás), a másodikának Choesz (l. o.), a harmadikának Chitroi (edények, tudniillik ünnepe) volt a neve. Eredetileg Chthonios-istenségeknek ünnepe volt, s minthogy D. is sok helyütt (p. Delfiben is) ilynemü istenségnek vétetett, lassan egészen a D.-kultusznak lőn szentelve. 6. Nagy vagy városi (ta astika vagy megala) Dioniziák Elaphébolión (március) havának 9-13. napjain tartattak. Bevezetésük az egy nappal előbb s Athénben évente tartott Asklépieia-ünnep (l. o.) volt. Athén városának e legkiválóbb ünnepe az archón basileus vezetése alatt állott. Az első két napon ünnepi meneteket, áldozatokat, lirei versenyeket, a három utólsón drámai előadásokat tartottak. Ünnepelték D.-t egyebütt is, igy Roduson szini versenyekkel (az ünnep neve Dionysia volt) s nevezetesen annak Lindos városában, hol a Sminthia nevü ünnepet ülték (mint egéristennek, azaz jósistennek) tiszteletére.
D. attributumai a tirzus (thyrsos), vagyis a borostyánnal és szalagokkal körülvett pálca, a kantharos, azaz egy nagy, kétfülü ivóedény, a fáklya, a szőllőgerezd, az őzbőr (nebris), melyet általvetőnek visel, és a misztikus cista, egy félig fedett kerek kosár, melynek födele alól kigyó tekerőzik ki, az orgiasztikus szolgálathoz való (nem tudni minő) «titokzatos szentségeket» tartalmazta. Szent állatai voltak a bika, a bakkecske, az oroszlán és a párduc. A D. névnek olyféle etimologiáját, mely egyuttal D. istenségi mivoltával összeegyezthethető volna, adni nem tudnak.
A rómaiak D.-t Bacchusnak v. Liber-nek (l. o.) nevezték el s Libera néven Ariadnét feleségeként tisztelték. Kultusza a Démétérével körülbelül egy időben honosodott meg a rómaiak közt s náluk mindenkor Démétérrel, illetőleg Ceres-sel (l. o.) együtt ünnepelték. Tisztelete eleinte a görög D.-tiszteletnek volt egyszerü másolata s a Liberalia (márc. 17.) ünnepen, melyen a római ifjak a toga virilist először öltötték magukra, nyert hivatalosan kifejezést. A nők orgiasztikus éjjeli ünnepeit azonban csakhamar a tulságba vitték a rómaiaknál, mig egy szenátushatározat 186. Kr. e. ez éjjeli üzelmeknek valamelyest véget nem vetett. (L. Bacchanalia.)
A művészet D.-t kétféleképen ábrázolta, u. m. szakállas férfiunak és szakálltalan ifjunak vagy gyermeknek. A szakállal való ábrázolás a legrégibb időktől fogva mindvégig divott, a szakálltalanul való csak a Kr. e.-i IV. századtól fogva divott amazzal párhuzamosan. A D.-alakítások legrégebben puszta, bárdolatlan fadarabokból, a D.-imádás egyszerü szimbolumaiból keletkeztek. A fatörzsnek t. i. oszlopfőt és ruházatot adtak, az oszlopfő alá D. szakállal álarcát (prosóponját) tüzték oda, a törzsbe pedig szőllő- v. borostyángallyakat. Tovább mentek azzal, hogy az oszlopfőt magával a D.-fővel helyettesítették. Ebből természetesen hamar fejlődött az istennek emberalaku megjelenítése, amint az a régi vázákon igen sokszorosan tünik szemeinkbe. Az archaikus vázákon, vagyis, ahol az alakok feketék és a háttér világos, az isten ruházatosan, chitónnal és a föléje öltött himationnal van ábrázolva, attributumai a borostyánkoszoru, a kantharos, kezében vagy szőllő-, vagy borostyánrepkény van. A vörös alaku s fekete hátterü vázákon a régi ruházaton kivül eléfordul a párducbőr, mely a fekete alaku vázákon nem jelentkezik. A ránk maradt archaikus szobrok között nem igen állapítható meg határozottsággal valamelyes szobor D.-szobornak, legfeljebb talán a római Albani-villának nagyméretü szobra, melyet eddigelé ó-etruszk munkának tartottak és papnak deklaráltak. A Pheidiás-féle korszakból irásbeli tudósításaink vannak Alkamenésnek egy aranyból és elefántcsontból való D.-szobráról, mely az athéni akropolisz déli tövében a D.-templomban volt felállítva. Ülő szobor vala s körülbelül 6 méternyi magas, az ókornak egyik legjelentékenyebb szoboralkotása, a művész főműve. E korszakból való volt a szikioni D.-templomban állott chryselephantin D.-szobor is; a festők közül ez időben Parrhasios festette. Főattributumai voltak a tirzus, mely a repkényt egészen kiszorította, a nebris, és nevezetesen a borostyán koszoru helyébe lépő széles főszalag. A praxitelés-skopási korszak szakállos D.-alakításainak egyike a Herculaneumban talált s most a nápolyi muzeumban 5618. szám alatt őrzött bronzmellszobor, melyet az igazi Platónszobor megtalálásáig sokáig Platónénak tartottak. Rendesen indiai Bakchosnak szokták nevezni, aminthogy a szakállas D.-szobrokat - hibásan, minden kellő alap hiján - indiai D.-oknak szokták elkeresztelni. Az e korból való D.-főket a szemnek lefelé néző pillantása s az arcvonásokon tapasztalható méla gond kifejezése jellemzik. A hellenisztikus korszakban különösen Ikarioshoz való betérését szerették tárgyalni, példája a sok közül egy, a nápolyi muzeumban 6713. sz. a. őrzött domboru mű. Az istent e korban bőségesen ruházatba burkolják, haja, szakálla dus.
l. ábra. Nápolyi Dionysosfő.
Ebbe az epokába való a mellékelt 1.ábránkon fotográfia után bemutatott, jelenleg a nápolyi muzeumban őrzött D.-fő. A római korszakban a szakállas D.-ábrázolások mind ritkábbak lesznek.
A Kr. e.-i IV. sz.-tól kezdve, mint már fennebb említettük, kezdték ábrázolni a szakálltalan D.-t Gyermeknek ábrázolta Herméssel együtt Képhit sodotos, nemkülönben Praxitelés ránk jutott világhirü Hermése (l. o.) karján. De leginkább ábrázolták a gyermek D.-t vagy satyr karján (példája egy, a Louvre-ban őrzött szobor, mely szakállas satyrt ábrázol az evickélő D.-szal karján), vagy pedig satyr v. Silénos Pappos nyakán ülve. Ide tartozik az a szobor, melyet Nápolyban a mestermüvek csarnokában őriznek, s melyet fotográfia után készült rézkarcolatunkon mutatunk be. Anyaga görög márvány (a mellékleten tévesen állítom, hogy bronz). Ifjunak ábrázolta D.-t ugyancsak Praxitelés ércből, mig Skopás adta meg először - ugy látszik - az isten arcvonásainak a bacchikus átszellemültség kifejezését. A Skopás teremtette ideálra megy vissza a 2. ábrán
2. ábra. Lejdai Dionysosfő.
restaurációban bemutatott, nagyméretü D.-fő, melyet Lejdában, a Museum van Oudhedenben 103. sz. a. őriznek. 1700. került Szmirnából Amsterdamba, onnan Lejdába. A görög szobrászatnak egyik jelentékeny, bár erősen megrongált állapotban ránk jutott terméke. Sokáig Ariadné-főnek tartották. A Skopás-adta ideál mellett a IV. sz.-beli költészet behatása alatt kifejlődött a Diadochok idejében a fiatalon alakított istenségnek az a tipusa, melynél az arcvonások bizonyos női lágyságot tükröztetnek viszsza. Ezzel lassan karöltve járt az istennek mezítelenül való formálása. Az átmenetet az u. n. Fejérváry-féle D.-Silénos csoportozat szemlélteti. E görög vésőre valló kiváló márványszobor egykor a Pesten 1850. meghalt Fejérváry Gábor (Pulszky Ferenc nagybátyjának) gyüjteményében volt, közéje a velencei Grimani-palota műkincseiből került. Most nem tudni, hol lappang. Puszky Ferenc hermafroditának tartja. Az isten nyugodtan tekint maga elé, a derékon őt körülfogó Silénos Pappos pedig lelkesedetten pillant fel hozzája, gyönyörködve tanítványa isteni szépségében. Ruhája a himation. A ruhátlan D.-nak igen sok példánya van az európai muzeumokban, mi a 3. ábrán a
3. ábra. Dionysos (Louvre).
Louvreból mutatunk be egyet, mely penteléi márványból van. Az isten karját fején pihenteti, egyik vállán az őzbőrt látjuk általvetve; tekintete ábrándos. Viszont D.-nak erősen nőies arcvonásokkal való megjelenítését a kapitóliumi muzeumban (Rómában), a haldokló vivótermében levő D. mutatja (l. 4. ábra).
4. ábra. Dionysos (Róma).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
