tekerő, forgólant, kolduslant, nyenyere, tekerőlant
tekerő, forgólant, kolduslant, nyenyere, tekerőlant: olyan húros hangszer, melynek dallamhúrját és két vagy több kísérőhúrját, gyantázott kerék forgatásával, dörzsölve szólaltatják meg. A tekerő teste leginkább a cselló testéhez hasonlít. Teljes hossza 75 cm, legnagyobb szélessége 33 cm, legnagyobb magassága 21 cm körül van. Fő részei: 1. a teste – „dobja” – a közvetlenül hozzá csatlakozó kulcsszekrénnyel és a beleépített kerékkel, 2. a kottaház a benne levő billentyűszerkezettel. A hangszertest belsejébe megfelelő oszlopokra, ill. keresztgerendákra van ráépítve a húrokat megszólaltató kerék és a kereket működtető hajtókar tengelye. A 12 cm-nyi átmérőjű kereket a szitakéregszerűen hajlított puhafalemez kerékvédő takarja. A négyszögletes fadoboz – a „kottaház” – a tetőre van ráenyvezve. A beleépített fabillentyűknek – „kották”-nak – T és L formájú „feje” a lefödött kottaház külső oldalán látható. Az ide-oda forgatható kottalevél éle érinti a dallamhúrt, segítségével a hangsor egyes hangjait feljebb vagy lejjebb lehet hangolni. – A múlt században készült tekerők között akad elvétve diatonikus hangolású is. A későbbiek kromatikus hangolásúak; két billentyűsor van rajtuk; egy diatonikus mixolid és egy másik, ami emezt kromatikussá egészíti ki. A tekerők kulcsszekrényén négy kulcs gombja látható. Az utóbbi mintegy fél évszázadban azonban Mo.-on csak háromhúrú tekerőket használtak. A három húr neve: „prim”, „recsegőhúr” és „bőgő”. A prim- vagy dallamhúr középen van, a kerék legkiemelkedőbb pontjára feszül rá. A bőgő és a recsegőhúr oldalt érinti a kerék kilátszó részeit és a kottaszárak alatt húzódik. A két húr tehát játék közben nem érintkezik a billentyűkkel, végig azonos hangon szól. A dallamhúr és a bőgő a kerék alatt egy-egy oszlopocska – „csikó” – oldalvájatában fekszik. A jobb oldalon levő recsegőhúrnál az oszlopot egy élére állított fedőlapocska helyettesíti – ez a „reccsentő” –, amire a „recsegőállvány” alá szorított „recsegő-ék” segítségével szorosabban vagy lazábban lehet a recsegőhúrt rászorítani. Ha játék közben a recsegőhúr nem nyomja a reccsentőt szorosan a tetőhöz, a tetővel való laza érintkezés következtében a szordinált trombitáéhoz hasonló éles hang keletkezik. – A húrokat régebben házilag, birkabélből állították elő. A bőgőhúr sodrását is (vékony szitadróttal) maguk a készítők végezték esztergapadon. A kereket ugyanúgy gyantázni kell, mint a hegedű vonóját. – A tekerőjátékos ülve játszik hangszerén. A tekerő kissé ferdén fekszik ölében úgy, hogy annak bal kéz felőli vége (kulcsszekrény) van lejjebb; a kották fejének lefelé kell néznie, mivel csak a billentés után saját súlyok erejétől csúsznak vissza a nyugalmi helyzetbe. A tekerőt játék közben a játékos szíjjal a derekához övezi. – A játékos hangoláskor jobb kézzel lassan forgatja a kerék kallantyúját, ballal pedig a megfelelő kulcsot csavargatja. Ha a tekerőn a prim alaphangja fis’, a recsegőnek h-n, a bőgőnek pedig H-n kell szólnia. Tekerő és klarinét együttesében (→ hangszeres együttes) a tekerőt a klarinéthoz hangolják: es-klarinét esetében pl. a klarinét c-jéhez (hangzó es’). Eszerint a kísérő húrok hangolása as és As, a dallamhúré es’. A tekerők dallamhúrjának hangterjedelme két oktáv körül van; ebből a játékosok többnyire csak alulról kb. másfél oktávot használnak. – Gépiesen egyenletes hangszíne, hangereje és főleg az állandóan egy hangon szóló kísérő húrok „duda-kísérete” miatt a parlando vagy rubato ritmusú dallamok előadása közben a tekerő hangja erősen emlékeztet a dudáéra. Táncdallamok alatt azonban megszólal az igen jellemző tekerőritmus: a játékos a recsegő-éket kilazítja, a forgatókart pedig nem egyenletesen forgatja, hanem csuklóból történő, alig észrevehető zökkentésekkel, a kívánt ritmusformula szerint, akcentusokat ad a forgatásnak: ezek nyomán szólal meg a szúrós, fémes recsegő hang. A legjellemzőbb ritmusformuláknak szóban rögzített változatai is vannak. Pl. „Verebet fogtam, koppantottam...” – A tekerőjátékos ugyanúgy, mint a citerás, nem az üres dallamhúr hangját tekinti alapnak, hanem a negyedik fokot. Így a kísérő húrok hangja játék közben nem az alsó kvintet, hanem a dallam alaphangját erősíti, amihez a dallamhúrnak a billentések hézagjaiban megszólaló alaphangja szolgáltatja a duda kontrasípjáénak megfelelő alsó hangot. – A tekerőre jellemző külön dallamrepertoár nincs; általában ismert és kedvelt szöveges dalok dallamát játsszák rajta. – Kocsmában, lakodalomban, házi mulatságban a tekerős – rendszerint klarinétossal (ritkábban hegedűssel) társulva – természetbeni juttatást vagy pénzt kapott játékáért. Tiszaújfalun az ötvenes években még disznótoros vagy kukoricafosztóban való muzsikálásért egy zsák csöves kukoricát kapott a helyszínen fogyasztott ételen és italon kívül. Tanyai lakodalmakban, egy-két évtizeddel előbb, természetesen ennél többet fizettek. A klarinéttal társult tekerőnek a tanyavilágbeliek számára kb. olyan értéke volt, mint máshol a cigánybandának. Szentes környékén a padkaporos bálok (földes, kemencepadkás tanyai házban rögtönzött házi bál) emléke szorosan összefonódik a tekerő emlékével. – A tekerő középkori – 10–12. sz.-i – Ny-európai ősét organistrumnak nevezték. Ez méretben is nagyobb volt a ma (Európa-szerte máshol is) ismert tekerőnél. Volt olyan változata, amelyen nagysága miatt csak két ember tudott játszani. A nyekelharpa (billentyűsfidula, billentyűshegedű) nevű svéd népi hangszer átmeneti típus a tekerő és a vonóshangszerek között; a tekerőéhez hasonló billentyűszerkezettel működő, de vonóval megszólaltatott húros hangszer. – Ny-Európában a 16. sz.-ban a tekerőt már nem sorolják a komoly hangszerek közé: parasztok és kóbor zenészek hangszere. A 18. sz.-ban ismét ranghoz jut: egy időre a dudával együtt francia előkelő körök divatos hangszere. Ezután ismét csak paraszt- és koldushangszerként tartják számon. Ilyenként jutott el hozzánk, sőt tőlünk keletebbre, Ukrajnába is. Nálunk írásos emlékekben a 16. sz.-tól fogva említik, de népi hangszerként csak a 18. sz. óta terjedhetett el. A múlt század végén még Szeged környékén sem volt ritka. Századunkban már csak Szentesen és Csongrád körzetében használják. – Irod. Lajtha László–Dincsér Oszkár: A tekerő (A Népr. Múz. Ért.-je, 1939); Avasi Béla: A magyarországi tekerő hangkészlete (Népr. Ért., 1959); Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).
Tekerő
Szenyéri Dániel tekerős (Szentes, Csongrád m., 1950)
Sárosi Bálint
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
