Ó, (1)
Ó, (1). Mindenek előtt e rövid szócskát, mely nyelvünkben ige is, melléknév is, eredetére nézve kell ismernünk; palóczosan ejtve, ao v. aó. T. i. ó (cavet, defendit), és az ó (vetustus, antiquus) alapfogalomban megegyeznek, mert mindegyik távolságra vonatkozik, t. i. magát valamitől óni, vagy ovakodni, am. azt magától, vagy magát attól eltávolítani, távol tartani; ugyanezen értelem rejlik az óvás, óvatos, óvatosság szókban; más részről az ó vetus, továbbá ócska, ódon, ovít, ovik, ovúl oly időre vonatkoznak, mely régen elmult, tehát alapértelmök az időbeli távolság, valamint az előbbiekben a térbeli, helybeli távolság. Ezen fogalomnak nem csak a magyarban, hanem több más nyelvekben is azon o felel meg, mely kissé nyiltabb ajakkal ejtve a. Nevezetesen térbeli távolságra vonatkoznak a távolra mutató magyar a, az, amaz, oly, ott, oda, onnan, amoly, amott, amoda, amonnan, a hellen απο, és απο, a latin ab, olle (ille), a szláv od, a német ab, aber, oder; időbeli távolságra, illetőleg régibb korra: ab, aba, apa, any, anya, aty, atya, ag, agg, aszik, avik, avar, avul, avas, avatag, a megnyujtott áp (= av, ó), am. régiségtől megromlott, előtéttel záp, pl. tojás, áporodik; továbbá: ángy, báty, a hellen αιων, az előtétes παλαι, παλαιος, latin aevum, olim, avus, avitus, német alt, ahn, Ohm, Oheim, ángol old, holland oud stb. Ezen nyelvhasonlatra alapított fogalomból kiindulva úgy vélekedünk, hogy az ó hosszu önhangzóju szóban alaphang a távolságra mutató tompa vagy zárt a, vagy ennek legközelebbi rokona, az o. Midőn az ó távol időt, vagy régi időtől fogva létezőt jelent, elemezve: o-ó, t. i. azon ó (ő) képzővel egyesülve, mely az eredeti, és még tájszokásilag divatos savany-ó, szomor-ó, dombor-ó, keser-ő stb. szókban a törzs tulajdonságára mutat, mi szerént o-ó am. távol minőségü, távol időbeli, régi kortól fogva létező, olyan, mint azon o, mely által távolra szoktunk mutatni. Minthogy továbbá a fennemlitett képző gyakran u, ez ismét vagy amaz közvetlen is v hanggá alakúl, mint: keserő keserü keserv, odó odu odv, fenyő fenyü fenyv; így könyő könyv, hamó hamv, enyő enyv, üdő üdv, elő elv, nyelő nyelv, ölő ölv stb. innen az ó-ból leszen feloldva: ov, ovik, ovúl, ovas, vagy av, avik, avúl, avas; továbbá: avar, avatag, avitt. Valamint az elszámlált szók változatából lettek: keserves, odvas, fenyves, könyves, hamvas stb. hasonlóan az ov av törzsökből ovas avas; miből az is kitünik, hogy miként a keserv, odv, fenyv, hamv stb. hasonlóan az ov és av főnévi rangban, vagy ily rangban is állanak. – Midőn az ó am. cavet, defendit, alakra hasonló a ró, fú, lő, fő, sző, nő, nyű, hí, ví, szí, sí, nyí igékhez, melyek elemezve: ro-v, fu-v, lö-v, fö-v, szö-v, nö-v, hi-v, vi-v, szi-v, si-v, nyi-v; mindezekben a gyök önhangzója rendszerént csak akkor veszi fel a v-t, midőn ragozáskor ismét önhangzó következnék, tehát az úgynevezett ür (hiatus) elkerülése végett, pl. ro-v-ok, ro-v-unk, ro-v-ék; ellenkezőleg: ró-sz, ró-tok (vagy a kimondásban kettőztetve is: ró-ttok) ró-tt-am, ró-tt-ál stb. Tévedés volna ezekben a harmadik személyi névmás ő-jét vélni, mivel, mint látjuk, mindenik személyben eléfordulnak.
Más tekintet alá jönnek: lesz-en, tesz-en, vesz-en, me-en (mén), megy-en, hisz-en, visz-en, a régies aloszon, és ezen függőmultak: tén tőn, vén vőn, lén lőn, vin vűn, hin hűn, a régies ion (ivék), őn (evék); mert ezekben kétségtelen, hogy az ön on nem egyéb, mint a toldalékos harmadik személy ön = ő, minthogy ezen on, ön, csak épen a harmadik személyben jön elé. Az ó névhez képzésileg rokonok a só, szó, tó, hó, ló, nyű, szű, cső, kő nevek is, melyeknek gyökei alkalmasint az egyszerü: sa, sza, ta, ha v. ho, lo, nyü, szü, csö, kö, s leszen belőlök sa-ó = sa-v; hasonlók sza-v, ta-v, ha-v, lo-v, nyü-v, szü-v, csö-v, kö-v, honnan e ragozások és képzések: savam, savat, savó, savany, szavam, szavat, szavas, szavaz; tavam, tavat, tavas; havam, havat, havaz; nyüvem, nyüvet, nyüves stb. Így lett az ó-ból avas v. ovas, avúl v. ovúl, avik v. ovik, avar, avatag stb.
Az ó igének, mint távolítást jelentőnek o gyökéből származik az old, régiesen ovd, mint a régi Halotti beszéd használja (ha ugyan emitt nem megnyujtás helyett áll); továbbá azon olt, melyből az oltalom, oltalmaz, t. i. valami gonosz eltávolítására vonatkozó szók erednek, máskép: ótalom ótalmaz, midőn t. i. gyökül maga az ó ige vétetik. Az időbeli távolságra vonatkozó ó gyökből lett magában ót-a, vagy a gyököt l-vel toldva: olt-a, pl, rég óta, az óta, öt év olta; V. ö. OLTA.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
