Németalföld
Németalföld (l. A mellékelt térképet), királyság Ény-i Európában, a porosz Hannover, Vesztfália, a Rajnai tartomány, Belgium és az Északi királyság Ény-i Európában, a porosz Hannover, Vesztfália, a Rajnai tartomány, Belgium és az Északi-tenger illetőleg az É. Sz. 50°45' és 53° 30' és a K. h. 3° 20' és 7° 10' között. Területe 32,538 km2. Felülete és vizei. Csaknem az egész ország alföld, a nagy É.-német alföld folytatása. É-on és Ny-on tenger veszi körül, melynek legnagyobb öblei a Zuider-tó és a Dollart, meg a Lauverzee. Fő folyói a Rajna, a Maas és a Schelde, de ezeken kívűl még számos mellékfolyó öntözi, melyekbe a lecsapolással művelhetővé tett földekről (u. n. Polder) a felszivárgó és az esővizet szivattyukkal és csatornákkal vezetik le. Tavai közt legnagyobb volt a Haarlemi-tenger, melyet 1848-53. Kiszárítottak. Mivel egy része a tenger felszinénél mélyebben fekszik, folyton az a veszély fenyegeti, hogy a tenger elárasztja, de világhirü vizművei most már ritkábbakká teszik a katasztrófákat. A tenger ellen N.-et a tengeri homokbuckák sáncolata (É.-Franciaországtól a Skagen-fokig Dániában) védik, s ezeket, ahol megszakadnak, gátakkal pótolják. D.-N.-be benyulik ama homokpuszta, mely a Keleti-tengertől a Scheldeig terjed; csak a Betuve (a Waal és tulajdonképeni Rajna közt), az egykori batávok termékeny földje szakítja félbe; egész D-en fekszik a Peel- v. Kempenland, füves puszta, homokos v. mocsáros terület, mely mélyen benyulik az egykori Lüttich püspökségbe. Klimája a magasabban fekvő helyken továbbá Geldern, Utrecht, Overyssel és Drenthe tartományokban egészséges, ellenben Zeeland, Holland és Frizland mocsarai hideglelést okoznak. Flórája azonos ÉK-i Németországéval, noha az intenziv mezőgazdaság már csaknem teljesen elnyomta. Földmivelés és halászat. N.-et ugy fekvése, mint talaja inkább a kereskedésre, iparra s egyéb foglalkozásra utalja, mintsem a földmivelésre, de lakosainak vasszorgalma e puszta és sivár ország egy jelentékeny részté a legszebben mivelt kerthez tette hasonlóvá. É.-Holland legszebb részei a XVII. sz. elején még víz alatt voltak, ma azonbana z ország legtermékenyebb vidékei. Az 1892-iki kimutatás szerint 854,723 ha volt a szántóföld, 1.153,084 a rét és legelő, 55,554 a kert és 227,450 az erdő. Nagybirtokok a tulnyomók Zeelandban, D.- és É.-Hollandiában meg Groningenben, kisbirtokok pedig É.-Brabantban, Geldernben, Limburgban és Overysselben. 1892. A birtokok nagysága és száma volt: 5 ha.-on alul 77,743;5-10 ha.-ig 34,192; 10-20-ig 29,916, 20-40-ig 18,389; 40-75-ig 6324; 75-100-ig 466; 100-on felül 211. Az összes birtokok 45,5%-a bérbe volt adva. 1892. A főbb termékekkel bevetett terület ha.-okban a következő volt:
Az intenziv gazdálkodás dacára a termelt gabonanemüek a szükségletet nem fedezik; csupán burgonyát termelnek a N.-iek többet, mint amenynyit fogyasztanak. Ellenben a kereskedelmi növényekből exportra is marad. Éppen igy hoz létre az állattenéysztés is fölösleget, amit a lakosok a nagy kiterjedésü és kövér legelőknek köszönhetnek. 1892. Volt 1.528,400 szarvasmarha, 271,200 darab ló, 752,200 juh és 968,300 szertés. A lovak közül a frizlandiak válnak ki nagyságukkal és kitartó erejükkel. A juhtenyésztést leginkább Geldern és Drenthe homokos vidékein, főképen pedig Texel szigetén űzik. A méhtenyésztés ugyanott virágzik.
Nagy jövedelme van N. lakosságának a halászatból is, melylyel 4902 hajón összesen 16,700 ember foglalkozik. Csak a fogott heringek értéke átlag 5.048 millió holl. Frt; osztrigákból 15.7 millió darabot fogtak, s a lazacból csak a Roterdam melletti kralingeni piacon 65,481 darabot adtak el. Ugyanakkor kivittek 3.57 millió kg. Friss halat, 333,107 tonna besózott heringet, 1.8 millió darab szárított tőkehalat, 1 millió osztrigát stb. A tüzelőfa hiányát a tőzeg pótolja, melyet legtöbbnyire Hollandban, Frizlandban és Drentheben nagy mennyeiségben ásnak. Legjelentékenyebb ásványi termékei a tengeri só és az agyag; a Maastricht melletti Pietersbergből épületköveket fejtenek. Limburgban van néhány szénbánya, amelyek 60.296,000 kg. Szenet szolgáltattak.
Lakosság, ipar, kereskedelem.
)
Németalföld
A lakosság az első 1829. Megejtett népszámlálás óta az utolsóig csaknem megkétszereződött. 1829. Volt 2.613,487, 1889-ben 4.511,415, 1893-iki számítás szerint pedig 4.732,911, ez utóbbiak közül 2.341,484 férfi és 2.391,427 nő. Vallás szempontjából a lakosság 1889. A következőképen osztlott meg: református 2.194,649, egyéb protestáns 533,476, róm. Kat. 1.596,482, janzenista 7687 és izraelita 97,324. 1893. Volt az élve szülöttek száma 159,005, akik közül 4932 törvénytelen, a halottak száma 90,372 és a házasságoké 34,311. A kivándorlás 1893. Sak É.-Amerika felé irányult (4820), 1892. É.-Amerikába vándorolt 6211, Afrikába pedig 79. Az 1889-iki cenzus szerint 47,888-an voltak az idegenek, ezek közül 28,767 német, 13,697 belga, 1339 angol és 4085 egyéb országbeli. A városi lakosság különösen É.- és D.-Hollandiában nagy számu. 1893. 32.5% lakott városokba (amelyeknek 20,000-nél több lakosuk volt) és 67,5% kisebb helységekben. A kőszén hiánya a fő oka annak, hogy a N.-ön az gyáripar nem fejlődött olyan magyas fokra,mint a szomszédos Belgiumban. 1893. A gőzgéppel dolgozó gyárak száma volt 3911 és a gőzgépek száma 4627. Ismeretesek a vitorlavászonszövők és kötélgyárak Rotterdamban, Amsterdamban és Goudában. Kitünő vásznat készít Lejda És Braabant. A posztószövés a középkorban az európai országok közt itt virágzott legjobban, most kevésbé jelentős, posztószövők vannak még Lejda, Delft, Utrecht, Tilburg, Maastricht és Roermond városokban. A pamutipar 1830 óta szintén nagyobb lendületet vett; fő helyei É.- és D.-Hollandia, Brabant, de legkivált Overyssel. Régtől nevezetes N. bőripara, Amsterdam és Maastricht kitünő minőségü talpbőröket szállítanak. Jelentékeny a szappanfőzés is (91 gyár); porcellánt csak Amsterdamban készítenek, de Delftben jóvenü faiencegyárak is vannak, Gouda pedig még most is hires az egykor nagyon keresett hollandiai agyagpipákról. Papirmalmok vannak Zaandamban és a Veluweben. A kiterjedt tengeri kereskedelem két iparátat fejlesztett ki N.-ön: a szeszes italok (1893-ban 502 pálinkafőző, legtöbb Schiedamban) és a dohánykészítmények (főleg Amsterdamban és Rotterdamban) gyártását, ezzel függ össze a kakao-gyártás is, mely legutóbb vett nagy lendületet. Cukorgyára 30 van, sztearingyertyákat több helyen, legjobbat Amsterdam Gouda és Schiedamban gyártanak. A sörgyárak száma 505, a sófőzőké 51 és az ecetgyáraké 99. N. már a középkoban fontos tényező volt a világkereskedelemben. Különösen tengeri kereskedése volt igen élén, melynek előmozdítására (főleg Indiával9 1824. A kir. N.-i kereskedelmi társaság (Maatschappij) alakult; ez mint a kormány kizárólagos ügynöke hozza a kelet-indiai gyarmatok összes kincstári termékeit az európai piacokra. Nagyobb kereskedelmi társulatok még: A Deli-társaság Szumátrában, melynek Szumátra K-i részében Deliben és körülötte jelentékeny dohányültetvényei vannak; a Billiton-társaság, mely a billitoni ónbányákat műveli, az Afrikai-társaság stb. számos biztosítótársaság mellett a N.-i bank, Európa egyik legelső pénzintézete mozdítja elő a forgalmat. Egyébként N. a szaabad kereskedés hive: a kevés alacsony vám inkább csak pénzügyi.
A kereskedelmi forgalom újabb időben is folytonos növekedést mutat. 1872. Még a bevitt áruk súlya 6.451 millió kg., a kivitteké pedig 2.956 millió kg. volt, ellenben 1893-ban 16.378, illetőleg 9.599 millió. Az összes külfödi forgalom értéke 1000 holland forintokban volt:
A be- és kivitelben a főbb áruk értéke 1000 holland forintokban kitett 1893-ban:
A termékeket csoportosítva a ki- és bevitel 1000 holland forintokban volt:
A tarnzito-forgalom szintén emelkedett az utóbbi években. 1889-ben kitett 1948, 1893-ban 2650 millió kg.-ot. Azon országok szerint, amelyekkel N. élénkebb kereskedelmi összeköttetésben áll, a külforgalom a követkeőképen oszlott meg az utolsó 4 évben 1000 holland forintokban:
A legfontosabb kereskedelmi piacok első sorban Amsterdam, Rotterdam, aztán Vlissingen, Ter-neuzen harlingen, Dordrecht, Schiedam, Delfzyl. Egészben N. kikötőibe 9178 hajó érkezett 6.267 millió tonna tartalommal és 9070 ment el 6.154 millió tonna tartalommal; előbbiek közt 2722, az utóbbiak közt 2779 hajó viselt N.-i lobogót. N. kereskedelmi hajóraja 442 vitorlást és 154 gőzhajót számlál. A parti forgalom jelentéktelen; a belföldi kereskedelem közvetítését az országutak (17,473 ang. Mérföld) és vasutak (1653 ang. mérföld) mellett a hajózható folyók (mintegy 4800 km.) és a sűrü csatornahálózat (3.066,729 km.) közvetítik. Postahivatal összesen 1277 van, a távirdavonalak csak részben államiak (összesen mintegy 19,467 km).
Gyarmatok: A N. egykori nagy gyarmatait az anyaországnak aránylag kicsiny volta dacára nagyobb érszben megtartotta. Gyarmataik Ázsiában N.-i K.-India (l. o.) és Ny.-India, ez utóbbi ismét Surinam vagyis Holland-Gujanából (l. Gujana) és Curacao gyarmatokból áll. Curacao gyarmat magában foglalja az ugyanily nevü szigeten kívűl Buenairet, Arubát, St. Martin, St. Eustache és Saba szigeteket, összesen 404 ang. mf 2 területtel és 46,777 lak.
Alkotmány, közigazgatás. N. az 1815., 1848. És 1887-iki módosított alaptörvény szerint alkotmányos, örökös királyság. A királyi hatalom I. Vilmos király családjában az elsőszülöttség rendje szerint örökölhető, a férfiág kihalta után az örökösödés a női ágra száll. Örökös hiányban az uralkodó a törvényhozó testüleg mindkét házának egy-egy bizottságával egyetértőleg jelöli ki utódját. A végrehajtó hatalom az uralkodót illeti meg, ki a törvényhozói hatalmat a törvényhozó testülettel (General-Staaten) osztja meg. A törvényhozó testület 2 házból áll; az első vagyis felsőház 50 tagját a tartományi gyülések vagy a legtöbb adót fizetők közül vagy a törvényben felsorolt magasabb állásu tisztvislők közül 9 évre választják. Az alsóház 100 tagját 4 évre választják, a választói jog a 23-ik életévhez és cenzushoz van kötve. 1896 jul. a következő választási reform lépett életbe. Választók mindazok a polgárok, akik 25-ik évüket betöltötték, az utolsó évben közvetlen adót fizettek; továbbá azok, akiknek 100 frankjuk van a postatakarékpénztárban és végre mindazok, akik a (meghatározott) hivatal- és álláshoz megkivánt vizsgát letették. A választás irásban, szavazólapon történik. E törvényben ugyan még nem mondták ki az általános választási jogot, de a választó polgárok számát 280,000-ről mégis körülbelül 700,000-re emelték. Az uralkodó mindkét házat föloszlathatja. A felsőház őj törvény alkotását nem javasolhatja. A király a végrehajtói hatalmat felelős miniszterei által gyakorolja. Ezek: a miniszterelnök és külögyminiszter, a bel-, a pénz-, az igazság-, a gyarmat-, a tengerészet-, a had- és a közmunka- és közlekedésügyi miniszter. A minisztereken kívűl van egy 14 tagu államtanács - Raad van State, - amely a törvényhozói és számos adminisztrativ kérdésben tanácsot ad. A helyi adminisztráció szempontjából az ország a következő 11 tartományra oszlik:
Minden tartománynak megvan a tartományi gyülése, amelynek tagjait (35-80) 6 évre választják. Ezek a tartományi ügyekben tanácskoznak és törvényeket is alkotnak, meg a végrehajtó hatalmat ellenőrzik, de határozataik csak a király szentesítése után érvényesek. Kebelükből, mivel évenként csak kétszer gyülnek össze, egy állandó bizottságot küldenek ki, amely állandóan működik. A végrehajtó hatalom élén minden tartományban a királytól kinevezett királyi biztos áll. A községek polgármestereit, akik a községi tanácscsal adminisztrálnak, szintén a király nevezi ki. A községi tanács és tartományi gyülés tagjait ugyanazok választják, akik az alsóház tagjait. Az igazságszolgáltatás forumai: 106 járásbiróság, 23 törvényszék, 5 főtörvényszék és egy semmítőszék (Hooge Raad). Esküdtszéki intézmény nincs. A börtönök száma 31, a fogházaké 45; amazokban volt 2103 férfi és 173 nő, emezekben 695 férfi és 57 nő. A rendőrség részben állami, részben községi. A szegények támogatását és segélyezését nagyobbára vallásos vagy magántársulatok eszközlik. 1891. A lakosság 5.38%-a részesült segélyben.
Pénzügyek, közoktatás, szellemi műveltség. N. jelenlegi államadóssága még a batáviai köztársaság korából származik, midőn az egyesített állam 1798. Az összes tartományok tartozásait magára vállalta. 1810. A kamatlábat 1/3 -dal leszállították, de az állam újjáalakulásakor ismét az egész államadósságot elismerték; azonban járadékot csak 1/3 rész után fizetnek, de ennek tőkéjét évenkint 2 millióval apasztják, s helyette a nem jövedelmező (nitgestelde) államadósságból tesznek kamatozóvá ugyanakkora összeget. Az 1840-iki zilált pénzügyi helyzeten Hall (1843) erélyes reformjai segítettek; azóta mérlege lényegesen javult s az államadósság 1850-től 1889-ig 155.8 millió holland frttal csökkent. Az 1895-iki budget a bvételt 128.311,870 holl. Frtra, a kiadást pedig 136.393,618 holl. Frtra irányozta elő. A K.-indiai gyarmatoknak külön budgetjük van. Az államadósság (1107.2 millió) kamatai 32.2 milliót, a törlesztés 5.2 milliót tesz ki évenkint, a legfontosabb kölcsönök: a 629 milliós 2 1/2 %-os, a 93 milliós 3%-os és az 1891. Konvertált 378 milliós 3 1/2 %-ra. Papirpénz 15 millió holland frt értékben forog.
Az 1857-iki népiskolai törvény szerint, melyet 1878. És 1889. Módosítottak, a felekezet nélküli nyilvános iskolák költségeit az állam és a községek felesen viselik; a magán elemi iskolák, bármilyen felekezetüek is, állami segítséget kapnak. A népiskolák száma 1892-93.: nyilvános 2993, magán 1331, melyekben 13,421 illetőleg 5559 tanító oktatott illetőleg 205,378 tanulót; ehhez járult még 133 nyilvános és 858 magán gyermekkert, összesen 3350 tanítóval és 104,375 gyermekkel, a tanítók a hat állami tanítóképző intézetből kerülnek ki. Az iparosok oktatását 38 ismétlő és esti tanfolyam, 42 rajz- és ipariskola, 14 kézmüvesiskola és 4 nőipariskola teljesíti; van ezenkivül 61 felső polgári iskola, 12 felsőbb leányiskola, 11 tengerészeti iskola, 3 siketnémák, 1 vakok intézete stb. A középiskolai oktatás szolgálatában áll 29 gimnázium (2519 tanuló, 432 tanár), a főiskolák: összesen 4 állami egyetem (Lejda, Utrecht, Groningen, Amsterdam) és 1880 óta egy magánegyetem, 1 műegyetem 1 mezőgazdasági akadémia, 1 zene- és egy művészeti akadémia, továbbá több szeminárium és katonaiskola. A közműveltség nem álla magas fokon; 1892. Az ujoncok 5.4%-a nem volt irástudó és a 6-12 éves gyermeke 10%-a nem részesült oktatásban.
A hirlapirás csak N. függetlensége után vett nagyobb lendületet, most nagyon kifejlett; néhol még egy-egy falunak is van politikai lapja, megjelenik összesen vagy 370 hirlap, ebből 55 naponkint, 132 hetenkint többször, 181 hetenkint egyszer. - N. címerét l. A Címer színes mellékletén.
Története
Már Julius Caesar idejében legnagyobb részt germán származásu törzsek lakták N.-et. A batávok és caninefátok a Rajna, a Waal és a Maas között laktak, míg a hasonlóképen germán eredetü frízek az Északi-tenger partján és a szigeteken éltek. A batávok a Kr. U. 70. Claudius Civilis alatt előnyomuló rómaiak ellen vívott harcban tüntették ki magukat. Nevük az V. sz.-ban más kisebb törzsekkel egyetemben elenyészik s ekkor csak három törzs marad fenn, u. m. a D-en lakó frankok, az É-i frízek s a K-en elterülő szászok. Idővel a két utóbbi törzset a frank hajtotta fenhatósága alá és végre mind a három nép Nagy Károlynak alattvalója lett. Midőn Nagy Károly unokái a birodalmat 843. Maguk között fölosztották, N. egyik részét a Ny-i frank országhoz, vagyis Franciaországhoz, másik részét Lotaringiához, a többit pedig Németországhoz csatolták és midőn a X. sz.-ban lotaringia Németországgal egyesült, akkor a Scheldén tul fekvő rész kivételével az egész ország a Német-római birodalomhoz került A hűbérrendszer következtében itt is megszünt a Gau szerinti feosztás, s új területi fejedelemségek, hercegségek, grófságok, valamint egyházi fejedelemségek létesültek. Igy keletkezett egyebek között D-en a barabanti hercegség és a flandriai grófság az É-i N.-ön a gelderni grófság (később hercegség), a hollandiai és zeelandi grófság és az utrechti apátság. Idővel némelyek ezen tartományok közül részint örökösödési jog, részint hódítás útján egy jogar alá kerültek.
Az összes tartományokat csak a XIV. és a XV. sz.-ban a Valois-házból származó burgundi hercegek, nevezetesen Jó Fülöp, továbbá Merész Károly és örökösei, a habsburgok egyesítették jogaruk alatt. Mária, Merész Károly egyetlen leánya, 1477. Miksa főherceggel (a későbbi császárral) kelt egybe, mely házasság révén a burgundi örökös tartományok a Habsburgokra szállottak. A virágzó és gazdag N. a habsburgok uralma alatt jólétnek örvendezett és fényes napokat élt. Különösen V. Károly (1516-55) spanyol király és német császár (Gent város szülöttje) kedvezett szülőföldjének, mely őt a franciák ellen viselt háboruiban is hűségesen támogatta. Midőn Károly 1543. Geldernt és Zütphent elfoglalta és Franciaországot arra kényszerítette,hogy a D-en elerülő birtokok hűbéri jogáról lemondjon, mind a 17 tartományból az 1548. Augsburgi szerződés értelmében egyetlen egy német kerületet alakított s a következő évben a tartományi rendekkel az örökösödési rendet is újjá rendezte. V. Károly állandóan azon dolgozott, hogy a N.-i provinciákat egy hatalmas, minden ízében egységes állammá összeolvassza. Terve azonban a reformáció szülte egyenletlenség miatt dugába dőlt. A N.-i nép tekintélyes része felvette az őj hitet, melynek hiveit V. Károly kérlelhetelen szigorral üldözte. Fia, II. Fülöp (1556-98) követte ebben példáját és százával égette el a protestánsokat. De Fülöp nem csak a vallási, hanem politikai reakciót is meghonosította N.-ön, amivel a nemzetben nagy foku elkeseredést támasztott. Az ország nagyjai, Orániai Vilmos, Egmont és Hoorn tengernagy, kik már 1564. Kérték a királyt gyülölt kegyencének, ifj. Granvella bibornoknak N.-ről való visszahivására, most a reakció erősbödésével hivatalaikról lemondottak. II. Fülöp ugyanis nem csak hogy nem hallgatta meg tanácsukat és Parmai Margit (l. o.) hercegnőre és annak tanácsosaira bizta a kormány, hanem az alkotmányt is lábbal taposta és a spanyol inyuizició behozatalát tervezte. Erre a nemesség politikai és vallási szabadsága véelmére szövetséget kötött (kompromisszum) és ebben az ügyben 1566 elején Margit helytartónak kérvényt adott át. Ez alkalommal egyik udvaronc a nemeseket geuseknek -(koldusok) csúfolta és erre a nemesek azt a gúnynevet magukra vették és koldustarisznyát vettek fel címerükbe e jeligével: «Hű a királyhoz a koldustarisznyáig!» Az 1567-iki nyár folyamában a helyzet komolyabbá vált. Aug. 18. Az alsó nép neki rohant a kat. templomoknak és kirabolta azokat.
E hirre Fülöp bosszut esküdött és ennek végrehajtását a rettenetes szigoru Alba hercegre bizta, ki 1567 őszén zsoldos hadával N.-re érkezett, ahonnan a főnemesek és a protestánsok tömegesen elmenekültek. Mihelyt Alba Margittól a kormányt átvette, vértörvényszéket állított, mely sok száz embert, köztük Egmontot és Hoornt is, halálra itélt és egyúttal elviselhetetlen adókkal sujtotta az országot. De ez a vérengzés és szigor még sem tette meg a várt hatást. Éppen akkor, midőn Alba azzal dicsekedett, hogy N. már lecsöndesedett: kezdték a merész vizi geusek a szabadságharcot, melyben őket Erzsébet angol királynő és a nemtországi protestánsok támogatták. A fölkelők Vilmos herceget, ezen tartományok volt királyi helytartóját, törvényes uroknak elismerték. Vilmos hercegnek sikerült a genti szerződés (pacificatio) értelmében Hollandiával és Zeelanddal a többi É-i tartományt közös védő- és dacszövetséggé egyesíteni. A D-i tartományok nemessége elenben irigységből és tekintélyes számu katolikusok vonakodása folytán nem lépett be a genti szövetségbe és az új spanyol helytartónak, Don Juan d'Austriának meghódoltak, aki azonban korai halála folytán keveset végzett. Az ő utóda, Farnese Sándor, a N.-iek egyenetlenségét saját előnyére aknázta ki és győztesen folytatta a harcot. A wallon tartományok újra meghódoltak a spanyol királynak és e példát mások is követték. Az é-i tartományok ugyan 1578. az utrechti unio alapján szorosabb viszonyba léptek egymással, de az ellenfélnek sikeresen ellentállani nem tudtak. Midőn a számkivetésre itélt Orániai Vilmls 1584. Egy II. Fülöp által bérelt gyilkos tőrétől elesett, a spanyoloknak csupán Hollandia, Zeeland, Utrecht és Frízland tartományok szergültek még ellene. Ekkor azonban II. Fülöp fiegylmét Bourbon Henrik és a liga (l. o.) között kitört francia trónviszály vonta magára és Farnese Sándornak több ízben a liga támogatására Franciaországba kellett indulnia. Ezt az alkalmat a N.-iek fölhasználva, Orániai Vilmos fia, Móric herceg vezérlete alatt számos fontos helyet Geldernben, Overysselben, Groningenben és Brabantban hatalmukba kerítettek. Ez időtől kezdve a szabadságharc N.-re nézve kedvező eredménynyel folyt. II. Fülöp halálakor (1598) az ország a Rajnátói É-ra a spanyoloktól megszabadult. 1600. Móric Flandriába nyomult s jun. 2. Niewport mellett fényes győzelmet aratott, Ostende ellenben 3 évi ostrom után 1604 szept. 20. kénytelen vot kapuit a spanyoloknak megnyitni. 1609. a kimerült Spanyolország ura, III. Fülöp, 12 évre fegyverszüntetet kötött, melyben a 7 tartomány függetlenségét elvileg elismerte. Ezen 7 protestáns tartomány alkotta ezentul az Egyesült németalföldi köztársaságot; ellenben a D-i tartományok (Belgium, l. o.) a Habsburgháznak és a kat. Vallásnak maradtak hivei. A 7 É-i tartomány voltaképpen már 1581. szakadt el a spanyol koronától és mután Franciaország s Anglia a felajánlott uralmat visszautasították, fejedelm és elnök nélkül maradtak. Mindazonáltal az orániai herceg, mint az öt legfontosabb tartomány helytartója és a hadseregnek ura, fejedelmi hatalommal rendelkezett és maga a nép is fejedelemképen tisztelte őt. Mindamellett a fegyverszünet alatt némi meghasonlás támadt közte és a 7 tartomány között, melyeknek vezetője Oldenbarneveldt (l. o.) volt. A szakadás a türelmetlen gomaristák és a szabadabban gondolkozó arminiánusok között kitört vallási vizsályból támadt. S miután Móric herceg, aki vallási és politikai okokból az elüljárósággal szemben a föltétlen engedelmesség tanát hirdető gomaristáknak pártját fogta, a hadsereggel is rendelkezett: a hollandiai városok elüljáróságai, melyek az arminiánusokhoz szítottak, saját költségükön toborzottak zsoldos katonákat (Waardgelders). Móric ezt az eljárást emcsak a saját, hanem az unrechti unio jogaiba való beavatkozásnak tekintette s igy nemcsak a városok csapatait oszlatta fel, hanem 1618. az ellenzék vezéreit is elfogatta, akiket azután rendkivüli törvésznék elé állított. Ez pedig Oldenbarneveldtet halálra és Grotiust élethossziglani fogságra itélte. Máskülönben N. jólétnek örvendett és ipar, kereskedelem, hajjózás és halászat ugy virágoztak, mint annak előtte soha. Kereskedelmi nagyságát első sorban a Kelet- és Nyugat-Indiával való összeköttetésének és az ott alapított gyarmatoknak köszönhette és ezen a téren a hollandiaiak rövid idő alatt a portugálok és a spanyolok veszélyes versenytársaivá lettek. 1602. alakult meg a hollandiai keletindiai társaság (l. o.), mely a Magalhaes-szoros és a Jóremény-fokon tul való közlekedés monopoliumát és azt a jogot kapta, hogy saját költségén hajóhadat és sereget tarthasson. E társulat vetette meg a keletindiai hollandiai uralom alapját, mely alá a Fűszer-szigetek, a Szunda-szigetek és Cejlon is tartoztak. Ezenkivül egy nyugatindiai társaságot is létesítettek (1621), mely egy ideig a braziliai tengerpartot is uralta, de mivel ez a társulat a legridegebb kalmárpolitikát követte, jelentőségre nem birt emelkedni.
A fegyverszünet leteltével Móric s ennek halála után (1625) öcscse, Frigyes Henrik újult erővel folytatta a harcot a spanyokok ellen, melynek csak az 1648. vesztfáliai béke vetett véget. E békében Európa n. függetlenségét elismerte. A köztársaság megtartotta tovább mindazt, amit Brabantban, Flandriában, Kelet- és Níugat-Indiában elfoglalt volt és ezzel elérte a nagysága tetőpontját. N. ezentul a vallási éspolitikai szabadság menedékhelyéül szerepelt Európában. Nagy foku vallási türelem honolt itt és a lakosság polgári szabadságot élvezett. Szokatlan jólét terjedt mindenütt, a művészet, tudomány és különösen a festészet virágzott. Az amsterdami könyvpiac nagy fontosságra emelkedett (Elzevir kiadásai) és a klasszikus tudományok éppen ugy virágoztak, mint a természettudományok. Hollandia volt az első ország Európában, mely minden faluban iskolát állított és az elemi iskola látogatását minden gyermekre kötelezővé tette.
Midőn II. Vilmos herceg (Frigyes Henrik fia és utóda) fiutód nélkül elhalt és Hollandia helytartójának széke ilyformán megüresedett, 1650. de Witt János lépett az Unio és Hollandia élére. Bölcs kormánya alatt a kis Hollandia első rangu hatalommá emelkedett, mely anglia és franciaországgalv etekedett. Hajóhada Tromp és Ruyter alatt Cromwell ellen (1651-54), valamint a III. károly angol királylyal viselt háboruban (1665-1667) több fényes diadalt aratott. Hasonló erélyt és bátorságot mutatott a köztársaság akkor, midőn XIV. lajos francia király orovtámadást intézet ellene. A francia hadak ugyan elárasztották a védtelen tartományokat, de Witt azért el nem csüggedt, hanem Angliával és Svédországgal hármas szövetségre lpett, és arra kényszerítette 1688. a francia királyt, hogy N.-i hódításairól lemondjon (aacheni béke). Witt merész fellépését azonban drágán fizette meg N. A bosszus Lajos ugyanis a köztársaságot teljesen elszigetelte, sőt még az angol királyt is (II. Károly) pénzzel a maga részére nyerte és miután mindezt elérte, 1672. hadat üzent Hollandiának és mindjárt első betörése alakalmából elfoglalta Geldernt, Overysselt és Utrechtet. De a bátor hollandiaiak inkább megnyitották a zsilipeket és a víz alá temetkeztek, mint a franciák uralmát elismerték volna és ily módon mentették meg Hollandia tartományt és Amsterdamot az ellenségtől. Csakhogy a háboru iszonyai által felizgatott pórnép, mely elárulva vélte magát a kormánytól, ijedtében fellázadt és mind a két Witt testvért Hágában meggyilkolta, a rendeket pedig arra kényszerítette, hogy a fiatal orániai herceget, III. Vilmost helytartóvá s a hadsereg fővezérévé válaszszák. Vilmos kormánya alatt a háboru nemsokára más fordulatot vett, különösen akkor, midőn Spanyol-, Német-és Poroszország N. segélyére jött. 1674. a köztársaság területén ellenség már nem mutatkozott és az 1678. nimwegeni békében Hollandia egy talpalatnyi területveszteséget sem szenvedett. 1688. a köztársaság a helytartónak szabad kezet és egélyt nyujott, hogy apósa, II. Jakab angol király trónját elfoglalhassa. III. Vilmos trónralépése után is hű fia és szövetségese marad szülőföldjének és ezt különösen a spanyol örökösödési háboruban mutatta meg. Ez volt azonban a köztársaság utolsó szerplése a nagy politika terén. A helytartó nélküli kormány, mely III. Vilmos halála után vezette az ügyeket, akarata ellenére sodortatott az osztrák örökösödési háboruba (1747), mely szerencsétlenséget hozott számára. Ekkor a nép arra kényszerítette a rendeket, hogy III. Vilmos legközelebbi rokonát, IV. Vilmost helytartóvá válaszszák és a hadsereg élére állítsák. Ez azonban már 1751. meghalt. Utána IV. Vilmos özvegye (II. György angol király egyik leánya) vett át a régensséget, kinek halála után a kiskoru V. Vilmos herceg, illetőleg ennek gyámja, Braunschweigi Ferdinánd gyakorolta a főhatalmat. Ebben az időben az állam hatalma nagyban hanyatlott s a pártoskodás mindinkább szélesebb arányokat öltött. Különösen nagy csorbát ejtett N.-ön az É.-ameriaki Egyesült-Államok szabdságharcában való részvétele. Az Orániai-ház ellenfeli, akik azért gyülölték Angliát, mivel a helytartó származásánál és nevelésénél fogva angol érzelmü volt, örültek Anglia veszteségének és ezt a hangulatot Franciaroszág még szította. A hollandiai kerskedők irigykedve tekintettek angol versenytársaik növekedő gazdagságára, azon reményben ringatván magukat, hogy a felszabadult Ameikában ők nyerik majd azt, amit az angolok ott elvezstettek. Ezen okokból ellenségeskedésre kényszerítették a kormányt Anglia ellen, melyre aztán ez utóbbi 1782. hadüzenettel felelt. Ez a háboru azonban csak veszedelmet hozott a köztársaságra. A nép minden bajt a helytartónak és a kormánynak tulajdonított s a pártok elkeseredése nőttön nőtt. Végre a helytartónőnek megsértése meghozta a megoldást. A hercegnő II. Frigyes Vilmos porosz király nővére volt, ki most elégtételt követelt. A «hazafiak» (az Orániai-ház ellenségei) e követleésről azonban tudomást sem vettek s igy 1787. Braunschweigi Ferdinánd alatt egy porosz hadsereg vonult be Hollandiába, a nélkül hogy komoly ellenállásra talált volna. Amsterdam is (okt.8.) megadta magát. A poroszok megjelenése az Orániai-ház hiveibe bátorságot öntött és lehetségessé tette a hercegnek, hogy újból a helyzet urává legyen. A hazafiak ellenben Franciaországba menekültek, ahol az 1789. nagy eseményekben politikai elveik megvalósulását üdvözölték. Törekvésüket azóta oda irányították, hogy a franciák segélyével hazájukba visszatérve, Hollandiában az egyenlőség és szabadság elveit érvényesítsék. A francia forradalmi háboruk lefolyása alatt ebbeli várakozásaik teljesültek is. A franciák elfoglalták az osztrák N.-et s az 1794-95. Kemény hideg, mely a határszéli folyókat a köztársasági seregek számára járhatóvá tette, utat nyitott Pichegrunak a szabad N. belsejébe. V. Vilmos helytartó erre 1795 jan. családjával együtt Angliába menekült, mire a franciák N.-et máj. 16. batáviai köztársaságnak kikiáltották (l. o.). Az új köztársaság kénytelen volt területének D-i részeit, nevzetesen Maastricht, Venloo, Limburg és Flandriának tetemes részét Franciaországnak átengedni, azzal állandó szövetséget kötni, annak 100 millió forintot fizetni és megerősített helyeikbe francia helyőrséget befogadni. Az 1795. alkotmány az arisztokrata párt befolyása alatt, melynek Bonaparte konzul is kedvezett, 1801 okt. 18. változást szenvedett, mely szerint a köztársaságot újból a régi 7 tartományra (département) osztották, amelyekhez Brabant, Flandria, Limburg és Geldern egyes vidékei mint nyolcadik dédpartement járultak. A törvényhozó testület tagjainak számát 35-re szállították le s a végrehajtó hatalmat egy 12 tagból álló államtanácsra ruházták. Az ilyformán felaprított és erejében megtört N. nemcsak hogy önálló működésre képtelen volt, hanem tengeri ereje a franciák és igy Hollandia ellen is háborut viselő angol hajóhadtól elnyomatott, tengerentuli virágzó gyarmatai elpusztultak és angol kézre jutottak; kereskedelme kizárólag a part mentén való közlekedésre s a belső szükségletek fedezésére szorítkozott, az emsterdami bank pedig a bukás szélére jutott. Az amiensi békében (1802) fontos gyarmatát, Cejlont, végképen elvesztette. Az 1805. megújuló francia háboruban Szurinam és a Foktartomány került az angolok birtokába. 1805 ápr. 29. pedig I. Napoleon parancsára harmadízben megváltoztatták az alkotmányt. Ennek értelmében 19 (dúsgazdag) képviselőből álló törvényhozó testület nyerte el a köztársaságban a legfőbb hatalmat, mely testület élén egy a départementok által majdnem teljhatalommal felruházott raadspensionarius állott. Ez utóbbi mellé egy 5-9 tagból álló államtanács rendeltetett; az ügyeket pedig öt miniszter vezette. De még a derék és buzgó Schimmelpenninck raadspensionarius sem menthette meg a köztársaságot. Napoleon császár parancsa folytán kénytelen volt hollandiát a császár harmadik testvérének, Bonaparte Lajosnak mint szuverén királyságot felajánlani, aki azután 1806 jun. 5. lépett a királyi trónra. Ebből kifolyólag s a május 24. Franciaországgal kötött szerződés értelmében Lajos alkotmányos királya lett Hollandiának s hogy törvényes fiutódainak a trón biztosítassék, kimondatott, hogy a francia és a hollandiai korona egy fő alatt soha se egyesítessék. A király az örökös francia connetable rangot kapta és összes gyermekeivel együtt a császári családi törvényeknek maradt alá vetve. Hollandiában korlátlanul gyakorolta a végrehajtó hatalmat, a polgári és katonai állásokra való kinevezési jogot és a kegyelmi jogot, s ezenfelül korlátlanul intézte a gyarmatok politikáját is. Oldala mellett állott a 13 tagból álló államtanács és 4 nem felelős miniszter. A törvényhozó testület 30 tagból állott. Mindezek dacára hollandia egyrészt ki lett reksztve a francia kereskedelmi előnyök élvezetéből, másrészt pedig mégis minden francia háboruban volt kénytelen részt venni. Az államadósság folyton emelkedett és a gyarmatokkal és Angliával való kereskedelem már csak csempésztere szorítkozott. Az anyagi jólétnek majdnem valamennyi forrása kiapadt s midőn Napoleonnak 1807 nov. 11. Milánóban kelt rendelete látott napvilágot és a trianoni vámtarifa minden következményeivel, a szárazföldi zárlattal együtt életbe lépett, Hollandia kereskedelme a bukás szélére sodortatott. 1808. megkapta ugyan keleti Frízlandot, Jevert, Varelt és Kniphausent, ennek fejében azonban kénytelen volt a francia határ és a Maas között fekvő területről és Zeeland egyik részéről (Bergen-op-Zoom, Breda, sHertgenbosch, Geertruidenberg és Vliessingen erősségekről) lemondani. Az 1809 jan. Emmerichtől Dordrechtig és Rotterdamig az egész vidéket (2750 km2) a tenger elárasztotta, mely alkalommal 300 ember álduzatul esett és sok falu meg több ezer malom elpusztult.
1809 óta Lajos király és császár közötti viszony egyre feszültebb lett. Lajos segíteni szeretett volna országának bajain és ismételten kérte a császárt, szabadítsa fel hollandia kikötőit a szárazföldi zár alól. De Napoleon kérelmét nem teljesítette, sőt az 1810 márc. 16. kelt párisi rendeletben Lajost arra kényszerítette, hogy az angol kereskedelem meggátlása végett francia hadsereget fogadjon be Hollandia városaiba, Zeelandot, Geldernt és Schowent pedig engedje át Franciaországnak. Lajost ez a parancs annyira elkeseríté, hogy lemondani készült; midőn a francia hadtest Oudinot alatt közeledett, 1810 jul. 1. Legidősb (kiskoru) fia javára tényleg lemondott a trónról és Olaszországba távozott. A boszus Napoleon azonban nem hagyta helyben testvére elhatározását, hanem mihelyest a francia csapatok 1810 jul. 4. Amsterdamot megszállották, jul. 9. Kelt császári rendeletével Hollandiát a francia császársághoz csatolta. Az állami adósság kamatait egy harmadára szállította le és Lebrun piacenzai herceg mint császári helytartó Amsterdamot szemelte ki székvárosának.
A lipcsei csata (1813) végre N.-nek is meghozta a szabadulást. Míg ugyanis a szövetségesek Franciaország ellen nyomultak, addig az északi hadtest több hadoszlopa (oroszok és poroszok) Bülow vezérlete alatt N.-re nyomult és Bülow 1813 nov. 20. Kiáltványában csatlakozásra hivta fel a lakosságot. Hogendropi Gysbert Károly gróf és meghitt barátja, van der Duyn van Maasdam báró fegyverre szólították fel a népet és van Limburg-Stirum Lipót grófot bizták meg a hadvezetéssel. Anemzei gárda a mozgalom mellett nyilatkozott, a francia helyőrség Hágában pedig önkéntes elvonulásra határozta el magát. Hogendorp és van der Duyn az ideiglenes kormány élére állottak. Nemsokára Vilmos orániai herceg (az 1806. Elhalt V. Vilmos örökös helytartónak 41 éves fia) is átjött Angliából és nov. 30. nagy örömrivalgás között vonult be Hágába; dec. 1. Pedig Amsterdamba ment, hol az ideiglenes kormányt feloszlatta és maga vette át az ügyek vezetését. Első dolga az volt, hogy egy 14 tagból álló tanácsot az új alkotmány javaslatának kidolgozásával bizott meg, melyet azután a N. összes egyesült tartományaiból összehivott 600 polgár 1814 márc. 29. elfogadott. A máj. 31. kelt párisi béke és az 1814 jun. 21. londoni jegyzőkönyv értelmében Vilmos a szövetségesek által megszállva tartott (azelőtt osztrák-belga) tartományok fölött is elnyerte a főkormányzói tiszte, melyet mindaddig, míg a két állam (Hollandia és Belgium) végleges egyesítése szabályozva nem lett, megtartott. Belgiumban egyelőre van der Capellen bárót bizta meg a legfőbb polgári hatalommal. Az 1814 okt. 29. kelt, Angliával kötött szerződésben a szuverén herceg lemondott a Foktartományról, valamint Demerara-, Essequibo, Berbice- és Cejlonról, a többi gyarmatokat ellenben, melyeket az ország 1803 jan. 1. más földrészeken birt, megtartotta. Anglia azonfelül azt is igérte, hogy Hollandia az átengedett gyarmatok helyett Európában kap majd területi kárpótlást.
A bécsi kongresszus máj. 31. kelt határozata s az 1815 jun. 9. záró határozatok értelmében a volt osztrák tartományokat és a lüttichi püspökséget a hollandiai köztársasághoz csatolták. Mindezekből a tartományokból pedig a kongreszszus németalföldi királyság neve alatt külön államot alakított, a királyi trónt pedig I. Vilmos néven Vilmos hercegnek adományozta. I. Vilmos egyúttal a nassaui birtokokról való lemondása jutalmául a luxemburgi hercegséget kapta nagyhercegség címén és azzal a kikötéssel, hogy mint ezen német nagyhercegség ura a német Bundba kell majd belépnie, amit I. Vilmos 1815 jun. 1. meg is tett. Belgium és Hollandia, e két, minden tekintetben, de különösen társadalom, vallás és foglalkozásra nézve egymástól teljesen elütő országnak egyesítése szerencsétlen gondolat volt és nem termé meg a várt gyümölcsöt. Az 1815. második párisi békében a szövetségesek arra kényszerítették Franciaországot, hogy a még birtokában maradt, azelőtt osztrák-németalföldi területekről is lemondjon és Namur és Hennegau között az Ardennek közepén elterülő vidéket, Marienburg és Philippeville erősségeket engedje át N.-nek. Ezen felül Hollandia még a kis Boullon hercegség fölött is elnyerte a fönhatóságot.
15 évig maradt Belgium Hollandiával összekötve. Az 1830-iki francia jul. forradalom hire az elégületelen Belgiumban is forradalmat támasztott. Aug. 25. este, a Portici néma előadása után, fölkelés ütött ki és a szept. 20. Brüsszelben és Brüsszelben és környékén támadt második fölkelés következtében a Frigyes herceg alatt küzdő, 6000 főből álló hollandiai hadsereg és az idegen (francia) tisztektől vezényelt fölkelők szept. 23-26. Kemény harcokat vívtak egymással, melyek a N.-iek visszavonulásával végződtek. E közben a király aug. 30. egy belga küldöttség óhajának engedve, szept. 13-ikára összehivta a rendeket, hogy ezekkel a közigazgatás elkülönítése és az alaptörvények megváltoztatása fölött tanácskozzék. Mind a két kamara pártolta a tervezetet, mind a mellett a tanácskozások nem vezettek eredményre. Sőt ellenkezőleg, a belga képviselők most már nyiltan követelték az unio felbontását. Végre az öt nagyhatalom, akikhez i. Vilmos segélyért fordul, fegyverszünetet létesített a két nép között és az 1830 dec. 20. kelt londoni jegyzőkönyv értelmében Belgium függetlenségét elismerte. Belgium most már külön állammá szervezkedett s a londoni konferencia 18 pontban állapította meg a két ország különválásának módozatait. Vilmos király azonban 1831 jul. 12. Tiltakozott ezek ellen, nevezetesen a Schelde semlegessége és Luxemburgnak Belgiummal való egyesítése ellen és fegyvert fogott jogai védelmére. Az orániai herceg állott a hadsereg élére s aug. 2-án 70,000 emberrel átlépvén a belga határt, hasselt mellett győzelmet aratott egyik, aug. 10. pedig Löwen mellett egy másik belga hadosztály fölött. De midőn Gérard tábornok egy francia sereg élén gyors menetekben a belgák segélyére közeledett, az angol és a francia követ a belga udvarnál fegyverszünetet eszközölt ki, melynek értelmében Orániai Vilmos aug. 14. Löwenből elvonult s seregét visszavezette. A londoni konferencia erre okt. 20-án 24 pontból álló békejavaslatot terjesztett aharcfelek elé, melyet a belgák nov. 15. Formaszerüleg elfogadtak, ahollandok ellenben elvetettek. Ekkor Francia- és Angolország zár alá fogták a makacs Hollandia partjait és egy francia sereg 1832 dec. 24. elfoglalta Antwerpen fellegvárát. Végre 1833 máj. 21. provizorium létesült Anglia, Franciaország és Hollandia között, mely az ellenségeskedéseknek véget vetett ugyen, de a béke még egyre késett. A londoni konferencia tehát újból tárgyalásokba bocsátkozott; különös nehézséget okozott a luxemburgi területnek Belgiumhoz való csatolása, mivel a hollandiai király észrevette, hogy ehhez a német szövetségnek s a nassaui agnároknak beleegyezésére van szüksége. A német Bund 1836 aug. 18. beleegyezett Luxemburg egy részének Belgiumhoz való csatolásába, ezért azonban a limburgi területben követelt kárpótlást. Újabban felmerülő nehézségek elhárítása után i. Vilmos 1839 febr. 4. a 24 pontból álló békeszerződést elfogadta és erre Belgium, Ausztria, Franciaország, Anglia és Poroszország teljhatalmu küldöttei is aláirták a szerződést, melyet azonnal végre is hajtottak. A nassaui agnátokkal és a német Bunddal létrejött egyezség értelmében az agnátok 1839 jun. 27. 750,000 frt kárpótlás fejében lemondottak az átadott luxemburgi részért nekik szánt limburgi területről. Ezt a területet, Maastricht és Venloo erősségek kivételével, melyek Hollandia birtokában maradtak, aug. 16. Mint hercegséget a német szövetséghez csatolták. Az 1840. Márc. összeült hollandiai rendek a kötött szerződéseket ugyan helybenhagyták és az 11/2 millió frankban megállapított civillástát is megszavazták, de a lappangó elégületlenség sehogy sem akart eltünni. Midőn pedig a király kedvesét, d'Oultremont Henriette grófnőt, egy katolikus nőt, nejévé akarta tenni, forrongás és összeesküvés támadt, melybe Franciaország és Belgium is belejátszott. Végre I. Vilmos király 1840 okt. 7. fia, II. Vilmos javára trónjáról lemondott és mint nassau grófja Berlinbe költözött, ahol a grófnőt nőül vette és 1843 dec. 12. meghalt. II. Vilmos 81840-49) kimondotta a miniszteri felelősséget (amit a rendek régóta óhajtottak) és azután a rendekkel együtt az egyre nagyobbodó államadósság törlesztésére fordította fő gondját. A király felszólítására a nemzet 150 millió frt kölcsönnel járult az adósság törlesztéséhez. 1848 már. (a párisi forradalom hirére) N.-ön is liberális mozgalom támadt, mely némely visszaélés megszüntetését vonta maga után, de az igazi szabadelvü reformok most is elmaradtak. Hasztalan sürgette a liberális ellenzék különösen azt az újítást, hogy a második kamara tagjait ne a tartományi rendek, hanem maga a nép válaszsza és hogy a második kamara rendek szerinti felosztását (a lovagi rend, a városok és a vidék szerint) eltörüljék. Az év folyamában azonban a király és a kabinet mégis engedett és ekkor egy direkt választásokból kikerült második kamara kezdte működését (1848 szept. 18.).
Vilmos utóda, III. Vilmos hosszu uralkodása folyamában (1849-90) a Thorbecke elnöklete alatt alakult liberális minisztérium számos üdvös reformot létesített; a csatorna- és vasúti hálózatot kibővítette és a haarlemi tengernek kiszárítását szívós kitartással befejezte. Utóda Geertsema csak néhány hétig birta a hatalmat követte őt 1866 jul. a konzervativ Heemskerk, ki 1867. a luxemburgi kérdés felkarolásával majdnem európai háborut idézett fel. Az ellenzék e miatt Heemskerk és Zuylen gróf külögyminiszter ellen erős támadásokat intézett, és ez utóbbinak költségvetését elvetett. A király erre a kamarát (1868 jan. 3.) feloszlatta, de az ellenzék mint győztes fél került vissza a parlamentbe és újra elvetette akülügyi tárca előirányzatát. Most a kabinet végre lemondott (jun.) és Thorbecke fogott hozzá egy liberális minisztérium átalakításához, ő maga azonban nem lépett be az új kabinetbe. Fock kapta a belügyi, Bosse a pénzügyi tárcát. Az őj kabinet különösen Franciaországgal szemben óvga meg az ország tekintélyét és a franciáktól élénken sürgetett vasúti egyezményt elvetette (okt. 9.). Nagy vitákat keltett a halálbüntetés eltörlése. A gyarmatügyet 1870. Gyökeresen reformálták, 1871 jan. pedig maga Thorbecke vette át a kabinetben az elnökséget, aki egyúttal a minisztériumot rekonstruálta. Ekkor már javában dühöngött a német-francia háboru, mely alatt Hollandia 1870 jul. 15. kelt nyilatkozata értelmében semleges álláspontra helyezkedett. 1871 dec. több afrikai (guineai) gyarmatot adtak el Angliának. 1872 ápr. Blussé pénzügyminiszter angol mintára akarta a jövedelmi adót átalakítani, de ez a kisérlet tárcájába került. Nemsokára a beteg Thorbecke is beadta lemondását és közvetlenül reá (jun. 4.) meghalt.
1872. Jul. 5. új liberális kormány vette át az ügyeket, melynek feje Geertsema belügyminiszter volt, társai közül de Vries igazságügyi és Fransen van de Putte gyarmatügyi miniszter említendő. Ez utóbbi okozta rövidlátó rendszabályaival az Acsinnal való háborut (Szumátrán), mely 1873. a hollandiai sereg vereségével ért vége (ápr. 14.). Csak az év végén sikerült van Swieten tábornoknak ezt a kudarcot jóvá tenni és az acsini tőnöknek várát (Kraton) megszállani. E közben a kabinet a kamarában is vereségeket szenvedett, amiért 1874 aug. egy konzervativ minisztériumnak engedte át helyét, melynek élén Heemskerk és van Lynden állottak. Ez a minisztérium a felsőbb közoktatást ugyan átalakította, de az elemi tanügy tervbe vett klerikális módosítása közben a kamarában megbukott. 1877 nov. 2-án Kappeyne van de Copello alakított új kormányt, mely az 1875-iki közoktatásügyi törvényt liberális szellemben módosította, de a szövetkezett klerikálisok és konzervativek támadásával szemben 1879 jul. a rövidebbet húzta. A következő van Lynden-kabinet a pártok fölé helyezkedett és mindennemü felekezeti jellegü reformtól tartózkodott. Moddeerman igazságügyminiszter új büntető törvénykönyvet dolgozott ki, amelyet a kamara kedvezően fogadott, de a választási reform kérdésében a minisztérium kisebbségben maradt. A hatalmat most (1882 ápr.) a konzervativ Heemskerk örökölte, ki azonban az erős ellenzék támadásai folytán nem birta állását megszilárdítani. Két évvel később (1884 jun. 21.) halt el Sándor herceg, a trónörökös és az orániai család utolsó férfisarja, és ezzel a trónörökösödési rend szabályozása vált szükségessé. Ezzel a feladattal, valamint az alkotmány más pontban való módosításával egy külön e célra megválasztott kamara foglalkozott, mely 1844 nov. 28. kezdé működését. Először az alkotmánynak 198. cikkelyét módosították és a kormányzó tanács hatalmát pontosan körülirták; azután elvetették Heemskerknek azt a javaslatát, mely a kamara és a szenátus tagjainak számát fel akarta emelni. A trónörökösödési rend megalapítása még sokáig vajudott.-Az 1866-iki ülésszak alatt elfogadták az új büntető törvényt, mely a fegyházban alakalmazható büntetések sorában a testi büntetést is meghagyta, a felekezet nélküli újonnan felállítandó állami iskolák kérdésében ellenben a kamara sehogyan sem tudott határozatban megállapodni, ami azután a Heemskerk-minisztériumot lemondásra birta. Az új kabinet alakítása sok nehézségbe ütközött, amennyiben a kamarában 43 szabadelvü és 43 klerikális képviselő ült, ami arra indította végre a Heemskerk-kabinetet, hogy a kamarát feloszlassa. A jun. 22-én megejtett választásokban 47 liberális és 39 klerikális és konzervativ képviselő jutott mandátumhoz. A jul. 14-iki trónbeszéd csak az alkotmány revizióját helyezte kilátásba; de míg a többség a választási fog lehető általánosítását követelte, a kormány erről hallani sem akart. Sok vajudás után nov. 27. Terjesztette a minisztérium az új választási javaslatot a képviselőház elé. Azt javasolta, hogy a választó polgárok száma 120,000-ről 300,000-re emeltessék, hogy a második kamara tagjainak száma 86 helyett 100, a szenátus tagjainak száma pedig 39 ehlyett 50 legyen, és hogy a cenzus is leszállítassék. A kamara hónapokig vitatkozott a javaslat fölött, de pozitiv határoztatot nem hozott. A trónörökösödést ellenben ápr. 26. végleg szabályozták és a király nov. 30. szentesítette azt. Kimondották nevezetesen, hogy az I. Vilmosnak Wilhelmine porosz hercegnővel kötött házasságából született gyermekek és azok utódai is birjanak örökösödési joggal, a trónrendet magát pedig ekképen állapították meg. Legközelebbi igénye van. 1. V. Vilmos király és Emma királyné leányának, a kis Wilhelminának (szül. 1880 aug. 31.), ha azonban a királynak netán fia születnék, annak volna elsőbbsége; 2. Zsófia szászweimar-eisenachi hercegnőnek (V. Vilmos nővére) és annak gyemekeinek; 3. Az elhalt Marianne hercegnő (II. Vilmos nővére) gyermekeinek, 4. Az elhalt Frigyes herceg (II. Vilmos öcscse) utódainak.
Az örökösödés törvényen kívűl a kamarát még az Acsinnal viselt, eddig eredménytelen háboru és az 1887. Celebszen kitört felkelés foglalkoztatta. Amsterdamban meg Rotterdamban pedig véres munkásmozgalmak ütöttek ki. Az új (1887) választási törvény gyakorlati alkalmazása első ízben 1888 márc. történt, amidőn a szövetkezett klerikálisok és a forradalom-ellenes párt jelöltjei emelkedtek többségre (54:45) és azonfelül az első szociál-demokrata jutott mandátumhoz; az első kamarában ellenben most is a liberálisok voltak többségeben. Ápr. Mackay váltotta fel Heemskeerket a miniszterelnöki széken és az új kabinet a hadsereg refrmját, illetőleg az általános hovédelmi kötelezettség behoztatlát tűzte ki feladatának. 1889. III. Vilmos király súlyosan megbetegedett, ugy hogy ápr. 4-től máj. 2-ig az államtanács vezette az ügyeket, máj. 2. Azonban a király maga kezdett megint uralkodni. 1890 jun. 30. Bergansius hadügyminiszter az általános honvédelmi kötelezettségről szóló törvényjavaslatot terjesztette a kamara elé, mely a hadsereg létszámát 116, 000 katonában és 3100 matrózban állapította meg. Ámbár a kispapok a katonai kötelezettség alól felmentettek, a klerikális párt mégis ellenezte a javaslatot. Még folyt a vita, midőn a mackay-kabinet azt jelentette a képviselőháznak, hogy az agg III. Vilmos király állapota immár reménytelen, amit a két kamara okt. 28. tartott közös ülésében tudomásul vett. Ekkor a hatalmat előbb az államtanácsra bizták, négy hét mulva pedig, nov. 4. a királynéra ruházták a régenshatalmat, ki nov. 20. Az alkotmányra megesküdött. Nov. 23. III. Vilmos meghalt és egy nappal később egyetlen leányát, Wilhelminát kiáltották ki királynővé, akinek nevében az özvegy királyné tette le az esküt az alkotmányra. E haláleset folytán Luxemburg nagyhercegség, mely nem ismerte el a női örökösödést, N.-től elvált és az Orániai-ház legközelebbi férfirokonának, Adolf, az 1866. a poroszok által elűzött nassaui hercegnek hódolt, ki nov. 6-án vette át az uralkodást. 1891. a kormány újra terjesztett katonai törvényjavaslatot a kamara elé, mely a minisztériumot arra hatalmazta fel, hogy évenkint 16,300 ujoncot hivhasson a zászló alá, a hadsereg létszámát pedig összesen 75,000 főben kivánta megállapítani. A kamarában a vita e fölött még folyt, midőn a kabinet a jun. választásokban vereséget szenvedett és ezzel a hadi reform is leltárba került. Aug. 6-án új kabinet vette át az ügyeket, melynek élén a liberális Tak van Portlievet és Tienhoven, Amsterdam polgármestere állott. Ez a minisztérium az adóügyet reformálta és új rendjelt, az Orániai-Nassaui rendjelt alkotta. Jul. a német császári pár látogatta meg az udvart. 1892. a kamara a Borneo-kérdést hozta tisztába, mely az Anglia s N. között felmerült határviszályt a nagy Szunda-szigeten szabályozta. Aug. 4-én nyitotta meg a régensnő a Merwede-csatorna elkészült részét, mely Amsterdamot fogja a Rajnával összekötni. Az általános katonakötelezettség behoztala ez évben is elmaradt, épp ugy a számban folyton növekvő munkáspárt által követelt általános választási jog. Az északi tartományokban az inség az alsó nép között 1893-ban is eltartott és nagy sztrájkokat meg szociáldemokrata mozgalmakat vont maga után. A kormány a nyomor enyhítése végett a Zuyder-tó kiszárítását helyezte kilátásba. Az 1894-ik év folyamában különösen a választási reform foglalkoztatta szellemeket, mely azonban a szociáldemokrata párttól való félelmében tulajdonképen egyik pártnak sem kellett. Ez okból a kamara most is addig húzta-halogatta a tárgyalást, mignem a Takminisztérium márc. 9. a javaslatot visszavonta. Ekkoz azonban Tienhoven külügyi miniszter otthagyta társait, minek kabinetválság és ebből kifolyóan a kamarák feloszlatása lett a következménye. Az új választásokból 44 kormánypárti és 56 ellenzéki képviselő került ki és most a Takminisztérium visszalépett. Máj. 8. új kabinet, a Ro¸l-kormány vette át a hatalmat, melynek tagjai közül említendő van Houten (belügy), Ro¸l (külügy), Kaay (igazságügy), Schneider tábornok (hadügy) és Bergsma (gyarmatok). A kabinet sok korszeü reformot igért, de egyet sem terjesztett a kamara elé. A gyarmatokból rossz hirek érkeztek. Jul. jáva kormányzója Lombok Szunda-sziget szultánjával keveredett háboruba, melynek folyamában a szultán emberei Ham tábornok hadosztályát meglepték és felkoncolták. Csak nov. 19. sikerült Vetter tábornoknak a szultánt kézre keríteni. 1895. A van houten-kabinet újra előterjesztette a választási reformot, de a kamara most is csak csűrte-csavarta a dolgot. A 3%-os államadósságot 4%-osra konvertálták. Ebben az évben is nagy sztrájkok és munkás-zavargások bénították az ország erejét. 1896 márc. Szumátrán újra kitört a háboru, melynek vezetésével a kormány Vetter tábornokot bizta meg, máj. pedig Rotterdamban a dock-munkások szüntették be a munkát. Jul. végre a második kamara az új választási reformot, mely a választók számát 280,000-ről 6-700,000-re emeli, elfogadta.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
