Lövőfegyver
Lövőfegyver (franc. armes á feu, ném. Schiesswaffen, l. a mellékelt 2. képet), tágabb értelemben minden készülék, melylyel egy testet, a lövedéket oly nagy indulási sebességgel hajíthatunk valamely élő lényre vagy tárgyra, a minő szükséges arra, hogy a lövedék az élőlény - ember vagy állat - ellenálló képességét megtörje (megsebesítse vagy megölje), vagy, ha tárgy vétetett célba, azt átlyukaszsza vagy szétrombolhassa. Szűkebb értelemben azonban csakis azokat a távolra ható fegyvereket nevezik L.-eknek, melyeknek csöveiből gázok feszítő ereje löki ki a fémekből (ólomból, vasból stb.) készített lövedékeket (l. o.). Az ember által magával hordható s pusztán kezei segítségével alkalmazható L.-eket: kézi L.-eknek az állványokra fektetve alkalmazottakat pedig lövegeknek (l. o.) nevezik.
)
1888. é. m. osztrák-magyar ismétlőpuska)
A német hadsereg 1888. é. m. puskája)
A francia 1886. é. m. gyalogpuska)
Az orosz puska
LÖVŐFEGYVEREK II.
A kézi L.-ek v. két kézzel kezelendő hosszu csövüek, vagy pedig egy kézzel is kezelhető rövid csövüek, az előbbieket a szerint, amint hosszabbak, vagy rövidebbek voltuk: puskáknak, karabélyoknak, az utóbbiakat pedig pisztolyoknak v. revolvereknek nevezik. A jelenkor kézi L. főalkatrészei: a cső, melyben a lövőszer gázai fejlesztetnek s a szintén a csőbe fektetett lövedéket a célba vett élő lény vagy tárgy irányában mozgásba hozzák; a lobbantyu (ném. Schloss), melylyel a lövőszer meggyujtását eszközöljük; a závárzat (ném. Verschluss), mely a cső hátulsó részét elzárja; ha egyszerre több lövésre szükséges lövőszer és lövedék tehető a L.-be, mely esetben ez utóbbit ismétlő L.-nek nevezik, akkor a závárzat tolja egymás után az egy lövésre szükséges lövőszert és lövedéket magában foglaló töltényeket a csőbe; az ágy, mely a L. eddig említett alkatrészeket egybefoglalja s a rendeltetésöknek megfelelő helzetben tartja; az irányzó készülék, mely a célba vevést teszi lehetővé s végre a L. alkatrészei összefoglalására, kezelésére, szétszedésére stb. szükséges foglalványok és szerelékek. E főalkatrészeken kivül a katonai puskákhoz még a cső elől levő végéhez erősíthető szurony is jár. Azokat a kézi L.-et, melyekbe a töltényt a cső elől levő végén (torkolatán) át tolják le a csőbe: elültöltőknek, azokat pedig, amelyekbe a töltényt közvetlenül a cső hátulsó végébe teszik: hátultöltőknek nevezik.
Ha a cső belső felülete (furata) sima, akkor a L.-t simacsövünek, ha pedig az említett fölületbe igen nyujtott csavarvonalakat követő barázdák (huzagok) vannak bevésve, akkor huzagoltaknak (gezogene) neveztetnek. A cső belső átmérőjét ürméretnek (Kaliber) nevezik. A vasból v. acélból készített csőnek falai hátul vastagabbak mint elől, mert ott a lövőszer gázai a lövedék megindításáig kisebb térfogatra lévén összeszorítva, nagyobb feszítő erővel támadják meg a cső falait, mint akkor, amikor a lövedéket már előre tolták s következőleg már sokszorta nagyobb térfogatot töltenek be. Az ágyakat többnyire diófából készítik.
Az ókorban és a középkorban oly L.-t nem ismertek, melyből gáz hajtotta volna ki a lövedéket; húrokat (hajból font zsinegeket stb.) feszítettek egy íjre s e két főalkatrész rugalmassága segítségével éles hegygyel ellátott vesszőt (nyilat) röpítettek az ellenfélre vagy a vadra. Kétféle íjat használtak: a görög és a szittya íjat; ez utóbbit ruganyos, meghajlított fából készítették és ennek két végét húrral kötötték össze; a görög íjat a vadkecske két szarvából, vagy legalább ezek alakját utánzó fákból állították össze; közepe tehát be volt hajlítva, amiért is néha kettősíjnak nevezték. Ezek az íjak néha majdnem oly hoszszuk voltak, mint amilyen magas volt az íjat használó ember (az íjász). A nyílvesszőt köris v. gyertyánfából faragták és pedig ugy, hogy azok, amelyekkel vizszintes v. emelkedő irányban akartak lőni, a nyílhegy felé vékonyodtak, azok pedig, amelyekkel lefelé kellett lőniök, elől vastagabbak voltak. A nyílvessző végére erősített nyílhegyet az őskorban kőből, azután broncból és végre vasból készítették; a nyílhegyek vagy egyenes ár-, vagy fűzfalevél- vagy végre szigonyalakuak voltak. Az íjászok a nyilakat rendesen bőrtáskában (tegez) hordták magukkal. A görögök és rómaiak a kézi L.-eket háboruban nem becsülték nagyra; ezek használatát a szegénysorsu polgárokra, felfegyverzett rabszolgákra és a velök szövetséges barbárokra bizták, bár az őskorban még a görög fejedelmek is néha nyilazással kezdték meg a harcot, amint azt Homeros Iliászából tudjuk. A keleti népek s a középkorban, főleg a germán népek észak felől jött törzsei, angolszászok s normannok ellenben a nyilazásra nagy súlyt fektettek s abban gyermekkoruktól fogva gyakorolták magukat. Az ural-altaji emberfajhoz tartozó népek (hunnok, avarok, magyarok, tatárok, törökök stb.) még lóháton hadakozva is nyilazással indították meg a harcot. A középkorban az íjat ágyra fektették, mely utóbbinak felső harmadában vályu volt; a húrt a vályuban levő dió mögé húzták és ehhez akasztották; a dió aljához volt erősítve a ravasz, melyet ha meghúztak, a húr megszabadult a diótól s előre pattanva, gyors mozgásba hozta a nyilat. Ezt a L.-t szerszámíjnak (arbalét) nevezték.
Puskaporral töltött L.-eket csakis a XIII. sz.-ban kezdtek használni. Legrégibb nyomát egy a szt.-pétervári Ázsia-muzeumban levő, a XIII. sz. első feléből való arab kéziratban találták, melyben egy tudós arab a puskaporral töltendő L.-eket irja le. A történelem szerint is arabok használták fel először (1273) a puskapor gázait kőből készített lövedékek hajítására. A XIV. sz. második felében már nemcsak ágyukat, hanem puskákat is használtak; ezek csöveit kovácsolt vasból készítették s egyenes fa-ágyra erősítették; a cső hátulsó elzárt végén gyujtólyuk volt, melyen át kanóccal gyujtották meg az ólomgolyó mögött levő puskaport. A gyujtólyukon gyakran csappal ellátott kis fedő volt, hogy nedvesség ne érje a port; a gyalog lövészek többnyire a földbe szúrt villa-állványra támasztva lőttek e puskákkal. 1424 körül már kigyós kanóctartóval és rövid idővel ezután sárkány- vagy kakasfej-idomu kalapácscsal - a sárkánynyal vagyis kakassal - látták el a puskákat; egy billentyü (ravasz) megnyomására az égő kanócot tartó sárkány (kakas) ugy csapódott le, hogy az égő kanóc a gyujtólyukba ért. Ugyanekkor alkalmaztak már célzókészülékeket s a puskapornak, meg az ólomgolyónak a csőbe való belökésére szükséges töltővesszőt is már az ágyba vájt vájuba dugták. Főleg kétféle nagyságu puskát használtak a XV. sz.-ban: az egyszerü haquebuse-t és a főleg várharcokban használt kettőst; az előbbinek csöve rövidebb (1 méter) volt mint az utóbbié, melyet gyakran kerekes talpra is fektettek; 11/2-2 m. hosszu csövéből 400-500 g.-ot nyomó ólomgolyót lőttek. A XVI. sz. elején találták fel a kerekes závárzatot (franc. arquebuse á rouet, ném. Radschloss), melylyel nem folytonosan égő kanóccal, hanem lovának acéllaphoz való ütődésével előidézett szikrákkal gyujtották meg a puskaport. A XVII. sz.-ban a gyujtólyuk fölé alkalmazott serpenyőnek tengely körül forgatható fedelére erősítették azt az acéllapot, mely a rugóval lecsapásra indított kakasnak kovájával a serpenyőben levő puskaport meggyujtotta; a lecsapó kova ugyanis annyira felemelte a serpenyő fedelét, hogy a szikrák a serpenyőbe juthattak; a kakasnak visszahuzása után pedig egy gyenge rugó a fedelet ismét a serpenyőre szorította. A puskák ürmérete (Kaliber) eleinte igen nagy volt, hogy a golyó a vérteken is áthaladjon; abban a mérvben azonban, amint a harcosok mozgékonyabbá tevése miatt a vérteket mindinkább mellőzték, a puskák ürméreteit is kisebbítették s ezzel az egész puska súlyát is csökkentették.
A XVIII. sz. eleje óta a puska-ágy hátulsó részének - a puskatusnak - már az irányzáshoz megfelelőbb alakot adtak s ugyan e század 30-as évében a csaták alatt nem eléggé tartósnak bizonyult a fatöltővesszők helyett vasból készítetteket adtak a katonáknak. E században a katonai puskákból 10 g. puskaporral 28 g.-os ólomgolyókat lőttek ki. Hogy gyorsan tölthessenek, a cső ürmérete nagyobb volt a golyó átmérőjénél, ami a találás valószinüségét igen csökkentette; ha ráértek, akkor a golyót szöszszel vagy rongyokkal burkolták be, hogy a puskapor-gázok egy része a csőfal és a golyó közötti hézagon át el ne illanhasson. Készítettek ugyan akkor is már huzagolt (vontcsövü) fegyvereket, de nem ismertek még módot, melylyel nagy erőmegfeszítés és időveszteség nélkül a golyót a huzagokba szoríthatták volna; a huzagok alkalmazása által pedig két előnyt érünk el: az egyik az, hogy a huzagokba szorított lövedék és a puskacső falai között nem marad hézag s következőleg a puskapor összes gázai a lövedékre gyakorolnak nyomást, a másik pedig az, hogy a csavarvonalat követő huzagok a lövedéket saját tengelye körüli forgásba hozzák, mi által a csövön kivüli pályája nyujtottabb lesz; e két előny összeredménye az, hogy a lövedék nagyobb távolságra repül s a cél eltalálása valószinübb lesz. A lövedéknek a huzagokba való szorítását eleinte azzal akarták elérni, hogy tojásdad alaku lövedékeket használtak (Delvique- és Thouvenin- lövedékei); később (1849) Minié kúpban végződő hengeralaku lövedékeket öntetett; a henger lapos végében szintén kúpidomu kivájásba vasból készített éket tettek, melyet a puskapor gázai mélyebbre szorítottak a lövedékbe, ezzel az utóbbinak kitágulását s következőleg a huzagokba való behatolását idézve elő. Mihamar meggyőződtek azonban, hogy a vasék (culot) fölösleges és hogy elégséges maga a kivájásis, mert az abba toluló puskaporgázok maguk is képesek a lövedéket annyira kitágítani, hogy a huzagok betölthessenek; a kitáguló lövedékek (expansiv) alkalmazása ugyan nagy haladás volt, de mégsem oly fontos, mint annak a kérdésnek célszerü megoldása, hogyan lehessen a lövedéket közvetlenül a cső hátulsó részébe betenni, a nélkül, hogy a betevésre szükséges nyilás s ennek elzárására szolgáló készülék között hézag maradjon, melybe a gázok behatolhatnának s feszítő erejükkel a zárókészüléket elronthatnák. E kérdés megoldása, bár azon már a XV. sz. óta folytonosan fáradoztak, csak e század elején sikerült; 1812. ugyanis l. Napoleon Pauli puskaművesnek szabadalmat adott a hadicéloknak is igen jól megfelelő hátultöltő puskaszerkezetre, melyet későbben még tökéletesbítve a Lefaucheux puskáknál alkalmazták. Pauli gyárában dolgozott Dryse János Miklós, aki 1836. a porosz hadsereg számára készítette az első hátultöltő puskákat, melyeket már nem gyujtólyukon át kellett elsütni, hanem a cső belsejében levő gyujtószernek felrobbantása gyujtotta meg a töltény puskaporát. Már e század eleje óta ugyanis a kovás puskák lassanként gyutacsos (kapszlis) puskákkal pótoltattak, melyeknél ütés által felrobbanó szerrel megtöltött kis fémhengerkéket tettek a gyujtólyukhoz vezető vascsatornácska végére; elsütéskor egy erős rugó a kalapácsalakura átidomított kakas a gyutacsra ütött s ezzel a robbanószert felrobbantotta, melynek szikrái a gyujtócsatornán át a puskaporig hatoltak. Dreyse a lövedéket s a puskaport egy kemény papirhüvelybe helyezte, mely utóbbinak fenekére gyutacsot tett, melyet elsütéskor a töltény mögött fekvő spiralis rugó végére alkalmazott acéltű keresztülszúrt s az e közbeni súrlódással a gyutacs robbanószerét meggyujtotta. Ily gyútűs puskákkal vívták a poroszok az 1864-iki és 1866-iki hadjáratokat s ezzel bebizonyították, hogy - amit addig kétségbevontak - a hátultöltő fegyverek hadicélokra is alkalmazhatók. Nevezetes haladást indítottak meg az ötvenes években az amerikaiak azzal, hogy a töltény három főalkatrészét: a lövedéket, a puskaport s a gyutacsot egybefoglaló hüvelyt nem papirból, hanem vékonyra hengerelt fémlemezekből készítették. Az 1866-iki hadjárat után valamennyi európai hadsereg hátulról töltő fegyvereket gyártatott, vagy legalább - egyelőre - a régi előlről töltendőket hátulról töltőkké alakíttatta át. Az egyszerü hátulról töltendő fegyverek azonban mihamar háttérbe szoríttattak s következőleg pótoltattak ismétlő L.-ekkel. A puskaművesek és tüzérek ugyan már a XV. sz. óta folytonosan tettek kisérleteket oly L.-ek szerkesztésére, melyekből félbeszakítás nélkül többször egymásután lehessen lőni; fáradozásuk azonban sikertelen volt addig, amig a töltény fent említett mind a három főalkatrészét egybefoglaló egységes töltényt fel nem találták; amint ez megtörtént, előbb ismétlő pisztolyokat (revolvereket) készítettek, s miután ezek beváltak, eleinte ezek mintájára, később más szerkezetekkel ismétlő puskákat is készítettek, melyeknél az 5-13 töltény befogadására szolgáló alkatrészt tárnak (Magazin) s az ily puskákat tárfegyvereknek is nevezik.
A töltények befogadására való csőüreg elzárására szolgáló készülék - a dugattyu - mozgatása jelenleg kinyitáskor a kilőtt töltény visszamaradt fémhüvelyét löki ki, a bezáráskor pedig a tárból ismét egy töltényt juttat a csőbe. A dugattyut vagy forgatják (az angol, francia, olasz, orosz és német hadseregek puskáinál), vagy egyenesen hátra húzzák (az osztrák-magyar hadsereg puskáinál). A tárt a puska-ágynak vagy elül levő, vagy középső részébe vagy részéhez helyezik. Az egységes tölténynek hátulról tölthető fegyverekből való alkalmazása által a puskapor-gázok feszítő erejének teljesebb felhasználása által a lövedék indulási sebessége nagyobbodván, lehetővé vált a lövedék súlyának csökkentése, s ezzel - még tekintetbe véve azt is, hogy egyenlő súly mellett a hosszas hengeridomu lövedék átmérője kisebb a golyóénál - a puskacső ürméretét is kisebbíteni lehetett s mig e század elején a katonai puskák csövei 15-18 mm. ürméretüek voltak, jelenleg már csak 6,5-8 mm. ürméretü csöveket használnak. Az ismétlő puskákból percenként - célozva - 19-26-szor lehet lőni. A lövedékek esetleg 4000 lépésre is elrepülnek, célozva azonban legfeljebb 2000 méterre (nálunk 2400 lépésre) lőnek. A lövedékek mindenütt henger-tojásdad idomuak, kemény ólomból öntvék és 13,6-15,8 g. súlyuak.
A legújabb időben a régi (fekete), sok füstöt fejlesztő puskapor helyett más, alig észrevehetően füstöt fejlesztő nitro-vegyülékeket használnak katonai célokra s ezeket - bár nem egészen helyesen - füsttelen puskaporoknak nevezik; ilyenek: a cordite-féle (Angliában), a Schwab-féle (nálunk), a nitro-cellulose (Franciaországban), a ballistit (Olaszországban), a pyroxilin (Oroszországban) és a füsttelen lemezkék (Németországban). A katonaságnál eleinte a csapatoknak csak egy csekély részét fegyverezték fel puskákkal; amint a puskások számát szaporították, mindinkább érezhetővé vált az a hátrány, hogy a végső összeütközés alatt, amikor ember ember ellen harcolt, a puskásnak a puskát el kellett dobnia, hogy kardját kiránthassa és használhassa; e bajon ugy segítettek, hogy rohamkor vadászkést vagy erős, hosszu tőrt: szuronyt, hengerded nyelével a cső végébe dugták s az ekként lándsává alakított puskával vívtak meg az ellenséggel; később - a XVII. sz.-ban - a szurony nyelét aként alakították át, hogy az a cső külső oldalához akként volt erősítve, hogy feltűzött szuronynyal is lőni lehessen. Jelenleg igen különböző záró- és a töltényeket a csőbe juttató és elsütő készülékeket (závárzatok, l. o.) használnak az európai hadseregeknél; a legjellemzőbbek az ide mellékelt képen láthatók.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
