Frankok
Frankok, a nyugati germán néptörzsnek egyik kiválóbb ága, az egyedüli germán nép, mely a római birodalom romjain maradandó országot alapított. A F. ősei, melyek közé a chamavok, a chattok, ampsivariok, sigambrok, marsok, brukterek és a sáli frankok törzsét számítják, a Kr. u. III. században a Közép- és Alsó-Rajna mellékén tanyáztak. Idővel a F. két főcsoportba tömörültek; ezek közül a sáli F. az Alsó-Rajna mentén (Hollandiában és Belgiumban) települtek le, mig a ripauri (vagyis partmelléki) F. a Közép-Rajna mindkét partján, az Eifeltől a Zuider-tóig és Frizlandig alapítottak országot, melynek Köln vala főhelye. E telepekből kiindulva makacs kitartással pusztították a szomszéd római tartományokat, különösen Galliát, miközben több vereség érte őket. Igy 240. Mainz táján, hol Aurelianus császár állott rajtuk bosszut. A III. század végén az Alsó-Rajna szigeteit (a batávok szigetét) is megszállották, mely vidéken azonban Julianus császár őket legyőzte és segédhadak állítására kötelezte. Az V. század elején vége szakadt a római uralomnak és a sáli F. a Schelde környékére is betolakodtak. A hagyomány Faramun monda-királyról emlékezik meg, mint a sáli F. egyesítőjéről; több hitelességgel bir Ghlodio (v. Chlojo) király személyisége ( a monda szerint az előbbinek fia), ki 431. a F. hatalmát a Somme folyóig kiterkesztette, ámbár másrészt elismerte a rómaiak fenhatóságát és ennek megfelelően az Attila ellen vivott nagy catalaunumi csatában (451) Aëtius római vezért támogatta. Ezt a Chlodiót tartja a hagyomány a mesés Merovech atyjának és a Merovingok ősatyjának. Annyi bizonyos, hogy Chlodio fiai atyjuk halála után Frankországot maguk között felosztották. A későbbi frank királyok közül I. Childerich dicsekedett a legnagyobb hirnévvel (uralkodott 457-481-ig), kit a rómaiakhoz barátság, a kat. egyházhoz rokonszenv köteléke füzött. Tournay-ben (volt székhelyén) 1653. felfedezett sirjában pecsétgyürüjét, számos római érmet és műkincset találtak. Az ő idejében készült a fontos sáli törvénynek (Lex Salica) legrégibb része, a legelső germán jogkönyv, melynek révén bepillantunk a F. akkori viszonyaiba s életmódjába stb. Látjuk, hogy a frank király hatalma akkoriban még szük határok között mozgott és hogy sok tekintetben a tavaszszal egybehivott népgyülés döntött. A ripuari F. törvénykönyve (Lex Ribuariorum. Kiadta Sohm a Monumenta Germaniae historica. Leges. V. köt.), hasonlóan becses jogforrás és többet tartalmaz a sáli törvény másolatánál. A Galliában letelepedett F.-nak a gondviselés nagy és fényes jövőt szánt. A F. országa arra volt hivatva, hogy belőle idők multával mind a francia, mind pedig a német birodalom sarjadzon. Chlodvig (l. Pallas N. Lexikona IV., 327. l.) vetette meg alapját az első frank államnak. Halála előtt országát 4 fia között osztotta föl, oly módon, hogy a legidősebbik, Theodorik (511-533) a keleti, tiszta frank területet, Ausztráziát kapta Metz székhelylyel, mig a többi fiu az országnak nyugoti, római felét kapta, Neustriát Chlodomer (511-24) Orleansban székelt, I. Childebert (511-58) Párisban, I. Clothár pedig (511-561) Soissons-ban. A gyermekek örökölték apjuk kegyetlen hajlamait, de nélkülözték annak lángeszét. Theodorik Hermanfriedot, a türingiaiak királyát fosztotta meg trónjától, Childebert és Chlotár pedig a burgundokkal viseltek öldöklő harcokat és Vitigis nyugoti gót királytól foglalták el a Provence-t; Olaszországban azonban nem tudtak hosszabb időre hatalmat alapítani. Midőn Chlodomer családja 555. kihalt, Chlotar követte őt a trónon, aki 558. a gyermektelenül elhalt Childebertnek is lett örököse és igy hát az egész frank monarkiát egyesítette kezében. Ez időben már a bajor törzs is elismerte a frankok fenhatóságát, ugy hogy tkp. csak a szászok és a frizek dicsekedtek még függetlenséggel és önállósággal. I. Chlotár halálos ágyán ujra felosztotta a birodalmat; fiai: Guntram (561-93), I. Charibert (561-567), I. Sigibert (561-575) és I. Chilperich (561-584) egy-egy részt örököltek. Chlodvig unokái erkölcstelen és vérengző tettekben még tultettek apáikon és e korszak (Toursi Gergely által megirt) története az erkölcsi sülyedés visszariasztó képét tünteti elénk. A családi öldökléseket különösen két gonosz fejedelmi nő, az austráziai Brunhilda (l. o.) és a Neustriai Fredegunda (l. o.) idézte elő. Csak miután emez (597) elhalt, amazt pedig 613. kivégezték, szakadt vége a polgárháborunak és ekkor II. Chlotár (II. Chilperich fia) 584-628-ig még egyszer egyesítette az egész frank monarkiát.
A megelőző gyakori osztozkodások és erkölcsi sülyedés napjaiban a királyi ház tekintélye egyre alább szállott. Amely fokban pedig a Merovingi királyok hatalma tünedezett, ugyanoly fokban emelkedett az uj nemesi családok tekintélye, melyek roppant földbirtok és gazdagság birtokában az udvari főtisztségeket és méltóságokat, meg a legbefolyásosabb világi, katonai és papi állásokat bitorolták. E nemesség kebléből nemsokára a háznagy (major domus) emelkedett ki a legfelsőbb helyre, ki eleintén a királyi család birtokainak kormányzója, az udvarnagy lett (maire de palais), később pedig a királynak jóformán korlátlan hatalmu és bizalmi férfia, ki a gyönge király nevében kormányzott és a zabolátlan főnemesekkel szemben is védelmezte a királyi hatalmat. Idővel a főhatalom örökös lett három (austráziai, neustriai és burgundi) major domus családjában, sőt a háznagyok a királyokat is kényük-kedvük szerint megválasztották avagy kolostorba záratták. A VII. században Arnulf metzi püspök (megh. 627.) és id. (landeni) Pippin, az austráziai háznagy (kiknek birtokai a Maas, a Mosel és a Rajna közötti vidéken feküdtek) ragadták magukhoz a hatalmat és ugyanez a Pippin lett a később trónra emelkedő karolingi családnak őse. Arnulf fia, Ansegisel (vagy Andogisel) mint III. Sigibert gyámnoka kormányozta Austráziát (632-656). Pippin fia ellenben, Grimoald életével lakolt, midőn III. Chlotárt (656-670) meg akarta ölni. Annál több szerencse kisérte id. Pippin unokáját, heristali Pippint (Ansegisel fiát), ki 687. a Terti (St.-Quentin) mellett vivott csatában Ebroin versenytársát legyőzte, a másik major domust megölte és végre az egész frank birodalom major domusa lett (688). Legyőzte továbbá Ratbod friz főnököt, meg az alemannokat és rokonszenvvel kisérte a keleti frankok és bajorok között az evangéliumot hirdető Szt. Rupertet s Kiliánt. 714. történt halála után özvegye, a gonosz Plektrudis magának, illetőleg unokájának követelte a kormányt, mostoha fiát pedig, Martell Károlyt (l. o.) fogva tartotta. Végre ez azonban kiszabadult, az austráziaiak élén leverte a fellázadt neustriabelieket, fensőségének elismerésére kényszeríté a bajor és türingiai hercegeket és a keresztény hit befogadására is kényszeríté őket, ámbár magában a frank birodalomban nem restelte az egyház birtokait is lefoglalni. Világtörténelmi fontosságra akkor emelkedett, midőn 732. a Pireneusokon áttörő vad arab hordákat Tours és Poitiers között és utóbb Narbonne táján fényesen visszaverte és diadalaival a nyugoti keresztény világot e barbároktól megmentette. Ez érdemeiért nvezték el később «kalapács»-nak (Martell), III. Gergely pápa pedig a konzuli és patriciusi cimmel kedveskedett a hősnek, azonfelül pedig arra kérte, hogy őt a longobárdok ellenében megvédje. A még egyre tartó arab veszély miatt Martell nem indulhatott ugyan Rómába, de azért sok szolgálatot tett az egyháznak, különösen a Németországban térítő Szt. Bonifácius pártolása által. Martell tekintélye egyébiránt olyan nagy volt, hogy IV. Theudebert árnyékfejedelem elhalta után (737) fölöslegesnek tartotta a királyi szék betöltését és ezentul maga uralkodott királyi hatalommal, bár királyi cim nélkül. Halála előtt (741) két fia között osztotta föl a birodalmat: Karlmann és ifj. Pippin között.
Egy ideig a testvérek közösen uralkodtak, 747. azonban Karlmann önként kolostorba vonult vissza s azóta Pippin intézte a F. sorsát. Felismerte, mily fontos a pápa támogatása és ezért nemcsak Bonifáciust segítette, hanem arra is elhatározta magát, hogy III. Gergelynek segélyt nyujt. Az akkori világ két legfontosabb hatalmi tényezője, a pápa és a frank fejedelem, immár egyességre lépett egymással. Zakariás pápa Pippin kérésének engedve, ugy nyilatkozott, hogy a frank királyi méltóság és cim azt a férfiut illeti meg, a ki a hatalmat tényleg birja és gyakorolja. Erre Pippin az utolsó renyhe (fainéant) Merovingi királyt, III. Childerichot letette, kolostorba záratta és maga lépett, mint a frankok királya a trónra, Szt. Bonifácius pedig az uj királyt a pápa parancsára felkente (751). Midőn 3 évvel később III. István pápa Aistulf longobárd király támadása elől Pippin udvarába menekült, ezt ő szivesen fogadta és Kiersyben kötötte meg vele azt a fontos szerződést, melyben a frank király mint «az egyház védnöke és Róma város patriciusa» a szent szék védelmére vállalkozott, mig István pápa Pippint felkente és a királyi méltóságot családjában örökössé tette. Igy létesült a középkori germán-keresztény királyság eszméje és az Isten kegyelméből való királyság. Alighogy az egyezséget megkötötték, Aistulf már Róma kapuját döngette, mely hirre Pippin átsietett az Alpokon, a longobard királyt legyőzte és az elfoglalt tartományok visszaadására kényszerítette. Egyuttal pedig a pápának az egész Exarchatuszt (l. o.) és az u. n. Pentapolist (5 várost) adományozta, miáltal a pápák világi hatalmának veté meg alapját. (L. Egyházi állam, Pallas N. Lexikona V., 755. l.) Halála előtt országát két fia között osztotta föl (768): Károlynak Ausztrázia meg Aquitana jutott osztályrészül, Karlmannak a többi országrész. A fiuk csakhamar viszályba keveredtek, melynek folyamában Károly, Karlmann korai halála után (771) annak özvegyét gyermekeivel együtt az országból elkergette és az egész frank birodalmat kezében egyesítette. L. Károly, Franciaország és Németország.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
