A hatvanas évek realizmus-vitája
A hatvanas évek realizmus-vitája
Ezek az elméleti eredmények azonban jobbára az után öltöttek szilárdabb formát, miután a publicisztikus modernizmus-vita 1963-tól átnőtt a realizmus-vitába, s ennek konklúzióit kamatoztatni lehetett az itteni kérdések megválaszolásában is. E – szám szerint harmadik – realizmus-vita középpontjában a lukácsi realizmusfogalom állt. Mint említettük, Lukács 1948-tól radikálisan függetlenítette az általa módszer- és értékkategóriaként felfogott realizmust mindenfajta stiláris kötöttségtől, s egyben tagadta azt, hogy egyáltalán léteznék egy realista stílus. Nem mindenki követte azonban ezen az úton: többen fenntartották a "nagy realizmus" koncepcióját, mondván, hogy a kiteljesedett realizmusra az jellemző, hogy a módszer realizmusa visszahat a formára és a stílusra is, szükségszerűen realisztikussá téve ez utóbbiakat (Kiss Lajos), s a modernizmus-vitában is erőteljesen érvényesültek a realisztikus stílust értékhangsúllyal kanonizáló törekvések.
Ezzel a felfogással szemben léptek fel azok az irodalomteoretikusok (Klaniczay Tibor, Miklós Pál, Nyírő Lajos, Szabó György, Szili József), akik azt a nézetet képviselték, hogy a realizmus a 19. század polgári irodalmában uralkodó stílus, és semmi több. Elvetendő tehát az "örök realizmus" történetietlen koncepciója, mely szerint az irodalom fejlődésének mindegyik szakaszában a realizmus és antirealizmus küzd egymással; a realista stílus előtt és után számos más, vele egyenrangú stílusirányzat 264létezett, amelyeket nem lehet a realizmus sémájára értelmezni. E realista stílus az érték szempontjából közömbös; mint minden stílusirányzatban, különböző értékű és ellentétes társadalmi tendenciákat képviselő művek egyaránt megférnek keretei között, s a szocialista irodalom számára már csak azért sem lehet a realizmus valamiféle mérce, hiszen ez a polgári irodalom reprezentatív stílusa volt.
A lukácsi realizmusfogalom védelmezői (Almási Miklós, Heller Ágnes, Hermann István, Király István, Szigeti József, Zoltai Dénes) viszont arra mutattak rá, hogy egyrészt a történetietlenség vádja nem helytálló, hiszen Lukács egyértelműen leszögezte, hogy jóllehet e kategória minden periódusra egyaránt vonatkoztatható, egyben azonban periódusonként más és más alakban lép elénk, kritériumai történetileg változók, másrészt pedig e fogalommal senki nem kanonizálhatja a 19. századi realisztikus stílust, hiszen a realizmus ebben az értelemben a stiláris sajátosságoktól független módszer.
A vita során az 1960-as évek közepére egyre világosabbá vált, hogy a két nézetcsoport két – noha egyazon szóval jelölt – fogalomról beszél. Ezeket a leghatározottabban meg kell különböztetnünk ugyan egymástól, de – amint ezt elsőként Sőtér István hangsúlyozta, s amint ez azóta az uralkodó vélemény – e két fogalom nem zárja ki egymást, nincs köztük ellentét, s mindkettőre egyaránt szükségünk van. A vita fontosabb megnyilatkozásait A szocializmus irodalma (1966) c. gyűjtemény bocsátotta közre, s egy másik válogatás francia nyelvű fordításban is megjelent (Littérature et réalité, 1966).
E nézetcserék során számos más művészetelméleti-irodalomelméleti fogalom tartalma is pontosabbá, világosabbá vált. A realizmus módszer- és stílusfogalmának kettéválasztása például szolgált a naturalizmus körüli fogalomzavarok megszüntetésére (Czine Mihály), s a kritikai realizmus átértelmezésére, amelyet korábban a realista módszer és stílus egységében fogtak fel, az új koncepcióban viszont az expresszionizmus vagy szürrealizmus jelentősebb képviselői is ide tartozhatnak. A kritikai és a szocialista realizmus közötti azonosságok és különbségek elemzése terén is fontos eredmények mutatkoztak. A korábbi, merev szembeállítás helyett az a dialektikus álláspont vált uralkodóvá, mely szerint a kritikai realizmus, jóllehet elkötelezettségei kétarcúak, fegyvertársa a szocialista realizmusnak a szocialista építés viszonyai között is. A szocialista realizmust a kritikaitól megkülönböztető jegyek sorában a pártosságot illetően a lukácsi felfogás hódított teret, s új – fontos – vonásként jelentkezett a szocialista irodalom humanizmusának sajátosságait feltáró elemzések egész sora (Almási Miklós, Diószegi András, Gondos Ernő, Hermann István, Köpeczi Béla, Szili József). A megszilárdult elméleti pozíciók birtokában a Fischer–Garaudy-féle "parttalan realizmus" elgondolást a magyar irodalmárok (Csetri Lajos, Illés László, Köpeczi Béla, Nyírő Lajos) kellő kritikával fogadták.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
