Sinkó Ervin

Full text search

Sinkó Ervin
A két világháború közötti időszakban csupán pár esztendőt töltött Jugoszláviában, ám élményeinek világát szülővárosa életéből vett elemek alakították, formálódásához innen kapott indításokat, egy negyedszázada pedig a jugoszláviai magyar irodalom áramában él.
1898. október 5-én született Apatinban. Középiskolai tanulmányait félbeszakítva be kellett vonulnia és 1916-ban a frontra került. 1919-ben a budapesti Központi Munkástanács tagja, a Szovjetház, majd Kecskemét városparancsnoka. A forradalom leveretése után Bécsbe emigrált, innen Jugoszláviába ment (1926–32), majd Párizsba, onnan pedig Moszkvába utazott. Azután ismét Párizs és Jugoszlávia az életút főbb állomáshelyei. A felszabadulás óta Zágrábban él. 1959 óta az újvidéki egyetem magyar tanszékének vezető tanára, a Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia rendes tagja.
Az ifjú költő Ady Endre verseinek varázslatában élt, és a Tett, majd a Ma című aktivista folyóiratoknak volt a munkatársa. Szabadkán, középiskolás korában a munkásotthon könyvtárosa, azokban a körökben mozog tehát, amelyek az 1910-es években egy olyan vidéki városban, mint Szabadka, a forradalmi mozgalmakat képviselték: "hittek abban vagy úgy tettek, mintha hinnének, hogy nagy dologra volnának képesek, ha majd egyszer üt az órájuk" – jellemzi majd később akkori társaságát Sinkó Ervin az Optimisták című regényében.
A versek, amelyeknek java 1916-ban kötetbe gyűjtve is megjelent (Éjszakák és hajnalok), egyelőre lelki nyugtalanságairól, elvágyódásairól, szerelmeiről beszélnek, úgy, hogy egyszerre van jelen bennük Ady kép-világa, az aktivista pátosz és az ernyedt hangulatok bánata. Olvasmány-reminiszcenciák, Ady-versek és Nietzsche-hatások fonódnak össze ebben a költészetben, melynek jelentősége Sinkó Ervin pályaképe szempontjából nem esztétikai önértékében van, hanem abban az elégedetlenségben, melyet kiénekel. Ez az elégedetlenség viszi el Sinkót a forradalmi mozgalmakba, s így egyúttal elő is készíti legdöntőbb élményei befogadására, hogy 1919-ben nevet kapjanak azok a nyugtalanságok, amelyek e verseskönyvben homályosan bágyadt hangulatokként már jelen vannak.
A nietzscheánus fiatalember a forradalmak idején cselekvő ember lett: pánhumanizmusa nagy reményét akarta nagy tettel beváltani és megvalósítani, ám a nagy várakozások után, a Tanácsköztársaság bukásával, a bécsi 916emigrációban a lelki válságok időszaka következett be nála is, amelyet a Fájdalmas isten (Bécs, 1923) című verseskönyvének messianisztikus alapmagatartása, valamint a Testvér című lapjának (1924) ember-testvériséget hirdető címe is jelez. Ezzel a lírai és szubjektív, már-már ösztönös reagálással párhuzamosan megfigyelhető Sinkó Ervinnél egy tárgyiasodó és tárgyiasító szépirodalmi törekvés is, az elmúlt pár esztendő eszmei felmérésének a folyamataként. Ekkor fordul a próza, külön pedig a regény műfaja felé, hogy az elkövetkező harminc évben ez jelentse munkásságának fő területét.
Ember és forradalom, ember a forradalomban – ez lehetne a mottója Sinkó prózaírói munkásságának. A pozsonyi Tűz című folyóiratban közölt Történet, az első vázlata annak az élménykörnek, amelyet maradandó módon az Optimistákban ragad majd meg. Az egyén és a forradalom kérdésének elvont etikai jellegű területeit járta be az Aegidius útrakelése című kisregényében, elidegenítve témáját s egyúttal általánosítottan is a történelembe vetítve, mitologizáltan. A hit és hivés problémáját teszi benne szóvá és a választás kérdését veti fel, amit a vérzivataros idők oly kiélezetten kényszerítenek az emberekre. Sinkó kérdése ebben a regényben az, hogy "valahol kellett Istent szolgálni" akkor, amikor az nagyon nehéz volt, mert "annyi tábor hirdette, hogy övé az igazság, és minden tábor zászlaján bűnök foltja, mocska, még magán a római egyházén is…". Ezért ötlik fel Sinkó hősében a kérdés: "mit hirdessek?" A kérdés a legszemélyesebben a szerzőé is volt s azé a nemzedéké, amely a lelki megrázkódtatások poklába került a forradalom leveretése után, a végső, humánus nagy célok és a feléje vivő út nehézségei, egy-egy konkrét helyzetben jelentkező ellentmondások, a "cél szentesíti-e az eszközöket" problémája a mű eszmei indítéka. Végső kihangzásában az aegidiusi szenvedélyes útkeresés jogának a regénye, egyben Sinkó legharmonikusabb, leglíraibb és gondolatokban leggazdagabb alkotása, és méltán áll a forradalom témájára írott műveinek az élén.
Az Aegidiust két kisrealista alkotása követi, amelyekben a húszas évek világát ábrázolja, szülővárosa hétköznapjaiból merítve témáját. Ezek a regények a regényírói munkásságának csúcsát jelentő Optimistákat készítik elő a bennük megmutatkozó közvetlen epikus és realista tendenciákkal, amelyek a szerzőben oly elevenen élő morális dilemmákkal találkoznak. E két regényben, amelyek a Nyugatban jelentek meg, Sinkó a gondolati síkokat, eszmei vonatkozásokat a konkrét és reális élethelyzetekből bontja már ki. A Sorsok paraszt-története és a Tenyerek és öklök városi kereskedővilágának rajzaiban tesz próbát az emberi sorsok realista eszközökkel és intellektuális indulatokkal telített ábrázolására, amelyet majd az Optimistákban kamatoztat.
Az Optimisták az írói eszközök és a gondolkodás meghiggadt és letisztult alkotása, Sinkó legnagyobb epikus vállalkozása, szintézise annak a két "útnak", amelyet az Aegidius etikájában és az intermezzo két regényében, valamint az ezeket a nagyobb lélegzetű alkotásokat kísérő elbeszélések (Ködben, Angela) emberlátásában megkezdett.
A harmincas években ért meg az idő arra, hogy az első világháborút kísérő és követő forradalmi mozgalmakat, amelyek a Tanácsköztársaság harcaiban csúcsosodtak ki, az írók kellő távlatból szemlélve ábrázolhassák. A "lírai" reagálások kora lejárt, a bukás okainak kutatása befejeződött, eszmei és érzelmi felmérése megtörtént, amit többek között a forradalom témájára írt 917regények elszaporodása is jelzett. Egyesek az 1919-es események cselékményesebb, fordulatokban, történésekben gazdagabb vonásait ragadták meg, Sinkó Ervin ezekkel szemben statikusabb, ám belső, gondolati vetületében, a felvonultatott emberi sorsokban sokkal gazdagabb körkép megalkotására vállalkozott. Sinkó módszerét a mű egyik mondatában így jellemzi: "Ha mások megírhatják az emberek, a történelmi emberek tetteit a történelmi időkben, mért ne lenne szintén érdekes megírni a történelmi idők szerepét egy-egy semmiképp sem történelmi, úgynevezett magánember életében?"
A "történelmi idők" Sinkó regénye esetében a forradalom hónapjai, amelyek könyörtelenül nyúltak bele az emberek életébe, és a szerző azt figyeli, hogyan hatnak ezek a történelmi idők az emberek tudatvilágában, az élethez való viszonyukban, sorsuk alakulásában. A regény cselekményének ritmusa éppen úgy ennek az írói feladatnak a szolgálatában áll, mint az az eszmesor, amelyet a regényben leírt dialógusok és a párbeszédekből sarjadó tettek idéznek meg. Így valósítja meg Sinkó azt a törekvését, hogy regényében ne az 1919-es események valóságos történetét írja meg, hanem azt, amely 1919-ben az emberekben megmutatkozott, azokkal a változatokkal egyetemben, amelyeket az egyéniségek oly különböző volta eleve feltételezni kényszerít. Az Optimisták így végső fokon számtalan egyéni sorsnak a története, olyan egyéneké, akiknek meg kellett hallaniuk a történelem szavát, és azóta, hogy meghallották, ott cseng fülükben, és ha akarják, ha nem, a maguk módján cselekedniük kell, gondolkodniuk kell – viszonyulniuk kell a maguk individuális módján hozzája, s így egymással is e "történelem" szellemében lépnek meghatározott viszonyokba. Sinkó regényében ennek a viszonynak a mechanizmusát nem a történések alkotják, hanem az eszmék.
A regény hősei is abból az értelmiségből kerültek ki, amely Ady költészetén nőtt fel, és már a háború alatt antimilitarista propagandát folytatott, szervezkedett, hogy a forradalmak idején szembe találja magát a cselekvés problémájával, a maguk egyéni életének realizálását szembesíthessék a történelemmel. Az eszmének és a cselekvésnek ilyen megjelenítése a regény-szerkezetet is meghatározta. Az Optimisták első része statikus, alig történik valami benne, s a bölcseleti elem eluralkodását figyelhetjük meg rajta: monológok és vitatkozó párbeszédek váltják egymást, hogy a második részben, a forradalom készülődése után a forradalmi cselekvés ideje következzék, aminek hatására az Optimisták is cselekményesebbé válik, és megfordul a gondolat és az esemény viszonya: előbb a cselekmények a hősök gondolatainak a reflexei voltak, itt a gondolat vált az események reflexévé, párhuzamosan azzal, hogy a regény társadalmi keresztmetszete is gazdagabb lett, jelezve, hogy itt már többről van szó, mint egy entellektüel embercsoport eszmei lázadásáról (ebben a részben lép színre a regény egyik legmarkánsabban megrajzolt alakja, Kozma György, a frontkatona, s itt nyílik alkalom nagy tablók festésére, mint pl. a Tanácsköztársaság kikiáltását megelőző nagy tüntetés leírása).
Az Optimisták ugyanakkor az eszmék és a valóság szembesítésének az alkotása is. Hőseinek kérdése nem a forradalom vállalása vagy nem vállalása, hanem az a pillanat, amikor a forradalmi eszmevilágot hétköznapi életté kell váltani, amikor tenni kell, a társadalom sejtjeibe ágyazni, önmagukat társadalmasítani, holott a hősök a chiliastikus várakozások, az új ég, új föld 918gondolatkörében tudják boldognak magukat, s ebben az atmoszférában akarják, a társadalmon kívül, személyes életüket és vágyaikat, kísérletezéssel újjáalakítani. A regény kritikai mozzanatai ezekben az ellenpontokban mutatkoznak meg, s erre derít fényt a regény utolsó lapjain a "miben tévedtünk" kérdésre adott felelet: "Végleges formákat kerestünk a saját személyes életünk számára, mintha már a végleges formáknak eljött volna az ideje." A magyar irodalom egyik nagy vállalkozása az Optimisták a Tanácsköztársaság és egy forradalmi nemzedék témájára írott művek sorában.
A harmincas években Sinkó érdeklődésének előterében továbbra is a forradalom kérdése áll, de az Optimisták elkészültével a magyar munkásmozgalom jelene felé fordul a figyelme: 1935-ben kezd Tizennégy nap című regénye írásába, hogy megörökítse annak a tizennégy napnak a drámáját, amely Sallai és Fürst letartóztatásától kivégzésükig telt el, s így szinte elsőnek tett kísérletet az olyan regény írására, amely a munkásmozgalom időszerű eseményeiből merítette témáját. Ebben a regényben is az eseményeknek az emberek életére gyakorolt hatásait vizsgálja, azt a pillanatot ragadja meg, amikor a hatások olyan méretűekké válnak, hogy az emberi egzisztenciákat kizökkentik addigi kereteiből, s a hősök, ahogy vonzásába kerülnek, közömbösen nem élhetnek tovább.
Sinkó Ervin gondolkodásának iránya a harmincas évek második felében a regénytől a tanulmány műfaja felé fordul. Az Aegidius ban megkezdett, majd az Optimistákban széles panorámát kapott, s a Tizennégy napban áttételekbe rejtett probléma: az egyén és egyéniség a kor szorításában a Don Quijote útjai című tanulmányában kapta meg gondolatilag kikerekített formáját.
Sinkó alkotásainak az Aegidiusszal megkezdett sorát az 1946-ban írott Áron szerelme című kisregénye zárja le, amely már egy merőben más jellegű világban keletkezett, s benne mintegy lezárja a forradalmár körüli vizsgálódásait. Az egyéniség jogát és relációit vizsgálja, s az áldozathozatal kérdését veti fel. Sinkó a regény eszközeivel azt vizsgálja, hogy a forradalmár milyen módon és mértékben szabta meg hősében az embert, hogyan nyilatkozott meg individuális öntudata, egyúttal megoldottnak mutatja az Aegidiusban felvetett kérdéseit is, azzal a tapasztalattal gazdagodva, hogy a jugoszláv forradalomban részt vett, hiszen az a forradalmi harc és a forradalmár új távlatait vetette fel és oldotta meg. Jellemző azonban, hogy ebben a művében ismét visszatér ahhoz a lírai előadásmódhoz, amelyet az Aegidiusban teremtett meg, s így ezt a kisregényt mind eszmei vonatkozásaiban, mind művészi megoldásaiban az Aegidius ikertestvérének kell tekintenünk.
Az elmúlt húsz esztendő Sinkó munkásságában is fordulatot hozott: az emigrációs években született s kéziratban maradt alkotásai, közöttük olyan jelentős művei, mint az Optimisták és a Tizennégy nap című regényei, végre megjelenhettek és az olvasók elé kerülhettek nemcsak magyar, de szerb-horvát nyelven is, mint ahogy írói mivoltával affirmálódhatott a társadalomban.
1946 után szépírói munkássága háttérbe szorult, nagyobb epikai kompozíciót nem alkotott, elbeszéléseivel is szórványosan jelentkezett. Meg kell említenünk, hogy az ötvenes években két drámája is született (Szörnyű szerencse, Elítéltek), mindkettőben a forradalmi egyén helyzetének tragikus látványát 919vitte színpadra, témáját az akkori idők magyar eseményeiből merítve. A tanulmány területén a publicisztika cselekvő műfaja foglalkoztatta. Az ötvenes évek legértékesebb eredménye az Egy regény regénye című moszkvai naplója. A napló "cselekményének" fonalát az Optimisták kiadása körüli bonyodalmak jelentik, anyaga pedig annak a naplónak a szövegszerű elemzése és kommentálása, melyet moszkvai tartózkodása idején, 1935–37 között vezetett, s benne a személyi kultusz, a moszkvai perek szubjektív és mély elemzését adta, miközben néhány remek arcképet festett meg (Sadr, a szobrász, Babel, Kun Béla stb.).
Az utóbbi időben a felvilágosodás kori magyar irodalom köti le figyelmét: számos nagylélegzetű tanulmányban elemezte Kazinczy, Batsányi, Csokonai életművét, a világirodalom területén a klasszikus dráma problémái, Baudelaire, Dosztojevszkij, Gorkij művészete, a francia enciklopédisták foglalkoztatták, a jugoszláv irodalomból pedig Miroslav Krleža munkásságának szentelt nagy elemző tanulmányt, esztétikai nézeteit pedig Széljegyzetek a költészetről, a költészet és a történelem viszonyáról… című tanulmányában fejtette ki, a "költői" kategóriáját állítva középpontjába.
A háború előtti jugoszláviai magyar irodalom kisebbségi irodalom volt: az erők összefogásának a szándéka hívta életre, egy más kultúrához való tartozás tudata és a megváltozott viszonyokkal szembeni opponálás táplálta. Ezt a jobbára mozgalmi szerepét hangsúlyozták a folyóiratok és gyűjteményes kiadások már címükben is: Kéve, Kalangya, Akácok alatt, A Mi Irodalmunk Almanachja stb. A sziget irodalma volt ez, főleg polgári ágazatában, olyan irodalom, amely a kényszerítő körülmények folytán szándékosan sáncolta el magát azoktól a befolyásoktól, amelyektől egzisztenciáját látta veszélyeztetve. Még elméleti és filozófiai tájékozódásában is megfigyelhető ez a törekvés: Szenteleky számára például még Taine és Julien Benda tanítása is mint a kisebbségi sors vállalásának gondolata, a kisebbségi irodalom értelme és a couleur locale esztétikája igazolódik.
A háború utáni magyar írónak már nincs szüksége arra, hogy külön világot építsen magának, mert egyenrangúan vehet részt mindazokban az irodalmi áramlatokban, eseményekben és mozgalmakban, amelyekben a többi jugoszláv író. Ez mélyreható átalakulást hozott magával az írók társadalmi-művészi tudatában, esztétikai szemléletében s a jugoszláviai magyar irodalom egész szerkezetében. Ennek a struktúra-változásnak külső jegyei között kell megemlítenünk a magyar írók tagságát a Jugoszláv Írószövetségben, a magyar sajtó és könyvkiadás állami támogatását, az irodalmi díjakat, a magyar irodalmi művek szerb-horvát nyelven való megjelenésének lehetőségét, de leginkább azt a szabadságot, amely a magyar író számára is lehetővé teszi irodalmi és esztétikai felfogásának zavartalan érvényre juttatását az alkotásban.
Ezek az eredmények természetesen nem képzelhetők el a szocialista viszonyok nélkül, de nem lehet azok magától értetődő következményének tekintenünk. A szocialista kulturális forradalom az irodalom területén lehetővé tette, hogy a jugoszláviai magyar irodalom kilépjen elzárkózottsága köréből és levetkőzze magáról a vidékiességet és elmaradottságot, de ez a folyamat nem egyszerre és nem zökkenőmentesen ment végbe. A negyvenes évekre 920még nagyon ránehezednek az irodalommal szemben mereven értelmezett társadalmi-politikai követelmények, s ugyanakkor még jelen van az az örökölt polgári irodalmi koncepció is, amit a harmincas évek alakítottak ki. A kezdeti szürkeség és önállótlanság után azonban, amely az ötvenes évek elejéig tart, az irodalom mindinkább a maga útján kezd járni és a maga törvényei szerint kezd élni: a provincializmus, majd a közhelyköltészet és az irodalmi formalizmus felől indulva eljut egy differenciáltabb hangig, a birtokba vett új valóság egyre egyénibb, gazdagabb hangszerelésű költői interpretálásáig.
A háború után egész sor új író és költő jelentkezett, a régebben írók közül pedig sokak számára a megváltozott társadalmi helyzet tette lehetővé képességeik teljesebb kibontakoztatását, mint például a fiatalon elhunyt Thurzó Lajosnak is, akinek a költészete éppen ezt az átmenetet fejezi ki.
A költészetben egészen új, lényegében eddig hiányzó hangot képvisel Ács Károly (1928) tartózkodó, intellektuális és reflekszív lírája, amely a modern ember szenzibilitását szólaltatja meg gondosan ápolt költői formákban. Keveset ír, eddig két kötete jelent meg: Kéz a kilincsen (1953) és a Csönd helyett vers (1960). Második könyvéért Híd-díjat kapott.
Fehér Ferenc (1928) egész költészetét a faluból a városba szakadt ember nosztalgiája hatja át, verseiből régi, fojtott panaszok és fájdalmak törnek fel. Tárgyi világa Bácska, de a táj képein egy szélesebb emberi közösség rajza dereng át. Igen termékeny költő, eddig hét kötete jelent meg: Jobbágyok unokái (1953) ; Álom a dülőutak szélén (1956); Övig a földbe ásva (1959); Színek és szavak (1960); Az én nyuszim (1961), Bízó szerelemmel (1962) és Esővárók (1964).
Pap József (1926) költészetében a valóságos világ elemei szinte teljesen felszívódnak. Ebben a dísztelen, kemény, zárt és szűkszavú poézisben csak belülről megélt élményeknek van helyük. Kötete, a Rés (1963) Híd-díjat kapott.
Zákány Antal (1918) illúziótlan, nyugtalanul kereső lélek. Elvontnak tűnő lírája mélyéről lappangó keserűségek és titkolt fájdalmak szólnak. A "bonyolult egyszerűség" költője: legközvetlenebb képei is távoli összefüggésekre utalnak. Kötetei: Fent és alant (1954); Napfény a sárban (1959); Varázslat (1961).
Az újabb prózaírók közül Major Nándor (1931) a lélektani novella kitűnő művelője. Két kötetében (Udvarra nyílik az ablak, 1956 és Vereség, 1959) az élet peremére szorítottak világát ábrázolja újszerűen komponált, jól épített novella formákban. Vereség című kötetéért Híd-díjat kapott.
Az említetteken kívül határozott nyereségei az újabb jugoszláviai magyar irodalomnak a prózaíró Németh István, Varga Zoltán és Bányai János, a költők közül Fehér Kálmán, Domonkos István, az esszéirodalom és a tudományos próza legjelentősebb újabb művelője pedig Bori Imre.

 

 

Arcanum Newspapers
Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

The Company Contact Press room

Languages







Arcanum Newspapers

Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me