A regény és a novella
A regény és a novella
A szocialista realizmus hegemóniája irodalmunkban döntő változást hozott és megvetette minden további kibontakozás alapját. Az objektív műfajokban ez mindenekelőtt azt jelentette, hogy a nemzet rég- és félmúlt történelme, valamint jelene a dolgozó osztályok életének ábrázolásán keresztül történt.
Eszmeiség és élményanyag feszültségének azonban jellemző következménye volt a félmúlttal foglalkozó művek tematikai túlsúlya és a jelenábrázolással szemben viszonylag magasabb művészi színvonala. Az írók döntő többségét ehhez fűzte a legtöbb személyes élmény és tapasztalat, s ez volt az a tematikus terület, amelynek révén leginkább megkerülhető volt a dogmatizmusból adódó hibahányad, s így legalkalmasabb volt eszmeiség és életismeret esztétikai harmóniájának biztosítására.
A két világháború közti Magyarország munkásosztályának, parasztságának ábrázolása irodalmunk adósságát törlesztette, a jelenhez vezető történelmi utat mérte fel, az elnyomott, dolgozó osztályok élete, harcai és a szocialista átalakulás, építés közti történelmi folytonosság nemzeti élményét tudatosította.
A proletárdiktatúra megvalósítása történelmi kilátópontot, rendező elvet adott a nemzeti történelem nagy fordulatának felmérésére, s regényirodalmunk vállalta is ezt a feladatot. A megközelítés esztétikai jellegét azonban igen erősen befolyásolta a hagyományokhoz, a mintákhoz való igazodás. Legáltalánosabban abban, hogy a feladat megoldását az írók egyértelműen az extenzív, széles ölelésű, nagy formátumú regény műfajában látták. Hogy a vállalkozások nagy része máig töredékes maradt (Déry: Felelet, Sándor Kálmán: Szégyenfa, Kolozsvári G. Emil: Mérlegen), hogy a további hasonló kezdeményezések (pl. Tatay Sándor ciklusa) nem vezettek a kívánt sikerre, s hogy az újabb, sikeresebbnek tetsző kísérletek (Darvas: Részeg eső, Fejes: Rozsdatemető) már rugalmasabb, sűrítőbb formákhoz folyamodnak – azt a benyomást kelti, hogy ebben a felfogásban esztétikai konzervativizmus is közrejátszott.
A viszonylag legátfogóbb, leginkább nemzeti érvényű vállalkozásokat most is a munkásmozgalomhoz közelálló, azzal azonosuló írói szemlélet hozta létre. A négy kötetre tervezett Felelet (1950–1952) a magyar társadalom nagy történelmi átalakulásának rajzára vállalkozott, a Befejezetlen mondatéhoz hasonló társadalmi problematikát most már a munkásosztály életét, alakjait előtérbe állítva, elsősorban a "lent" világa felől közelítette meg, s a munka, a megpróbáltatások és a mozgalom formálta pozitív hőst állított a regény tengelyébe. Anélkül, hogy a jellem és lélekábrázolás hitele, az intellektuális igény csökkent volna, nyelve, kifejezőeszközei is egyszerűsödtek. Ez a munkásosztállyal való szemléleti azonosulás – ha nagy lépést jelentett is a Befejezetlen mondathoz képest – most sem volt azonban teljes. A munkásmozgalom szektás vonásainak némileg általánosító kritikája történelmi hatóerejének 1018szűk értelmezéséhez – ez pedig közvetve a "fent" és "lent" világának szerkezeti kettészakításához is vezetett. Farkas Zénó excentrikus alakja, világa nemcsak társadalmilag más, mint Köpe Bálinté, hanem megjelenítésével együtt az írói szemlélet is a "belső ábrázolás" eszmeileg, etikailag "engedékenyebb", túlságosan kis távolságot tartó módszerére vált át. Illés Béla regényei (Fegyvert s vitézt éneklek, 1949; Vígszínházi csata, 1950) a személyes élmények hitelét az előadás közvetlenségével őrizve érdekesen, hatásosan elevenítik meg a harcoló szovjet hadsereg hőseinek és hőstetteinek világát, beszélik el az ország és a főváros katonai felszabadulását. A túlságosan szűk aspektus, az anekdotikus előadásmód és a felszabadulás társadalmi történelmi jelentősége közt fennálló ellentmondást sikeresebben hidalja át a háromrészes Honfoglalás (1952–54). Illés Béla trilógiája az élményanyag egyoldalúsága ellenére – a szovjet hadsereggel harcoló emigránsok, magyar hadifogoly tisztek és legénység, a II. világháború közvetlenül, gazdagon ábrázolt katonai világán keresztül elsőnek adott a riport, a memoár és dokumentum-megközelítés szintézisével eposzi arányú, nemzeti érvényű történelmi korképet. A Honfoglalás a tények és jellemek hiteles ismeretében egyszerre vált az úri Magyarország pusztulásának s egy népre és internacionalizmusra építő új Magyarország megalapításának prózai hőskölteményévé. A regény bizakodása és derűje, részvéte és biztos ítéletű szatírája abból a szerzői tisztánlátásból, emberközeli szocialista humanizmusból táplálkozik, amely Illés Béla realizmusának – a sematizmussal szemben ez időben különös frisseséggel érvényesülő – alapja.
A társadalmi átalakulás a népi írók prózájának jelentős továbbfejlődését hozta meg. Az új eszmei, történelmi pozíció emelte Veres Péter hallatlanul gazdag tapasztalati anyagát a műfaji felemásságból a regény esztétikai rendjébe, s telte lehetővé, hogy a paraszti élet közvetlen hitelű enciklopédiáját megalkossa. A Három nemzedék (1950–52) trilógiája a magyar paraszti élet mindennapjainak, a népi jellem és életforma már-már esetlegességig pontos részletező rajzával érzékelteti a paraszti sors változását a századfordulótól a felszabadulásig. A "regény" – regény annyiban, amennyiben együttérző lírával formálja örömében, fájdalmában és küzdelmében költészetté a paraszti életet – de leíró dokumentum, ismertetés, állókép, mert a művészileg formátlan, naturalista teljességű leírás jellem és cselekvés, paraszti élet és nemzeti történelem dinamikus kapcsolatát háttérbe szorítja.
A magyar falu felszabadulásának gazdag és szinte teljes történetét is elsőnek Szabó Pál regénye mondta el (Isten malmai 1949). Egy Tiszán túli falu világának, alakjainak, helyzeteinek, légkörének sokszor életképszerű megjelenítését a változatos szempontú ábrázolás komponálja extenzív igényű regénnyé.
A megváltozott atmoszféra, a munkásosztály történelmi szerepének világos felismerése kiteljesítette az ellenforradalmi rendszer iránti polgári radikális vagy ösztönös plebejus indulatot; elmélyítette, távlatosabbá tette társadalomkritikáját, ami tematikai, szerkezeti szélesítéssel is járt. (Sándor Kálmán: Szégyenfa, 1951) Rideg Sándor életművében előtérbe került a regény (Tűzpróba, Sámson, 1951). A polgári értelmiségi írót is ez vitte tovább, az uralkodó osztály elvont szatírája (Lófő és kora, 1946) helyett a szélesebb összefüggések, súlyosabb konfliktusok ábrázolásának irányába (Kolozsvári Grandpierre Emil: 1019 Mérlegen 1950). Ezeknek a nagyigényű vállalkozásoknak közös jellemzője, egyben történeti újszerűsége, hogy a társadalomkritikát, a munkásosztály, a munkásmozgalom harcaival kötötték össze, s hogy pozitív hős megformálására törekedtek. Íróik eszmei beállítottságának, élményeinek tehetetlenségi nyomatéka azonban tovább hatott, s ez eredményezte, hogy a hangsúly elsősorban kritikai, hogy művészileg leghitelesebb az uralkodó osztályok és rétegek rajza (Sándor Kálmánnál a kispolgári, illetve az ellenforradalmi tiszti világ – Grandpierre-nél a polgári, nagybirtokos osztályok), s hogy a munkásmozgalom és hőseinek sorsa vagy szerkezetileg, tematikusan szorul háttérbe, mint a Szégyenfában, vagy külsődlegesen, romantizáltan jelenik meg (Mérlegen). Jellemző, hogy a pozitív alakteremtés Rideg Sándornak sikerült leghatásosabban (Sámson), de csak azon az áron, hogy jellemét a népi epika hősének sajátosságaival ruházta fel, hogy a regény szerkezetét a pikareszk kalandsorozathoz közelítette, s emiatt a regény esztétikai egyensúlya is ott borul fel, mikor hősének a munkásmozgalomhoz való csatlakozását írja le.
A félmúlt megelevenítése nemcsak megfelelő élményalapra támaszkodhatott, hanem eszmeileg is könnyebben volt megközelíthető, hiszen az alapvető osztályellentétek (munkásosztály – tőke, parasztság – nagybirtok) viszonylag világos körvonalú összeütközését kellett tetten érnie. A jelenábrázolás azonban már a szocializmus építésének világán belüli, merőben új konfliktusok ábrázolása elé is állította az irodalmat. A főleg e téren jelentkező sematizmus egyik jellemző tünete éppen az, hogy a valósághoz mérten aránytalanul került előtérbe világosan és főleg könnyen exponálható régi konfliktus: az osztályellenséggel: kémekkel, szabotőrökkel, árulókkal, szocdemekkel vívott harc, ami elfedte vagy közvetve hiteltelenítette azt a döntő kérdést, hogy a szocializmussal ilyen vagy olyan mértékig egyetértő emberek hogyan élnek és gondolkoznak. Ezek a korlátozó tényezők – a téma politikai exponáltsága miatt is – különösen a munkásosztály ábrázolásában érvényesültek. Itt érhető leginkább tetten az elméleti meggondolásokból, követelményekből való kiindulás és az élményhiány ellentmondása, az osztályharc-konfliktus eltúlzása, a munkás-alakok belső fejlődésének álkonfliktusokkal késleltetett sima útja. (Gergely Mihály: Harc az üveggyárban, 1950; Karinthy Ferenc: Kőművesek, 1950; Palotai Boris: Puskásné, 1950 stb.) Hogy a sematizmusban mennyire része volt az eszmei látás és életismeret fogyatékosságának, azt jól mutatja, hogy az 1951 elején meghirdetett sematizmus elleni harc belső korszakcezúrája némi eredményt hozott. Szeberényi Lehel A hegyek elmozdulnak, (1951), Örkény István Házastársak (1951) című regényei egyaránt a szocializmus építésén belüli, valóban aktuális konfliktusokhoz nyúltak, közélet és magánélet új viszonyának feltárására vállalkoztak (közéleti tevékenység miatt elhanyagolt magánélet, házastársak egyenlőtlen fejlődése, a nő megváltozott közéleti helyzete). A kidolgozás során azonban szükségszerűen érvényesültek azok az objektív korlátozó tényezők, amelyeknek kikerülésére csak formálisan nyílt lehetőség. (Jellemző, hogy kifejezetten ezekre a témákra Révai József hívta fel a sematizmus elleni harc kapcsán a figyelmet.) Néhány tipikus alak, helyzet megragadásának részleteredményei mellett – inkább a sematizmus legyőzésének mesterséges kísérletei maradtak.
A legsikeresebb alkotások ezen a téren is azok, amelyek valamilyen módon kitértek a teljes egyidejűség követelménye elől s a témát viszonylagos távlatba 1020helyezték. Veres Péter elbeszélés füzérének (Pályamunkások, 1951) tulajdonképp csak kerete mai; ez jelenti azt a formát, amelynek révén a főleg múltbeli élményanyag aktuális értelmezést nyert, s a szocialista nézőpont kifejezésre jutott. A munkásasszonyi öntudat, a munkás-életforma történelmi változását Thury Zsuzsa regénye (Egy fedél alatt, 1952) az osztályharc hitelesen mindennapi keretében (társbérletben), de közvetlenül a felszabadulás utáni körülmények közt ábrázolta.
A paraszti jelen ábrázolása viszonylag több sikerrel járt. Ez nemcsak a nagyobb irodalmi hagyománnyal függött össze, hanem döntően azzal, hogy míg a munkásosztály a maga diktatúrájának megteremtésével az alapvető konfliktust (a tőkés renddel való leszámolást) megoldotta és mindennapi életének nehezebben megközelíthető konfliktusai kerültek előtérbe – addig a parasztság a földosztással, majd a közös gazdálkodásra való rátéréssel továbbra is történelmi jellegű és érdekű – tehát eszmeileg is könnyebben áttekinthető változásokon esett át. Ez – a belső osztálytagozottság miatt is – több és világosabban körvonalazott konfliktus-lehetőség nyújtott nagyobb lehetőséget a pregnáns jellemfejlődés bemutatására (Sarkadi Imre: Gál János útja, 1950; Asztalos István: Szél fuvatlan nem indul; Veres Péter: Próbatétel, 1950; Szabó Pál: Új föld, 1953). E téren is volt sematizmus – de ezt is levegősebb helyzet- és alakteremtés, nagyobb hangulati erő kísérte (Szabó Pál: Tavaszi szél 1950; Cseres Tibor: Tűz Hódréten, 1950 stb.).
A jelen ábrázolása nemcsak a szocialista eszmeiség legjelentősebb próbatétele volt irodalmunk számára, de egyben az a terület is, amely legkézzelfoghatóbban kényszerített új formák keresésére. Szemmellátható a tanulság – amit regényirodalmunk későbbi fejlődése is igazol, hogy a jelen megközelítése – s ez alól Szabó Pál Új földje csak a kivétel – ott volt leginkább sikeres, ahol jó értelemben vett belterjességre, intenzitásra tört. Irodalmunkban a kis formátumnak (az intenzitás, a tömörítés, leszűkítés belső formájának jellemző külsősége) még nem volt műfajilag tisztázott a szerepe, nem kapcsolódott még össze a mai kisregény szimbolizáló-sűrítő módszerével – inkább csak élmény és eszmeiség feszültségének spontán feloldási törekvése rejlett mögötte. Mindenesetre az adott időszakban a jelenábrázolás legalkalmasabb formájának bizonyult. Gál János útja egyszemélyes előadás révén szűkített kisregény; a Szél fuvatlan nem indul regényszerű ugyan, de tömör, szoros szerkezete okán kisformátumú; Veres Péter füzéres megoldása nagyepikájával szemben még szerencsésebben haladja meg a szociografikus megközelítést, mozgalmasabb, drámaibb (Próbatétel) s a Pályamunkások keret-megoldásával is sajátos szembesítő hatást ért el; Thury Zsuzsa Egy fedél alattja is intim és intenzív (jellemzően ott rossz, ahol a választott módszert néhány epizód erejéig felbontja).
A "kis" műfaj és a jelenábrázolás közti összefüggést mutatja, hogy a novellairodalom tematikája sokkal nagyobb arányban kötődött az egykorú valósághoz, mint a regényé. Egészében azonban a regénnyel szemben viszonylag alárendelt szerepet játszott s elvesztette határozott műfaji karakterét. A tömött, drámai csattanóra épített szerkezet feloldódott s az összetett, részletező, nagyobb terjedelmű elbeszélés vált jellemzővé. Akár úgy, hogy valamely alak középpontba helyezett belső fejlődésrajzával kisregényszerű jelleget öltött (Sarkadi: Szövetkezetiek), akár úgy, hogy a szélesebb cselekménybonyolítás, 1021extenzitás kitágította kereteit s a szó szoros értelmében vett "kis" regénnyé szélesedett (Mesterházi Lajos: Csodák nélkül, 1951). Ezt az oldódást mutatta a füzér-alkotásra való hajlandóság is. Nemcsak Veres Péter Próbatételének, de Sarkadinak, Urbán Ernőnek a elbeszéléseit is a közös alakok (Gál János, Barla Mihály – Ágócs párttitkár) fűzték egybe, akár Goda Gábor Farkasok között című (1952) kötetének elbeszélését, amelyek szinte egyetlen regény részleteinek tűnnek. Az elbeszélés-irodalomnak ez időben az a jelentősége, hogy egyrészt kísérletet tett a társadalmi politikai változásoknak a későbbi fejlődésre jellemző morális megközelítésére (Mesterházi: Csodák nélkül). Másrészt ebben a prózai műfajban jelentkezett a vezetés hibáiból fakadó helyzet egészséges bírálata is. Urbán Ernő novellái (Kemény dió, 1953) – ha a könnyed, anekdotizáló hang tompította is a kritika élét – élesen támadták a formális, bürokratikus, a néppel szemben felelőtlen, attól elidegenedett hatalmaskodást, kiskirálykodást – éspedig úgy, hogy egyben megteremtették a néppel azonosuló, a hibák miatt asztaltverő kommunista vezető hiteles alakját is. A riportot ekkor még meglehetősen kötötte a dogmatikus atmoszféra, nemigen volt képes a mindennapi valóságot a maga összetettségében feltárni (Tardos: Gyári belépő, 1951). Ugyanakkor érződik a többi műfajt megtermékenyítő hatása. Gergely Sándor riportregényének (Falusi jelentés, 1951) anyaga például beépült Forró nyár című (1952) regényébe; Sarkadi, Urbán ekkori elbeszéléseinek valóságíze, közvetlen hitele is érezhetően szerzőinek riportgyakorlatával függött össze.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
