Húgom, mátkám, máris megyek a kertembe, szedem a mirhámat balzsamommal együtt; egyenest a lépből eszem mézemet, megiszom boromat a tejemmel együtt. Barátaim, egyetek, igyatok, ittasodjatok meg, kedveseim!
Aludtam, de szívem ébren volt. Hallga! Szerelmem kopog (és azt mondja):
Nyisd ki az ajtót, húgocskám, kedvesem, galambom, gyöngyöm! Mert a fejemet belepte a harmat, az éjszaka párája a fürtjeimet.
Már levetettem a ruhám, hogy vegyem fel újra? Lábamat megmostam, s most beszennyezzem?
Kedvesem benyújtotta kezét a nyíláson, erre megremegett a bensőm.
Fölkeltem, hogy (ajtót) nyissak kedvesemnek. Kezemről, ujjamról mirha csepegett, rá a zárnak reteszére.
Ajtót nyitottam szerelmemnek, de már nem volt ott, eltűnt valahova. Majd elalélt a lelkem, hogy így elszaladt, kutattam utána, de sehol nem találtam, kiabáltam is, de nem adott választ.
Az éjjeli őrök találtak meg, amikor a várost járták. Ütöttek és véresre vertek, letépték rólam a leplet, akik a falakat őrzik.
Jeruzsálem lányai, kérlek benneteket, hogyha rátaláltok az én szerelmemre... Mit mondjatok neki? Hogy a szerelembe belebetegedtem.
Miért különb kedvesed a többi szerelmesnél, asszonyoknak gyöngye? Miért különb kedvesed a többi szerelmesnél, hogy úgy kérlelsz minket?
Az én szerelmem fehér is, piros is, kitetszik ő akár tízezer közül is.
A feje színarany, a haja datolyafürt, s mint a holló, fekete.
Szemei, mint a galambok a medence vizénél: tejben fürdenek és a tengeren ülnek.
A két arca, akár a balzsamágyak, amelyek illatos füveket teremnek. Az ajka liliom, mirha csepeg róla.
Kezei aranyhengerek, tarsiskővel kirakva. A teste elefántcsont, tele zafirral.
A lába márványoszlop, s színarany talpon áll. A termete Libanon, páratlan cédrusfa.
A szája mézédes, a lénye elragadó! Ilyen a kedvesem, ilyen a barátom, Jeruzsálem lányai!