Megszólalt a témáni Elifáz, és ezt mondta:
Szólhat-e a bölcs, ha tudása légből kapott, és csak keleti széllel fújta fel magát?
Vitatkozhat-e haszontalan beszéddel és semmit érő szavakkal?
Te már az istenfélelmet is semmibe veszed, megcsonkítod az áhítatot is Isten színe előtt.
A bűn tanítja erre a szádat, és a ravaszok nyelvét választottad.
Saját szád tesz bűnössé, nem én, és ajkaid vallanak ellened.
Talán te születtél először az emberek között, és előbb keletkeztél a halmoknál?
Talán kihallgattad Isten titkát, és magadhoz ragadtad a bölcsességet?
Mit tudsz, amit mi nem tudunk? Mihez értesz, ami nálunk nincs meg?
Ősz is, meg öreg is akad közöttünk, jóval idősebb apádnál.
Kevésnek tartod Isten vigasztalását és a hozzád szelíden szóló beszédet?
Hova ragadott el a szíved, és miért villognak szemeid,
hogy Isten ellen fordítod lelkedet, és ily szavakat ejtesz ki a szádon?
Hogyan lehetne tiszta a halandó, és igaz ember az, ki asszonytól született?
Hiszen még szentjeiben sem bízhat, a menny sem elég tiszta szemében.
Mennyivel kevésbé az utálatos és romlott ember, aki úgy issza az álnokságot, mint a vizet!
Tanítalak téged, hallgass rám, mert amit megláttam, azt beszélem el,
amit a bölcsek hirdettek, s nem titkolták el azt, ami atyáiktól való.
Egyedül nekik adatott ez az ország, és közöttük nem járt idegen.
A bűnös minden nap gyötrődik, az erőszakos ember évei meg vannak számlálva.
Rémítő hangok vannak a fülében, béke idején tör rá a pusztító.
Maga sem hiszi, hogy elkerülheti a sötétséget, mert fegyver leselkedik rá.
Kenyér után bolyong, hogy hol találna? Tudja, hogy közel van hozzá a sötétség napja.
Szorongató szükség ijesztgeti, erőt vesz rajta, mint rohamra kész király,
mert Isten ellen nyújtotta ki kezét, a Mindenhatóval szemben hősködött.
Nekiszegzett nyakkal rohant ellene, szegekkel sűrűn kivert pajzsával.
Mivel zsír fedi az arcát, és háj rakódott a tomporára;
pusztulásra szánt városokban lakott, házakban, ahol nem szabad lakni, mert romhalmazzá lesznek.
Nem gazdagodik meg, nem marad meg vagyona, és nem hajlik földig a kalásza.
Nem kerüli el a sötétséget, hajtásait hőség szárítja el, Isten szele sodorja el.
Ne bízzék hiábavalóságban, mert csalódik: hiábavalóságot kap helyette cserébe.
Időnap előtt vége lesz, ága nem zöldül ki,
mint ahogy a szőlő ledobja az éretlen szemeket, és az olajfa elhullatja virágát.
Mert az elvetemültek közössége terméketlen, és tűz emészti meg a vesztegetéssel szerzett sátrakat.
Nyomorúságot fogannak, bajt szülnek és méhükben csalás érlelődik.