Tradíció, tájékozódás, teremtés
Tradíció, tájékozódás, teremtés
Viszonylag gyorsan kialakuló és sokszínű formájában 1949/50-ig létező folyóirat-kultúra tette lehetővé, hogy mindjárt négy költőnemzedék tevékenykedjen, jobbára szövetségben, néha vitában egymással. A századelő viharos irodalmi föllendülésével indult, immár idősödő nagyságok közül Kassák Lajos organizáló képességét, Füst Milán önnön nimbuszát állította a literatúra szolgálatába. Ők különböző műfajú munkáikkal és tekintélyükkel szerencsére még évtizedekig jelen voltak, de – a hozzájuk hasonló életkort megért, csöndes szavú Áprily Lajossal, a sokáig hallgatásba zárkózott vagy zárt Erdélyi Józseffel, Sinka Istvánnal egyetemben – életművük lényege már 1945 előtt kikristályosodott.
A feladatok java a negyvenesek generációjára várt. Közülük sokakat (így Keresztury Dezsőt, Takáts Gyulát, Rónay Györgyöt) a közéleti pálya vagy a tudományos ambíció is hosszabb-rövidebb időre kiszólított. A legérettebb poéta, a szenvedélyesen racionalista Szabó Lőrinc (1900-1957) a Tücsökzene (1947) verssorozatának közreadásával "élete tájait", egyben a század első felének magyar glóbuszát rajzolta meg. A kíméletlen nyíltságú, izzó A huszonhatodik év (1957) szonettjeinek "lírai rekviemje" a társat, a múzsát siratta, ám magának a költőnek is ez lett maradandó és monumentális sírverse.
A marsallbot Illyés Gyula (1902-1983) tarsolyába került. Fokozatosan nemcsak a magyar irodalom, de az egész magyar kultúra legmegbecsültebb egyéniségévé emelkedett. A Kézfogások (1956) nagy kompozíciói a népi indíttatású lírikus küzdésetikáját, a politikai prést is elviselő szívós értelem taktikus józanságát hirdették. Az Új versek (1961) és a Dőlt vitorla (1965) hozta a végleges letisztulást, s vele főként a kiemelkedő pályatársakat himnikus személyességgel ünneplő, a közelítő halállal farkasszemet néző, és a nemzetsorson meditáló költemények köreit. S mindezt a számtalan más műfajra is kiterjeszkedő, lankadatlan írói szorgalmatosságba ágyazva.
Vas István (1910-1991) az óda, a rapszódia, az elégia klasszikumát hajlította az angolszász és német modernséghez is húzó verseszménye felé. A romantizált ifjúság és a bölcsen szemlélt elmúlás lettek fő tárgyai, köztük a szerelem szilárd hídjával, és az örökkévalóság gondolatának ingatagabb pallójával. A Nem számít (1969) és az Önarckép a hetvenes évekből (1974) összegzései után erejét szinte kizárólag részletezően kanyargó memoárjának szentelte.
E három költő egyikének sem adatott meg a folyamatos, zavartalan lírikusi jelenlét az 1945 és 1956 közötti éveken. Kisebb-nagyobb mértékben megszenvedték a személyi kultuszt, a sematizmust, a kulturális politika otromba döntéseit. A bürokratikus intézkedések, tiltások azonban leginkább az Újhold (1946-1948) című negyedéves periodika költőit sújtották. A polgári humanizmus akkoriban sietve megbélyegzett – úgymond dekadens – eszményének kötelezte el magát e körben Pilinszky János, a költészet és szabadság ideájával fölvértezett, ritka lelkierejű Nemes Nagy Ágnes (1922-1991), a "mindenestül modern" Somlyó György (1920-), a sűrítésben mester Rákos Sándor (1921-), a zárkózott és érzékeny Rába György (1924-), az antik erejű és derűjű Lakatos István (1927-) és mások. A csupán néhány lapszámot megélt folyóirat korszakos jelentőségét tanúsította, hogy a nyolcvanas években a régi munkatársi gárda egy időre újraindította, évkönyv alakban. Ekkor sok rokon gondolkodású pályatárs és műhelyt igénylő fiatal csatlakozott az orgánumhoz.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
