Vörösmarty Mihály: A HITLEN | Verstár - ötven költő összes verse

A HITLEN

Láttam, megindult a tavasz, illatos
Szellő kerengett zöldesedő nyomán,

Reszketve megnyiltak virági

Harmatosan, s ragyogó kebellel.

Láttam; de téged, hajnali gyenge kép,
Nem láthatott még andalodó szemem,

Már szinte fonnyad fű, virág, lomb,

S mégsem akarsz szemeimbe tünni.

Jer, visszatér a könnyü tavasz veled,
Mosolygj, fölélnek holt növevényei:

Jer, elterűlnek lábaidnál

A füvek és remegő virágok.

Vagy tengeren túl menjek-e érted el?
Tüzet vető hegy fekszik-e őrödűl?

Hová veszél? Vérrel halállal

Menjek-e zárt utadat kitárni?

Lankadj merész szív. Vissza nem adja őt
Véred, halálod. Tengerek és hegyek

Utját nem állják kedvesednek:

Ő maga fut s kikerűl szemével.

Oh, mért csalál szép képzelet engemet?
Ifjú eszemben mért okozál zavart?

Most eltemetsz itt, s végszavammal

Elhagyod a szeleket röpűlni.

Majd egykoron tán pusztai halmomon
Megáll az ifjú sajnosan, és borúlt

Szemét lesütvén rólam ekkép

Emlekezik keserű szavakkal:

"Boldogtalan! mit vára setét eszed,
Az égi szellőt mért öleléd vakul?

Nem égi vagy, lám most is a jó

Föld takar el, nem egek határa.

Öleld meg, amit juttat az alkalom. . .
De már örökké elnyugovál, s tudom,

Nem is kivánsz fölkelni többé.

Bú, nem öröm neked itten élni."

Így szól s továbbmegy. Rajtam azonban a
Hantok tövissel telve vadúlnak el,

És nem lesz, aki szánakodván

Rózsafüzért tegyen a tövisre.

Görbő; 1823

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!