Tóth Árpád: A READINGI FEGYHÁZ BALLADÁJA
Vér- s borszinűt nem ölt,
Mert vér s bor mocskolá kezét,
S elfogták, sorsa betölt,
A némbernél, kit szeretett,
S kit ágyában megölt.
A rabsort, a sivárt,
Fején krikett-sapkát viselt,
És víg ütemre járt,
De még sohsem láttam szemet,
Napfényre oly sovárt.
Nem láttam senkit oly mohón
Csüggni a kis darab
Kékségen az udvar fölött,
Mit égnek hí a rab,
Mely torz sétán forog;
Tűnődtem: őt mi nyomja, mi bűn?
Súlyos vagy könnyü dolog?
S mögöttem egy hang súgva szólt:
"A cimbora lógni fog!"
Fordult egyet velem,
Izzó vasburaként a lég
Rámzúdult hirtelen,
S bár lelkem rég kín marta, most
Más fájt, más gyötrelem.
Hogy oly loholva jár?
S az izzó égre gyúlva bús
Szeme mért oly sovár?
- Megölte, akit szeretett,
S meg kellett halnia már!
Tagadni ne is akard:
Van úgy, hogy zord nézés is öl,
S van méreg, bókba takart,
S a gyávák gyöngéd gyilka csók,
De a bátrak fegyvere kard!
S van, aki ifju még,
Soknak vad marku pribékje Kéj,
S a Pénz is ily pribék,
De ki késsel öl, irgalmasabb,
Mert úgy gyorsabb a vég.
S hány ád meg vesz vele!
Szerelmet ez zokogva tép,
S az szótlan rázza le -,
De mind csak öl, aki szeret,
Bár nem mind hal bele.
Mikor - oh, szörnyü vég! -
A nyak körül hurok kerül,
S takarva az arc, a kék,
És várja a lábbal alázuhanót
A pallón sanda lék.
Kik, telvén éjre nap,
Lesik, csordul-e könnye már,
S hogy mily imákba kap,
S nem lopja-é meg börtönét,
Hol ő a préda: a rab?
S zord népet nem talál:
Vacogva eléje fehér pap és
Setét sheriff nem áll,
Se éj-tógás direktor úr,
Kinek arca is sárga Halál.
Kapkodva, míg a rideg
Felcser zsebórán méri le,
Mint ráng az árva ideg,
Melynek kín e halk tik-tak is,
S mint zord kalapács üti meg.
Vad szomj is, esztelen,
Ha jő a nagykesztyűs bakó,
Lágy posztón, nesztelen,
S hármas bőrszíjjal megköti őt,
S több szomja sosem leszen...
S főhajtva gyászimát se hall,
Mely búgva szivébe tép,
S míg rettegése is arra vall,
Hogy teste-lelke ép,
Koporsóján se botlik át,
Ha az únt mühelybe lép.
Gyúl fönn az üvegtető,
És cserepes ajkán se repes
Vágy: könnyü halált epedő,
S vonagló arcán Kajafás
Csókját sem érezi ő...
Az udvart, a sivárt,
S krikett-sapkásan és vidám,
Dacos ütemre járt,
De még sohsem láttam szemet,
Napfényre oly sovárt.
Csüggni a kis darab
Kékségen a fejünk felett,
Mit égnek hí a rab,
S min gyapjas felhőt tépdes a szél,
Míg foszló bolyha marad.
Mint aki költi még
A hűlt Reményt, mely szörnyü odúnk
Vak éjén halva rég,
Csak hagyta: szemét hadd telje a nap
S mellét a reggeli lég.
S nem volt se vad, se mord,
Csak itta a langy lég lágy italát,
Mint melybe mák leve forrt,
S nyílt szájjal itta a napot,
Mint drága, isteni bort.
És én s a másik árva raj,
Mely ott körben forog,
Feledtük, rajtunk mi a gond,
Mily nagy vagy könnyü dolog,
S a bús csapat szeme rátapadt
A társra, ki lógni fog.
Mily víg ütemre jár,
És furcsa volt szemén a tűz,
A fényre oly sovár,
S oly furcsa volt: a számadást
Már tudni, mi rája vár.
Rügyet vigan nyitó,
De mennyire más a vad, viperás
Tövön nőtt bús bitó,
Mely ha tar, ha zöld, valakit megölt,
S gyümölcse undoritó.
A föld fiának az ég,
De fönn a bús padon a gúzs
Közt nyögni szörnyü a vég:
Az ég honát szűk hurkon át
Utolszor látni még...
Hegedűre az ifjui tánc,
A flóta ha zeng, a hárfa ha peng,
És perdül a fürge lánc,
De jaj, ha holt lábad bomolt
Táncával a szélbe rángsz!
Lestük szegény fiút,
S tűnődtünk: jaj, ránk is talán
Ily végzet átka jut:
Les a gyúlt Pokol, s csak bujdokol
Vak lelkünk, s mit se tud.
Hol a bús nép körbe jár,
S tudtam: köréje setét rekeszt
Vádlottak padja zár,
S hogy isten szép földjén soha
Nem láthatom újra már.
Vész közt találkozó,
Jelünk se volt, szavunk se szólt,
De mért is volna a szó:
találkozónk nem ünnepi est,
Rút nap volt, búra hozó.
Börtönfalas setét,
Kiket már minden szív kizárt,
S a jó isten se véd:
A fogda-pokol, hol a Bűn lakol,
Ránk csapta vas fedelét.
Nyirkos, mély udvar áll,
Itt szítt leget ő, hol az égi tető
Bús ólomszínt szitál,
S kétoldalt két őr leste, nehogy
Elkapja már a halál.
Még ott is, éjre nap,
Lesték, ha kelve könnye pereg,
S ha fekve imákba kap,
Lesték, ne lopja meg a bitót,
Hol ő lesz préda: a rab.
Zord rendszabály-hadat:
Jött orvos, kinek a halál
Csak kór-tény, szürke adat,
S naponta kétszer pap, ki beszól,
S szent könyvecskéket adat.
Egy-egy pint sört is ivott,
Elszánt lelkén a rettegés
Már nem talált buvót,
Sőt szava már: - oh, jönne bár! -
Bakót vigan hivott.
E torz szó mire megyen?
Mert aki mord foglári sort
Vállalt, így is tegyen:
Annak kemény ajkán lakat
S arcán álarc legyen.
Könnyes lesz és szelíd,
S a gyilkosok odvába zárt
Szánalom kin segít?
Testvéri beszéd áldott neszét
Melyik sziv érti meg itt?
Dísz-falka, bohóci raj,
S nem vájta agyunk, hogy kik vagyunk:
Pokol brigádja, hajh!
Csupa maskara-báb, csupa ón-sulyu láb,
S tövig lenyírva a haj.
S körmünk vérzett s letört,
Ajtók pora várt, sikáltuk a zárt,
Más meg cellát söpört,
S deszkás folyosót mind sorba mosott,
Csörgetve a csöbört.
S fúrt porló sziklafalon,
S pléhet kalapált, s fájó dala szállt,
Hol izzaszt kerge malom,
De a szívbe bent iszonyu csend,
Ott húnyt a Borzalom!
Állt -, hínárfogta ár -,
S feledte mind, felé mi int,
Rab-sír, tébolyda bár,
Míg egy este, láttuk, visszajövet:
Egy friss sír nyílt üre vár!
Ásító, sárga torok,
Vérért epedt a rög s a repedt,
Gyűrűs aszfalt-burok,
S tudtuk: mire új hajnal szele fúj,
Egy társunk lógni fog!
A Sors, a Halál, a Gond,
S jött kis táskával a bakó:
Imbolygó esti pont,
S a számozott vas-sírba ki-ki
Vacogva szerteosont.
Úgy sejlett, rém-raj ered,
S leng, jár s oson e vas városon,
Nesz nélkül töltve teret,
S a rács mögül, hol az éj meg-ül,
Viasz arcuk lesbe mered.
Künn ringat szende rét,
Nem is értették zord őrei
Édes mély szenderét:
Hogyan alhatik így, aki érzi nyakán
A hóhér kenderét?
Még az is, féktelen,
Ki csak ölt, s rabolt, s könnye sose folyt,
S most virraszt végtelen,
Míg agyán vadul a más kínja dúl,
És gyötri éktelen?
Halálos bűneért,
Mint kard hegye szúr, mely a szívbe fúr
Tövig, s mérgezve sért,
S rá könny pereg, óncsöppü sereg,
Bár más ontotta a vért.
Cellánkba be-belesett,
És szánta a rajt, mely a kőre hajt
Bús főt, gyötrelmeset,
S mely - óh, csoda! - mint még soha:
Imázva térdre esett...
Térdelve, imázva e tor,
Setét gyászsátrat vont föl az éj,
S az is dúlt volt s komor,
S bűnbánatunk zord íze mart,
Mint spongyán keserü bor.
A kakas hangja szólt,
De vackunk torz nép kúszta körül,
S az éj még nem oszolt;
Úgy tünt: örök tánccal pörög
A sok gonosz kobold.
Mint ködben utassereg,
Surrant a minét, mely a hold szinét
Ellepve ködbe pereg,
Míg lejtve vegyűl, aki lakzira gyűl.
S szörny bájjal incseleg.
Az árnyraj, s karba-kar
Kört körre kerül, s új táncnak örül.
Szellemcsárdást kavar,
Vadat s furát, száz torz figurát,
Mint szél, ha fövenyt zavar.
Ráng dróthegyü lábaival,
S fülünkbe gyűlt s iszonyt fütyült
Rút maszkjuk alól a dal,
Mely a holtakat is, jaj, a holtakat is
Fölkelti, úgy rivall:
De a béklyó lomha suly ám!
És úri dolog, ha a kocka forog,
Csak nyerni s nem ülni pulyán -,
De a Bűn lever, s nem nyer, aki mer
A Szégyen zord lebuján!"
Ujjongó, pokoli nép,
Jaj! tudja a rab, kit a lánc harap,
S a vas lehúz, ha lép -,
Krisztus sebére! - tudja, hogy él
Mind-mind ez a fancsali kép!
Pár párt kuncogva karolt,
S volt, aki kiállt, s bájat kinált,
S a lépcsőn felfarolt,
S mind leste imánk, s kancsítva ránk
Így majmolt és udvarolt.
De még vak volt a lég,
Sűrű szövetét a nagy, éji, setét
Szövőszék szőtte még,
Ám térden a rab mind félte a nap
Jöttét, mely bosszura ég.
Könnymosta, zárt falakat,
S mint érchorog, küllőn ha forog,
Perc percbe fájva akadt:
Bús szél! mit tettünk, hogy reánk
Ily vad dühöd szakadt?
Hogy a mészfalon lenyúl,
Szemközt a priccsel, milyet az ács
Pár deszkából gyalul,
S tudtam: már messze, valahol
Az Úr vérhajnala gyúl.
Hét óra... újra csend...
De mintha vakon a holt falakon
Nagy szárny suhogna fent,
Bús fagy szele száll: a nagyúr, a Halál
Ím ölni megjelent.
S nem hozta hold-szinü ló,
Pár ölnyi zsineg, faggyús fa-sinek -,
Bitóra ennyi való;
Mit a Rém hozott, csak ily átkozott
Gúzs volt, szörny tettre jó.
S hinár fon a lábra bogot,
Pisszenni se mert, imát se kevert
A sok rab, s nem zokogott -,
Csak meghalt bennünk ott valami:
A Remény halt meg ott.
Jön-jön, s a lépte komor,
Gyöngét lever, erőst lezúz,
Rágázol, s hant fedi, por,
S vad szörnyeken is, apagyilkoson is
Vas-sarka áttipor...
S már nyelvünk marta a láz,
Mert nyolcra ha kong ez a szörnyü gong,
Egy lelket porba aláz,
S vad gúzzsal a Sors, az ölni gyors,
Jót s rosszat sorba gyaláz.
Halk raj, mely élni se mer,
Sok lomha rab, bús szirt-darab,
Mely holt pusztán hever,
S csak a szíve dobog, mind dob ha dohog,
Mit őrült bú dühe ver.
Felverte a gyász leget,
S minden zugot átkúszva bugott
Ajaj, a szárnyaszegett,
Mint bélpoklos ha bújva rí
Zsongó zsombék megett.
Rémtükröt forditó,
Elénk kép tűnt, zsíros hurok
S éjszínű, zord bitó
És jajduló, hörgésbe fuló
Ima hangja is, ordító...
S a végső orditás,
A vad sohajok s vérízü jajok -,
Mint én, nem tudja más,
Mert annak, aki több életet él,
Sírt több halál is ás.
Bitós foltú napon,
Mert akkor a káplán szíve nehéz,
Vagy arca fakó nagyon,
S jaj volna látni mord szemét,
S ami benne írva vagyon.
Míg végre az óra kong,
És kulcscsomó csörg arrafelé,
Hol cellák népe borong,
S külön, szűk poklából ki-ki
A vaslépcsőre szorong.
Nem a régi séta járt;
Láttuk: sok arcot kín meszel,
Mást meg zöld színbe márt,
S nem láttam én még ennyi szemet,
Napfényre ily sovárt.
Csüggni a kis darab
Kékségen messzi, messzi fönn,
Mit égnek hí a rab,
S mint könnyü felhőket tova
Szabad szél víg lehe kap.
Lankasztott bús fejet,
Tudván: őt illetné halál
Ama másik helyett,
Hisz az csak élőt ölt, de ő
Földúlt egy sírhelyet.
Egy sírt is újra dúl,
A foltos leplü régi holt
Kikél, s új vére hull,
Sűrű kövér csöppel a vér
Hull egyre s hasztalanul!...
Mint horgos nyílsor a rajz,
Csöndben keringtünk, míg a csuszós
Aszfalton járta a hajsz,
Csöndben keringtünk, lomha csapat,
Kit szóra semmi sem ajz.
Agyunkon át a Múlt,
Az emlékek setét szele
Vadul süvítve dúlt,
S előttünk borzalom loholt,
S nyomunka Iszony lapult.
Bús nyáj közt hetyke csapat,
Díszben voltak, mit hordani
Csak ünnepnap szabad,
De hol jártak ma: mondta a mész,
Mely csizmájukra tapadt...
Nem volt ott síri halom,
Csak összehányt sár meg homok
Belül a ronda falon,
Meg izzó mészből gyásztakaró,
Halottat fedni valón.
A holt boldogtalant,
Kit, csúfra meztelent, borít
Rabudvar mélye alant:
Bokáit béklyó s tagjait
Mardossa tűz-inyü hant.
Harapva körülveszi,
És omló csontot éjszaka rág,
S lágy húst napközbe szí -,
S hol a húsba kap, hol a csontba csap,
De a szívet egyre eszi.
Nem vet és nem arat,
Itt három hosszú éven át
Meddő ugar marad,
S holt közönyére méla ég
Küld bámész sugarat.
Csak mérges dudva nyit;
De nem! nem oly rideg a rög,
Mint véli paraszti hit,
S szüzibb fehér s égőbb piros
Volna a rózsa itt.
S bús bíbort ajkai,
Mert égi jel tárhatja fel:
Az Úr ohajja mi?
Hisz egykor a tar bot a pápa előtt
Bimbózva hajta ki...
Vér- s téjszín rózsa, friss,
Utunkon rossz salak recseg,
Meg tört cserép s kavics;
Nem juthat balzsamul virág
A durva rabnak is...
Halkan, vigasztalón,
Hirdetni, sár s homok fölött,
Belül a ronda falon,
Hogy értünk is kereszthalált
Halt hajdan az Irgalom...
Rút rabfal komorul,
És fel se járhat éjszaka,
Mert rá bilincs szorul,
És fel se sírhat, mert fölé
Áldatlan rög borul -,
Pihen az árva rab,
Agyát nem őrli őrület,
S rá új nap kínja se csap,
A fénytelen mélységbe lenn
Nem bántja hold, se nap...
S a rekviem jele
Nem kondult érte kérdezőn:
Üdvöt szegény lel-e?
Egy-kettő, sebten úgy veték
A rossz gödörbe le.
Hadd lepje légy s szemét,
Röhögték rőt, puffadt nyakát
S dülledt, meredt szemét,
S szórtak veszett szitkot s meszet
Befödni tetemét.
Az átkos sír felett,
Keresztet sem tűztek reá,
Szent, krisztusi jelet,
Bár Krisztus egykor néki is
Szabadítója lett.
Bezárult a gödör.
S idegen szívek öntözik,
Sok tört, bús könnyvödör:
Rabok siratják, vert sereg,
Kiket úgyis gyász gyötör...
Vagy rossz? - nem kérdem én,
Azt tudni csak e rút odún,
Hogy zord a fal s kemény,
S minden perc bús nap, s hosszu év
Minden nap, s nincs remény.
Fáj az - ezt tudni csak!
Mióta testvért ölt Kain,
S forog a föld, a vak,
A rossz rostán ocsú marad,
S kihull a tiszta mag.
Mily átok s micsoda gyász
Minden kő, mellyel bús rabot
Kerít el szörnyü ház,
S a rács, mely rejti az Úr elől,
Testvérünk mint igáz.
Édes nap nem izen,
De jól van ez így, jó az irígy
Pokolrács... jaj, hiszen
Nem bírna el ilyen iszonyt
Se égi, se földi szem!
Csak mérges Bűn terem,
És hervad minden jó virág,
Mert zárva a verem:
Hajdúnk a sápadt Rettegés,
S prófoszunk Gyötrelem.
Bőjt ríkat, éjre nap,
S búsakra bot, gyöngékre robot,
Vénekre gúny dühe csap,
Sok agy bomol, sok szív romol,
S nem is szólhat a rab.
Mind csupa trágya-ágy,
Élő halál vad bűze száll,
S lélegzeni se hágy,
S az emberi gép egy vágya se ép,
Csak az állati vágy.
Hináros undorán,
Meg a latra mért fanyar kenyér
Gipszes habarcs-porán,
S álmunk vad szemmel ijjedez,
S elfut tőlünk korán.
Kígyója marva nő,
A szörnyü koszt, mit dobva oszt
Az őr, mindegy: minő,
Ám jaj! mit nappal görgetünk,
Szivünk lesz éjjel a kő...
A cella árnya bent,
Külön poklunkban hajtjuk így
A tengelyt, s tépjük a lent,
S ércnyelvü zajnál iszonyúbb
Körül a tompa csend.
Zengése sohse lejt,
A szem, mely ajtónkon beles,
Szánó könnyet nem ejt,
Lelkünk lohad, testünk rohad,
S mindenki elfelejt.
Lomhán husunkba váj,
S átkunk hörög, s könnyünk pörög,
Vagy sorsunk csendbe fáj,
De végül szívünk megtörik,
Mert ez szent, égi Szabály.
S mit börtön mélye temet,
Áldott szerencse, s benne dús
Nárdusból drága kenet,
Minő az Úrnak illatozott
A leprás házba menet.
Rá ég irgalma vár!
Ha földi út ily célra fut,
Mocskolhat-é be sár?
Törött szívnél illőbb kaput
Az Úr előtt ki tár?
És dűlt szeme csupa szenny,
Az várja, ki a latrot is
Megáldá: "Üdvre menj!"
A szívet, mely megtöreték,
Kegyébe veszi a Menny.
Bár három hét kevés,
Ennyit hagyott: keresni írt
Beteg lelkének és
Tisztára mosni bús kezét,
Mit elmocskolt a kés.
Mit elmocskolt a vas,
Mert vér s könny moshat bűnt csupán,
Mely tört vérrel avas,
S hol káini folt bíbora volt,
Kereszt gyúl, szűzi, havas.
Börtönben egy árva rab,
Szégyenverembe vetve pihen,
Hol az izzó mész harap,
S kit e lánglepel tüze lep el,
Sírján jel sem marad.
De itt, míg Krisztus hívja majd,
Neki is béke jár,
Ne hulljon hát rá balga könny,
És sóhajtozni kár:
Megölte, akit szeretett,
S meg kellett halnia már.
Tagadni ne is akard:
Van úgy, hogy zord nézés is öl,
S van méreg, bókba takart,
S a gyávák gyöngéd gyilka csók,
De a bátrak fegyvere kard!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me