Madách Imre: Üstökös és csillag
S bár határt közöttük egyetlen folyó von,
Úgy különbözik e két ország egymástól,
Mint nyár a téltől, mint az éj a naptól.
Hervadhatlan ott az ifjuság virága,
Örökös tavasz van, hogy hozzája képest
Legbájosabb tavaszunk őszi borongó est.
Zengik el költőink a bámúló földnek.
Ami édes üdvként száll le olykor hozzánk
Kétes árnya annak, ami ott valóság.
Új gyönyör merűl fel ott minden gyönyörbűl.
Hej de mind e bűbáj elsápad szerényen,
Mint csillag, ha a nap tűnik fel az égen,
A tündérországnak legszebbik leánya.
Mért hát mégis oly bús, környezve gyönyörrel?
Fájó lelke abban örömet mért nem lel?
Mely a két országnak zúg közös határán,
Átnéz, át, epedve a kékellő partra,
Annak titkain függ lelke minden vágya,
Egy pillantást annak hallgató ködébe.
De nem tágul a köd örökös homálya,
Mert a szomszéd ország rémeknek hazája.
S kétes alakukkal újolag eltűnnek,
Nincsen ott tavasz, nincs a napnak sugára
A tűznek melegje, a földnek virága,
Nincs aki felköltse a megdermedt pusztán.
Hábor e vidéknek rettentő királya,
Vad, kietlen ő is, mint minő országa,
Tán ahhoz hasonlít leginkább alakban.
Most indult, hogy végig járja bé országát
Valamely vidéken nem talál-e csorbát;
Mint gyászos palást úgy húzódik utána
Száz alakja régen elsüllyedt világnak,
Száz ábrándos képe a rémek honának.
Léptöket nem hallod, léptök oly zajatlan.
Végre megnyugodnak a végső határon,
Zolna épen ott áll a tulsó vízparton.
Egymás örömére, egymásnak kínjára
Vonja őket titkos érzemény egymáshoz,
Háborhoz erő és szende báj Zolnához.
Míg midőn eszmélnek, egymásnál vannak már
S ott lebegnek síma tűkörén a víznek,
Rózsás fellegén a forró szerelemnek.
Addig szívárvány volt a folyónak árja,
Onnantól árnyékvíz habzott bús sötéten
Nedvesség nélkűl a végtelen mélységben.
Én nem törhetek bé édenek határán,
Adj egy csókot s tüstént nálam lesz az éden,
S nélküled hazád lesz a rémes sötétben."
Nem fognám elbírni szellemed hatalmát,
Elbukom galambként, mely naphoz repül fel,
Elvesztesz mint lepkét a tűznek hevével.
S áthajol Háborhoz csókkal égő ajkkal;
Csókja csak vihardús zúgó felhőt ére
S felsikojtva szédült a vész örvényébe. -
Mint járt országának legkedvesb lánya,
Megsajnálta bármi súlyos volt is bűne,
Felkölté és aztán számüzésbe küldte.
Mond, s addig hatalmam őrként lesz feletted."
Zolna ment, sírt bűnén, tudta, hogy hibázott,
Hej, de hogy felejtsen, ahhoz még sem bízott.
Ámde hogy megtudta Hábor, egyszeriben
Elhagyá országát s lett belőle szellő,
A rózsának kelyhén titkosan enyelgő.
Tündérek királya Zolnát szirtté tette;
Ámde a szellő is változott viharrá
És vad öleléssel a szirtet megrázá.
S Hábor visszhanggá vált, így is bírva őtet,
Majd ismét Zolnából lőn holdnak sugára
S Hábor újra ott volt mint az éjnek árnya.
És a szép Zolnából ragyogó csillag lett,
Hábor üstökössé vált az égi bolton,
Ott barangol végig végtelen határon.
Zolnának jöhetni kedves közelébe.
S hogyha már elfárad, messze bujdokol el,
Hol maga marad csak kínos szerelmével.
Hol éltet, hol súgárt többé nem találni;
S századok múltával hogyha eljön újra
Nézni ott van-é még egyetlen Zolnája,
A haragtól, mely ég Hábornak szemében,
Reszket Zolna is, de nem féltében reszket,
Csak mert tudja, bűnös, és mégsem felejthet.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me