Madách Imre: Rege az ibolyáról
Rege az ibolyáról
Csodaszép leány volt kékszemű Ibolya,
Hejh de nem kevésbbé nagy volt hiusága.
Epedett miatta sok bajnok levente,
Hejh de nem kevésbbé nagy volt hiusága.
Epedett miatta sok bajnok levente,
Míg ő a szerelmet csak névről ismerte.
S így szólott hozzájok: "Mint a miljó csillag
Elvész súgárában a királyi napnak :
Akként halványulnak el egyéb leányok -
Ott, hol bájaimmal én közöttök állok.
És ezért kezemre vágyni ki merészel,
Annak végbevinni csoda dolgokat kell !"
S űzi szeretőit szerte a világba,
Hétfejű sárkánnyal küldi azt csatára,
Az arany almáért tündérek kertjébe;
Hajnal csillagáért ezt, ékül fejére.
Mennek a leventék, mennek elbusultan,
Ez ledűl embert nem illető csatában,
Azt siker nélkűli fáradság emészti,
Ez kétségbesésből önmagát kivégzi.
Igy pusztulnak mind el, épen a legjobbak,
Egy szeszélye végett a hiú leánynak.
Látja eztet a nap, e hatalmas tündér,
Földünkön ki mindent őrszemekkel kísér,
Lovag alakot ölt s kész tervvel szivében,
Megy szép Ibolyához ő is kérőképen.
Nem méltatja őt egy pillantásra a lány,
Ez sem érhet többet másnál, úgy gondolván,
És mond : "Hozd el legszebb ékét tündéreknek,
S lábamhoz ha tetted, akkor majd megnézlek!"
A napnak tündére erre szótlan elmegy.
A lány mosolyogva rója fel: megint egy!
Hej, miként elbámul, hogy kevés vártatva
A lovagnak visszaérkeztét meghallja.
Gyöngyöket, gyémántot, szalagot, fátyolt hoz
Tündér földről s rakja a leány lábához.
Mostan nézi csak meg rejtélyes lovagját,
S szívén még nem érzett vonzalom hevűl át.
"Kezemet sok és nagy tettekkel kinyerted, "
Óh, de legnagyobb, hogy szívemet legyőzted.
Mond a lány, de a nap mosolyog szavára,
Válaszolván: "Óh te föld hiú leánya!
S véled-é, hogy aki ily tettekre képes,
Annak boldogsága a lányszerelem lesz ?
Tartsd meg ékességit a tündér világnak,
Engemet feledj, kit más örömök várnak.
Válassz földi mátkát, aki hoz szerelmet"
S eltünt, mfg Ibolya szavain merengett.
Majd eszmél, könyörög, sír, de mind hiába!
Mosolyogva néz le a nap bánatára.
Most a lány kesergve csak keres, csak keres,
Tündére szívére hogy legyen érdemes.
Mig őrjöngve bűvös gyöngyét szerteszórja,
S e gyöngyökből vált a zöld mező harmatja.
Messze, messzehányja a gyémántköveket
S mindenikből hulló csillag, fénybogár lett.
Fátyolát ereszti a szellő szárnyára,
S abból vált a puszták fényes délibábja.
Mig szalagja, melyet tündérek szövének,
Szivárványa lőn a földerűlő égnek.
"Most, óh most szeress már ! mond a lány kesergve,
Látod tündérföldnek nem kell semmi éke,
Csak te vagy magad, kit esdve óhajt lelkem,
És megöl nélküled epedő szerelmem!"
Ah, de esdeklése mostan is hiába,
Mosolyogva néz le a nap bánatára.
"Majd ha meghalok, majd akkor látod által,
Hogy kegyetlenség volt amint vélem bántál.
S mondod, még sem volt oly rossz, milyennek hittem,
Mert meghalt inkább, mint éljen megvetetten.
Hej de küldesz-é, óh küldesz-é síromra
Legalább egy súgárt majd látogatóba ! . . .
Mond a lány a naphoz, - már ha itt nem kellek."
"Küldök, mond ez, ámde lány bútól nem hal meg."
És csalódott a nap, mert meghalt Ibolya,
Sírjára sugárt küld a nap, mint fogadta.
Érzi e sugárt a lány a sírfenéken,
S fölkél a sír ormán kis virág képében.
Oly szerény most, egy kis súgárral beéri,
S érte illatát a nap felé lehelli.
Ő köszönti első a tavasz hirére,
S a nap tündérének is megesik szíve,
A kicsiny virágot kedvébe fogadja,
Kit minden salaktól szerelem varázsa
Tisztított meg, hogy ki volt bünös, hiú lány,
Most a naptündérnek kéjeleghet csókján.
S így szólott hozzájok: "Mint a miljó csillag
Elvész súgárában a királyi napnak :
Akként halványulnak el egyéb leányok -
Ott, hol bájaimmal én közöttök állok.
És ezért kezemre vágyni ki merészel,
Annak végbevinni csoda dolgokat kell !"
S űzi szeretőit szerte a világba,
Hétfejű sárkánnyal küldi azt csatára,
Az arany almáért tündérek kertjébe;
Hajnal csillagáért ezt, ékül fejére.
Mennek a leventék, mennek elbusultan,
Ez ledűl embert nem illető csatában,
Azt siker nélkűli fáradság emészti,
Ez kétségbesésből önmagát kivégzi.
Igy pusztulnak mind el, épen a legjobbak,
Egy szeszélye végett a hiú leánynak.
Látja eztet a nap, e hatalmas tündér,
Földünkön ki mindent őrszemekkel kísér,
Lovag alakot ölt s kész tervvel szivében,
Megy szép Ibolyához ő is kérőképen.
Nem méltatja őt egy pillantásra a lány,
Ez sem érhet többet másnál, úgy gondolván,
És mond : "Hozd el legszebb ékét tündéreknek,
S lábamhoz ha tetted, akkor majd megnézlek!"
A napnak tündére erre szótlan elmegy.
A lány mosolyogva rója fel: megint egy!
Hej, miként elbámul, hogy kevés vártatva
A lovagnak visszaérkeztét meghallja.
Gyöngyöket, gyémántot, szalagot, fátyolt hoz
Tündér földről s rakja a leány lábához.
Mostan nézi csak meg rejtélyes lovagját,
S szívén még nem érzett vonzalom hevűl át.
"Kezemet sok és nagy tettekkel kinyerted, "
Óh, de legnagyobb, hogy szívemet legyőzted.
Mond a lány, de a nap mosolyog szavára,
Válaszolván: "Óh te föld hiú leánya!
S véled-é, hogy aki ily tettekre képes,
Annak boldogsága a lányszerelem lesz ?
Tartsd meg ékességit a tündér világnak,
Engemet feledj, kit más örömök várnak.
Válassz földi mátkát, aki hoz szerelmet"
S eltünt, mfg Ibolya szavain merengett.
Majd eszmél, könyörög, sír, de mind hiába!
Mosolyogva néz le a nap bánatára.
Most a lány kesergve csak keres, csak keres,
Tündére szívére hogy legyen érdemes.
Mig őrjöngve bűvös gyöngyét szerteszórja,
S e gyöngyökből vált a zöld mező harmatja.
Messze, messzehányja a gyémántköveket
S mindenikből hulló csillag, fénybogár lett.
Fátyolát ereszti a szellő szárnyára,
S abból vált a puszták fényes délibábja.
Mig szalagja, melyet tündérek szövének,
Szivárványa lőn a földerűlő égnek.
"Most, óh most szeress már ! mond a lány kesergve,
Látod tündérföldnek nem kell semmi éke,
Csak te vagy magad, kit esdve óhajt lelkem,
És megöl nélküled epedő szerelmem!"
Ah, de esdeklése mostan is hiába,
Mosolyogva néz le a nap bánatára.
"Majd ha meghalok, majd akkor látod által,
Hogy kegyetlenség volt amint vélem bántál.
S mondod, még sem volt oly rossz, milyennek hittem,
Mert meghalt inkább, mint éljen megvetetten.
Hej de küldesz-é, óh küldesz-é síromra
Legalább egy súgárt majd látogatóba ! . . .
Mond a lány a naphoz, - már ha itt nem kellek."
"Küldök, mond ez, ámde lány bútól nem hal meg."
És csalódott a nap, mert meghalt Ibolya,
Sírjára sugárt küld a nap, mint fogadta.
Érzi e sugárt a lány a sírfenéken,
S fölkél a sír ormán kis virág képében.
Oly szerény most, egy kis súgárral beéri,
S érte illatát a nap felé lehelli.
Ő köszönti első a tavasz hirére,
S a nap tündérének is megesik szíve,
A kicsiny virágot kedvébe fogadja,
Kit minden salaktól szerelem varázsa
Tisztított meg, hogy ki volt bünös, hiú lány,
Most a naptündérnek kéjeleghet csókján.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
