Madách Imre: A rab költő
A koporsóból kitör és eget kér.
Berzsenyi
A várfenéki űr,
Álmatlan éjjelén
Az agg Bretizla ül.
Szent öntudatja él,
S kihólt szivébe még
A hon imája kél.
Fölötte vígalom,
A kényúr terme áll
Az elnyomott honon.
Egy dalja könnye áll,
Ki keble harcmezőn
Rémesre nem talál.
Oly büszke, mint a sas,
És honja gyászhelyén
Sírhont magának ás.
Körül, körültekint,
S a rémes éjen át
Reménysugár nem int.
Bretizla ódalán,
Nem száll a gondolat
Magasra hangzatán,
És szűk korlátait,
Megvetve szolganép
Ledörgő átkait.
Magasztos indulat
Bimbód e föld fagyán
Virágra nem fakad,
Természetes szavát,
Mely fényvirágra hoz
Egy boldogabb hazát.
A bajnokok felett,
Nem érti korcs fiú
Mártíri fényeket.
A hajnal élete,
Piros derűt hozand
A népek Istene.
Mit esdnek annyian,
S előjeled borong
A néma éjszakán.
E puszta csarnokon,
A szellem élni fog
Dicső sugárokon.
És érzni mindki fog,
Mert egy világ regén
A vaskor elrobog.
Hazám oltára lesz,
S a véres áldozat
Ormára fényt szerez.
Eltűrte börtönét,
Nyugottan élte át
Kínsújtott életét.
S szerette mord lakát,
Mert öntudat csak ott
Deritheté agyát.
A kába képzelet,
Egyszerre élte ő
A kettes életet.
Virítta a hazát,
Keblébe zárt nejét
Szerette magzatát.
Az elraboltakat,
Feledte bájokon
A földi átkokat.
Az ébredő kebel,
Még őrzi álmait
A síri gyász lepel.
Sugára oly dicső,
Porára béke hát,
A jog martírja ő.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me