Garay János: AZ ÁRPÁDOK-BÓL.
Temetve fekszik a hajdan kora; |
Ki tudja merre hamvad hült pora? |
Nem hull a bánat könyje szent titokban.
Zúg el fölöttük néha sírdalúl; |
Szakaszt virágot sírjok hantirúl. |
Füzért kötözget méla holdvilágnál. -
Andalgtam a hősök dicső porán; |
Melyet süvöltött gyászos éjszakán; |
Tündér kezétől sírjokon növének.
Buzgón magához vészi istenét: |
E szent ereklyéknek mind kettejét. |
Az ősz Történet gyémánt csarnokához.
Egy ezredév nyitá meg kebelét, |
Lerázva sírjok korhadt födelét; |
Mint annyi üstökös szállván utánok.
Az ősi árnyak hosszu lánczszeme; |
Mi volt éltében sorsa, érdeme; |
Másnak tövisből volt a koronája.
S mindegyikének nyertem válaszát, - |
A mint adák Történet s Monda át |
Közötte a valónak és mesének. -
Elvész a fény vakító aranya, |
S szebben ragyog fel a táj alkonya: |
Saját varázsban szebb, saját világ van!
A seb biborfolt, vére megszünik; |
Sallang és czifra nélkül feltünik. |
Leng kegyelet s emlékezet sugára.
A legdicsőbb mult annyi szent neve? |
Volt nemzetnagyságunknak talpköve: |
Mi e kuszált jelenben egyesíthet?
Csak elfajult kor hős elődöket; |
S gyújt régi fénynél új szövetneket. |
A régi fény ragyogjon fel honára!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me