Babits Mihály: GYÓNÁS | Verstár - ötven költő összes verse

GYÓNÁS

Egyetlenegyszer, óh csak egyszer, édes asszony,

fonódott síma szép karod

karomra (bús szivem dúlt vásznán drága rajzom

ez emlék, s most se sápadott).

Késő volt. Élesen s tisztán, mint ujdon érmek,

ragyogott fönn a telehold;

s Páris álma fölött, mint szent folyó, az éjnek

nagy ünnepélyessége folyt.

A halk házak során, az elzárt kapuszárnyak

alatt macskák surrantak át,

fülük hegyezve, vagy lassan, mint kedves árnyak,

kisérték lépteink nyomát.

Egyszerre a szabad meghittség belsejéből,

mely a halk fény alatt kikelt,

lelkednek gazdag és friss, zengő hangszeréből,

mit annyi öröm ujja vert,

belőled, tiszta, víg hangszer, mely zengve csillan

mint a hajnali harsonák,

egy síró, árva hang, panaszos, furcsa dallam

szakadt ki nyögve, és fonák

ingással, mint kinőtt, piszkos és sánta gyermek,

akit családja szégyenel,

s kit a világ elől homályos pincevermek

mélyébe dugtak hosszan el.

Szegény, csúf angyal, azt dalolta furcsa hangod:

"Hogy minden itt oly szomorú;

s hogy mindenütt, habár kendőzik tarka rongyok,

a földi rút önzés kibú;

hogy keserű robot a szépasszony robotja;

és hogy a géppé lankadott

táncoslány mosolyos közönyü állapotja

mily céda, meddő állapot;

hogy hiú balgaság építni a szivekre;

szerelem, szépség ingatag,

s majd jő a Feledés, és puttonyába vetve

mindent az örök sírnak ad!"

Óh, mikor feledem e lankatag keservet,

e csöndet, ezt a holdvarázst,

s ezt a szomorú szív gyóntatószéke mellett

suttogott szörnyü vallomást?

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!