Babits Mihály: MAGAMRÓL
sötét bár s néha könnyekig hasonlott:
hiába! csöpp szőlőszemnek születtem,
mely a nagy naptól édesedve romlott.
szememet tépve (e parányi gyomrot,
amelybe annyi fényt mohón föl-ettem),
míg vére könnyé édesedve omlott.
mert szomszéd szemek szögletes-zömökké
nyomtak, ki szépnek, szabadnak születtem,
No s megvagyok már. Lettem ami lettem.
Az Isten sem változtat rajta többé.
a lélek s törik, ki hajolni nem tud,
s mint sok halottnak már külön koporsó,
sok élőnek már külön élet nem jut,
(a test) zuhanva, drága bora nem fut
szét még nagyobb Egységbe, hol utolsó
csöppjét is elnyeli egy végtelen kut;
lélek, az ég ürébe? vagy a kertet
trágyázni, földbe, mint katona vére?
vak Föld, idd föl a vért, idd föl a lelket,
és lelkesülj magvunkkal a jövőre!)
özvegyül megmaradsz a szörnyü másnap
és lész eggyel több lámpa a sötétben,
egy fájó idege a pusztulásnak.
ó lámpa, égj és fájj a pusztulásnak,
és hogy sötét van, hirdesd a sötétben,
s hogy kár volt annyi fényért s kár a másnap.
égő emléke annyi régi fénynek,
miket kioltanak e vak fuvalmak.
s lengetlen az emberség tiszta lángja,
akkor majd elpihenhetsz, gyenge lámpa!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me