A NAGY WESSELÉNYI MIKLÓS.
(1796 deczember 30. – 1850 április 21.)
A hegyoldalon, szemben a Rákóczi-hegygyel, nyugszik a mi földünkben az Unió megteremtője, a ki óriásként állott meg itt; Magyarországot s Erdélyt ölelte szívére, hogy a két ország egygyé váljék. A mi földünkből támadt s mint üstökös húzódott fel a haza egére, de a szíve melegét oly közelről éreztük mi. A nagy Wesselényi Miklós, a szabad eszmék vezére, a kit az alkotmány kihirdetésekor a vármegyei gyűlések, mint a küzdelmek első hősét üdvözölték, felírta fényes szellemét a hazai történet aranylapjaira; és ezek a lapok Közép-Szolnok vármegye jegyzőkönyveiből vannak kiszakítva.
Br. Kemény Zsigmond azt mondja egy helyt br. Wesselényi Miklósról, hogy «mint gyermek csoda, mint ifjú hasonlíthatatlan, mint férfi csak kitűnő» volt.
Azok a töredékes vonások, melyeket a nagy férfiúnak főként itteni szerepléséről egybeállítok, azok is, mint harmatcsepp a nap képét, mutatják a csodás, a hasonlíthatatlan, a kitűnő óriást.
4611818 deczember 10-dikén Közép-Szolnokban assessornak nevezték ki, 1819 szeptember 9-dikén Közép-Szolnok generalis székbírája s tiszteletbeli főjegyzője.
Az alkotmány kihirdetésekor 1848 április 20-dikán) István főherczeg, Magyarország nádora, Szemere Bertalan, belügyminiszter ellenjegyzése mellett, Közép-Szolnok vármegye főispánjává nevezte ki.
Politikai nagyobbszabású szereplése az úrbéri szabályozás ügyével kezdődik. Közép-Szolnokba 1819 szeptember 9-dikén érkezett a királyi bizottság egyik tagja (Göcz László, királyi tanácsos) az úrbéri szabály kidolgozása ügyében, hogy elnöklete mellett tanácskozzanak a karok és rendek. A vármegye nem hívta meg a közgyűlés vezetésére a királyi biztost, mert alkotmányellenesnek látta azt, meghívta azonban a tanácskozások meghallgatására. Wesselényi vezette az űlést, mely kimondta, hogy a jobbágyok sorsát az úrbéri viszony igazságos rendezésével javítni kívánja, de ez csak országgyűlésből történhetik. Wesselényi izgatásainak vala aztán a következménye, hogy az országgyűlés egybehívása nélkül megkezdett ez irányú munkálatot abban kellett hagyni, mert azt Erdélynek legtöbb törvényhatósága megakadályozta.
Hogy a jobbágyság helyzete mennyire szívén feküdt, erre lélekemelő nyomok vannak Közép-Szolnok jegyzőkönyveiben is.
Különösen ránk vonatkozik innen az alábbi.
1831 márczius 21-dikén Közép-Szolnok vármegye rendes közgyűlésén kifejti a jobbágyság nyomasztó helyzetét, a kik dolgoznak, izzadnak, de verejtékök gyümölcsét a földesúr élvezi csak. Annyi a dézmájok, a fizetni való adójok, hogy, a mint Wesselényi fejtegeti, csakis a baromtenyésztésnek köszönhetik, hogy tengethetik életöket még bő termés idején is; míg ha egy szűk esztendő köszönt be, mindnyájan az éhenhalásnak nézhetnek eléje. Wesselényi kifejti, hogy neki fáj a lelke az ilyen igazságtalanság láttára s már négy évvel ezelőtt elhatározta volt, hogy legalább az ő birtokán élő parasztokon 462segíteni fog, hátha a jó példa majd még másokat is az ő követésére ösztönöz. Most ő maga sem tehet annyit, mint a mennyit szeretne, de legalább segíteni akarna annyira, a mennyire az ő mostani viszonyai megengedik; mert nem nézhetné el tovább nyugodt lelkiismerettel azt az igazságtalanságot, a mit a parasztságnak tűrnie, szenvednie kell a földesurával szemben fennálló viszonyában, a munka az övé csak, de a gyümölcsből majdnem semmi. A paraszt hordozza földesura helyett a terheket, «nincs egy kalász búzám» – mondja Wesselényi – «melyre a pergelő nap heve az ő verejtékét ne szárasztotta volna; neki kell az idő viszontagságaival küzdeni; ő tikkad nehéz munkában a forró nyár hevében s didereg a csattogó hidegtől száraz kenyere s szigorú eledele mellett; a míg én a hűs árnyékban henyélek, vagy a míg az általa vágott s hordott fával jól fűtött s az ő munkája után szerzett pénzzel ékesített szobában vendégeskedhetem abból, a mit ő szántott, kapált, aratott». Bizony helyesebb lenne, ha a földesúr fizetne a parasztjának dézmát, nem pedig megfordítva. Munkájukkal még annyit sem érdemelnek ki az országtól, hogy legalább a törvény nyújtana nekik védőpaizst a földesuruk önkényével szemben.
Tekintetbe veszi tehát Wesselényi a parasztság szánalmas helyzetét, segít rajtok; kötelezi magát, hogy a birtokaiból bejövő törökbúza dézmát az ő parasztjai javára fogja fordítani. Mindaddig gyűjti a törökbúzamennyiséget, a míg annyira szaporodik, hogy az ő jobbágyait egy legmostohább esztendőben is azzal az éhenhalástól megmenthesse. Erre pedig 15,000 véka szemes, vagy 37,000 véka csős törökbúza szükséges; addig gyűjti tehát a magtárba a törökbúzát, a míg ennyire felnő a mennyiség s ő évenként a sajátjából cseréli fel újjal. Körülbelül öt év alatt telik meg a magtár s arra mindenkor ügyelni fog, hogy az említett mennyiségnél benne kevesebb sohase legyen. Azután a bejövő fölösleges törökbúza dézmát pénzen eladja s a pénzt jobbágyai «érzéki és erkölcsi hasznára» fordítja.
463A NAGY WESSELÉNYI MIKLÓS.
A magazinból minden jobbágya kérhet ki törökbúzát szűk esztendő és véginség esetén, de azt bizonyos kikötött idő alatt a saját terméséből köteles megadni.
Wesselényi kötelezi magát, hogy évenként ez ügyben a vármegye közgyűlése elé részletes számadást terjeszt be, úgyszintén jobbágyai elé is a pap által magyaráztatva azt meg 464embereinek. De kiköti, hogy ez ügyben aztán sem a törvény, sem más senki nem parancsol, a kezét sem a törökbúzamennyiségre, sem a pénzre senki rá nem teheti, mert akkor azok azonnal az ő birtokává, jogos tulajdonává válnak.
A rendek lelkesen megéljenezték a szónokot s elhatározták, hogy jegyzőkönyvbe iktatják beszédét az utódoknak követendő példaként s a mellékelt négy darab számadását is levéltárba helyezni határozták.
Ugyancsak ebből az évből való az a történeti becsű levele, a melyet Közép-Szolnok vármegye azon időbeli alispánjához: Péchy Istvánhoz Zsibóról ír. Ez a levét megvilágítja egyfelől az azon időbeli állapotokat, másfelől Wesselényi karakterét. Nem engedi, hogy emberei közűl katonákat fogjanak.
465Közép-Szolnok vármegyének közgyűlése, mint már láttuk, ép így, az ő hatalmas beszédére tiltakozott a királyi biztosokkal 466való kormányzás ellen, mert ilyet az alkotmány nem ismer. A törvény évenként való országgyűlést rendel, a haza ennek tartásától húsz éve elzáratott és mikor az országgyűlések tartását sürgetik, királyi biztos küldésével feleltek rá. Azt mondja egy helyt felszólalásában: midőn Croesusnak szívére szegezték a halált okozó lándzsát, fia, a némán született, ki addig 467emberi hangokat soha nem hallatott, a veszély láttára hangos szavakban tört ki apja védelmére.
BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓSNÉ LUX ANNA.
1827-ben az erdélyi ev. ref. egyházkerület főconsistoriuma a zilahi gimnázium főgondnokává nevezi ki. Julius 6-dikán foglalta el hivatalát az előljáróság gyűlésében. Aranyszavak azok, a mikkel a gimnázium kormányzatára indúlt s a miket lelkesen be is váltott. Azt hangsúlyozta, kevés hivatal van és lehet olyan, melyben a férfias munkásság s akarat többet s oly messze kihatólag használhasson hazájának, mint a nevelőintézetek igazgatása. Szilágyvidéki főtanodának szerette nevezni iskoláját, melynek legaprólékosabb dolga érdekelte, megjelent 468a tanórákon, figyelemmel kísérvén tanárt, tanulót. Az iskola felvirágzásán egész lélekkel munkált.
Egymaga 12,231 conv. forinttal járúlt tanári székek czéljaira.
Kiss Károlynak írja Pestről 1837 deczember 7-dikén: «Nagyon ohajtom a zilahi oskola állapotjáról terjedelmes tudósítás kaphatását; tudom, hogy Barátom uraimék minden lehetőt elkövetnek annak javára, de ha én el vagyok is zárva az azért való munkálkodástól, legalább hadd tudhassam annak mibenlétét s örűlhessek előremenetelének».
A nagy Wesselényinek akkor is volt gondja a zilahi iskolára, mikor Graefenbergben szenvedett. Két tanszékkel jogi tanfolyam szervezését tervezte; a mit azonban már a forradalom lehetetlenné tett, a mely az iskolának növendékeit elhívta a szabadság zászlaja alá.
A megyével s tisztikarával Graefenbergből is fentartotta a hivatalos összeköttetést. Utolsó levelét Bálint Elek, alispánhoz 469írja, melyből a következő fölemelő szép szavak ragyognak ki: «részletekbe nem ereszkedve, általánosan fejezem ki azt, miszerint szent kötelességünk, mitől, bármi történne is, nem szabad magunkat eltántoríttatni engednünk, hogy király szentesítette törvényeinkhez híven ragaszkodjunk és hogy azok ellen ne csak mi, bár erőltetve is, semmit se tegyünk, sőt akármit tegyen azok ellen a hatalom s erőszak, az ellen folytonosan tiltakozni, igaz ügyünket istenre s jobb korra bízván».
Kisdedóvodák, népiskolák felállítását sürgette, maga járván elő jó példával. Zsibón a kisdedóvó intézet fejlesztését, Solymoson egy kisdedóvó intézet felállítását rendelte meg s lelkes igyekezettel munkált, hogy valamennyi községben kisdedóvó állíttassék.
Wesselényi, mint gazdaságtanító is szerepelt községében s megyénkre e tekintetben is volt hatása. Gazdaságában a megyében eladdig ismeretlen váltórendszert léptette életbe, erdőit üzemszerű kezelés alá vette. Akárhányszor jobbágyaival egy sorban kaszált, gyűjtött s mint egyik életírója megjegyzi, Zsibón rendre házról-házra járva, minden jobbágynál fél napot töltve ő maga tanította meg embereinek a gyümölcsfaültetést és oltást.
A gyümölcstenyésztés iránt való buzgólkodásának szép jelei vannak egy levélben, melyet Pestről 1837 november 5-dikén ír Kelemennek: A kertészség s ültetések körül, mikről már előzőleg is írt, buzgólkodjanak. «A csikós kertek körülti bokrokat s fákat (kivévén a mi szép fa van) fejsze s olló alá kell venni oly móddal, hogy az oda ültetett eleven kert mellett az is eleven kertet formáljon. A konyhakert kertelése mellé kívülről, a patak mellett pedig, ha kívülről hely nincs, belőlről eleven kertet kell ültetni, még pedig két sorral, a külső sor galagonya legyen, a belső pedig 470merőben borostyán, e végre Kékesről s Galaczról kell egy pár szekér borostyáncsemetét hozatni, úgy gondolom, hogy Zilahon is felesen lehet kapni. Ennek az eleven kertnek vagy ez őszön, vagy legfeljebb jövő tavaszkor létre kell jönni.»
Aztán tudakozódik a konyhakerti epertábláról, melyet otthonlétekor saját maga ültettetett, a mi szintén gondozandó; ha elcsenevészett, újra jóféle eperrel ültetendő be. Ettől jó távol egy más táblát ananász-eperből kell készíteni. Volt mind ananász, mind hónapos eprök, s ha eltalált pusztúlni, Kolozsvárról szerezni kell. A konyhakertben alma s körtefák pomológiai rendszerrel ültetendők, lajstromozandók az ültetvények, mindegyik fának s fajnak, a mely megérdemli a szaporítást, tövénél legyen a belőle oltandó iskola. Azon fajták közül, a mely nincs nekik, Schütztől kell nehány oltoványt venni; gondosan szedett s czédulázott oltóágakat adjon. Ilyesmit eddig is csináltak, de a jó rend s gondosság hiánya miatt az iskolákban összezavarodtak, mert nem voltak jól megjegyezve sem ott, sem valamely jegyzékben. A veteményes táblákat a konyhakertben pulya gyümölcsfákkal kivánja beprémezni; «e végre külön oskolában kell birskörtét és almát ültetni, hogy ezek tavaszszal beoltatván, pulyafáknak neveltessenek». Pulyacseresznye s meggy felesen van oltva; tavaszszal megint oltani kell. Végül kivánja mindennemű oltoványának jegyzékét, kijelölésével annak, hogy mi alkalmas már a kiültetésre. «Nagyon sok oltoványra van szükségünk, mert attól, hogy a váltógazdaságtól egész a solymosi juhistállóig gyümölcsfa alé legyen, semmi esetre sem állok el, ide pedig, hogy a pusztító emberek gonoszságán győzedelmeskedjünk s őket a pusztításba bele fáraszszuk, nagyon sok oltovány kell. Szerezni kell fügét, mert az nálunk, úgy tudom, kipusztúlt s valami jó meleg helyre fal mellé kell ültetni».
A rónai leendő váltógazdaságról a tervet ugyan írásban 471is s rajzban is felküldték volt, de mert csak az írást találja, ismét kéri a rajzát».
Kelemennek írja ez év deczember 3-dikán Pestről: előzőleg írta, hogy a Rónán létesítendő váltógazdaságra nézve a további lépéseket föl kell függeszteni; ezt nem úgy kell tenni, hogy az emberek arra a gondolatra jöjjenek, mintha már el is maradna a dolog, sőt meg kell magyarázni, «egyebet nem akarunk s fogunk tenni, hanem a meglevő majorságföldeinket tetszésünk szerint használni s azokat, a melyek most nagyobb kiterjedésben egy helyt lévőktől távol darabokban vannak, amazokhoz közelebbre levő földekkel kicserélni, ezen cserében sem kevesebb, sem rosszabb földet az embereknek a mostaniaknál adni nem akarunk, legelőjöket nem fogjuk megszorítani, mert ha a rónai majorságföldeknek privatizálása meg nem történik, úgy az azon határra okvetetlen hajtandó birkák nemcsak a majorság, hanem az emberek földjein is fognak legelni s ez az embereknek bizonyosan több rövidséget okozand, mintha majorságföldeinken (mely úgy is igen sovány legelő) nem fognak legeltethetni, ezenfelűl a majorságerdőmben legelést engedek nekik, a mivel pedig épen nem tartozom.»
Jószágában eltörölte a botbüntetést. A deczember 7-dikén Pestről Kiss Károlynak írt levelében is említi. Az a kedvezőtlen helyzet, hogy csaknem már három év óta ki van tiltva örökéből s lakából, a reménytelen sok káron s vesztegségen felül azt is szülte, hogy a jószágabeli közlakosok közt, főként Zsibón, a rendetlenség, engedetlenség, tilalmas-rontások s erőszakoskodások óriássá nőttek. A heti szolgálatot annyira nem akarják teljesíteni, hogy a hova 40–50 ember van rendelve, sokszor 4–5-nél nem megy több. A termés künn veszett a legszorgosabb dolog idején, elmaradtak a legszükségesebb mezei munkák s így a gazdaság nála nemcsak hátramaradást szenvedett, de annak további folytatása lehetetlenné vált.
472A baj odáig harapózott, hogy a zsibói utczán lóháton menő zsibói örményt, mert a tiszttartónak vélték a sötétben, megverték s immár a tisztek s cselédség meg vannak réműlve. Az emberek berontanak az elkerített majorságföldekbe, kertekbe, dúlják, pusztítják a gyümölcsösöket stb. De ő a kemény büntető eszközöknek mindig ellensége levén s a mind emberi, mind hazai törvény által méltán kárhoztatott veretést jószágaiban már rég eltörölvén, nem volt a feljebb említett kicsapongások orvoslására más mód, mint intés, fenyítés, fenyegetés s vármegye tiszti közbejövetelhez való folyamodás. De mindez sikertelen maradt s a baj napról-napra nőtt. Megbízza Kiss Károlyt az ügyek igazgatásával s a legelső szükséges lépésnek tartja, hogy a kihágások ügyében úri szék tartassék. «Kik ezen mód által sem javúlnak, azokat kénytelenek leszünk – úgy mond – csakugyan úri széki úton s annak ahhoz járulandó ítélete következtében helyökről elmozdítani». Mind ebben, mind az úri szék tartásában a magyarországi új úrbér szem előtt való tartását óhajtja.
Nem lesz talán érdektelen megemlítenem a nagy emberről, hogy birtokain a korcsmahitel korlátozását rendelte meg, a köznép részegeskedési hajlamát elfojtandó.
Mint láttuk, a Részek ügye, az unio útjának előkészítése, a visszakapcsolás végrehajtása, mind a Wesselényi nevéhez fűződik. Kölcseynek az Athenaeumban erre a tárgyra vonatkozó czikke is, mint Kemény Zs. állítja, a Wesselényi szellemi tulajdonának mondható. Ő tűzte ki elsőül a Részek visszacsatolásának zászlaját, midőn a pozsonyi országgyűlésen Kraszna, Közép-Szolnok, Zaránd és Kővár vidékének visszaszerzéseért küzdelemre kelt.
Az erdélyi mozgalmak idején Wesselényit «a tömeg Zilahról Székelyudvarhelyig és Enyedig, mindenütt, hol megfordúlt, 473nagy elragadtatással hallgatta, kisérte szemeivel, részvétével, egész szellemével».
Nevéhez a «nyilvánosság s szólásszabadság s az örökváltság és egy népszerű tett: a szegényeknek s elhagyottaknak örvény és romok közül való megmentése» volt fűzve «a közlelkesedés által», midőn Gräfenbergbe küldték.
A nagy Wesselényi jelleme az anyagi és szellemi munkásságában az «erőfeszítés» vala, a mint Kemény Zs. jellemzi. A ki külsejét ekként rajzolja le:
«Testalkata megmutatá, hogy nála ez nem ostentativ, hanem létegi szükség, vérmérséki igény volt. Képzeljenek olvasóim egy magas termetet oly széles vállakkal és oly emelkedett, erős és kidülő mellel, hogy e miatt a test maga csak középnagyságúnak látszik és hossza az átmérő miatt aránytalanúl sokat veszít. Képzeljék a legtömörebb, rövid és izmoktól dagadó nyakat, mely a csend és szenvedélyek perczében egyaránt hátra van szegezve, mintha a világot szüntelenűl fenyegetni, megrohanni, ledönteni készűlne. E három kitűnő rész: tudniillik a szirterős váll, mell és a visszaszegzett bikanyak teszik Wesselényi torzóján a jellemzőt. Izmos karjai a nagy és nem arisztokratikus kezekkel, továbbá az örökös lovaglás miatt befelé görbedt, úgynevezett karikalábai, kiegészítik a torzó kinyomatát a nélkül, hogy emelnék. Alig lehete meglepőbb és jelentékenyebb arcz a Wesselényiénél; de ott is minden vonal, minden izom, minden szín- és érzésárny, a parancsoló, a követelő, a küzdeni vágyó lélek bélyegét hordja magán s az arczkifejezés összegén a dacz látszik uralkodó hajlamnak. Csak az antik szobrokon, csak a görög művészet félisteni maradványain találhatni gyakran oly homlokokra, melyek azonkívűl, hogy szélesek és jól boltozottak, igen kitűnnek annál fogva, mert a homlok első része föl van emelkedve és a szemüregeket mélyen 474veti be. Ily érdekes s a régi világban különösen szépnek tartott sajátságú volt a Wesselényi homloka, melyen az alsó párkány a vakszemektől kezdve a szemöldöknek összetalálkozásáig oly magas volt, hogy hozzá hasonlót még soha sem láttam. A figyelő tehetségnek orgánjai vannak-e azon helyeken, mint a koponyatan hősei állítják? Ez nem tartozik reám. De annyi bizonyos, hogy Wesselényi Miklós a vad népek kimeríthetlen ügyességével tudott figyelni, és tüzes, barna, jelentékeny szemei a tigris-szemek erélyével mélyedtek a tárgyakra, melyeket gyűlölt, keresett, vagy megtalált. Orra erős tövű és szokatlanúl tág nyílású volt. Midőn indulatba jött, orrlyukai kifeszűltek, mozgottak s mint a nemesvérű lovaké, mélyen, gyorsan és teljesen lélekzettek. Álla csak kevéssel volt keskenyebb, mint a Széchenyié, s erős akaratot árúlt el, valamint lángoló szeme, lihegő orra és nagy redőkbe vont homloka erős szenvedélyeket. Arczszíne verhenyeg, haja és szakála sötét gesztenye, pördűlt bajusza sárgás volt. Bizonyos keresettség látszott öltözetén a színekben, melyek nem mindig valának egyszerűek és összhangzók. Haját égette és gondosan göndörgeté. Később, midőn őszűlni kezdett, egyenként tépette ki a fehér hajszálakat, s komornyikjára nem kevés rendreutasítást vontak azon apró hiúságok, melyek Wesselényinél az emberi kor minden szakában nagy számmal mutatkoztak. Az oroszlánhangon kívül alig van dörgőbb és mélyebb, mint az övé volt, de aránylag igen kevés fokig változott, s inkább sivár és velőkig ható erős, mint kellemes volt. Beszéde gyakran oly leppegő vala, hogy az egyes szótagok külön hullámokban gyűrűztek föl, s a szenvedélyek leghevesebb kitörései közt sem vált anynyira gyorssá, hogy nagy és hosszú intonatiók ne jussanak azon kedvelt vagy erélyes szavak számára, melyek által hatni vagy rémíteni akart».
475A nagy Wesselényiről a Vasárnapi Ujság 1860-dik évi folyamában Zilahy Károly is írt, a ki azt mondja róla, hogy képes volt Zsibótól Pestig utazni a nélkül, hogy egy falatot egyék vagy egy kortyot igyék. Zsibótól négy óra alatt megállás nélkűl lovagolt Kolozsvárra s hogy a testi büntetést megizleljék, gr. Kendeffy Ádámmal egymásra kölcsönösen jó huszonötöt csaptak.
Lux Annával 1845 nov. 20-án lépett házasságra Zsibón. A nő, a ki róm. kath. vallású volt, előzőleg az evang. reform. vallásra tért át, a mint ezt a zsibói evang. reform. egyház jegyzőkönyvébe Regéczi Nagy Pál bevezette. A szerető hitves mindent megtett, hogy a csapást, mely férjét szemevilágának elvesztésével érte, önfeláldozó ápolásával enyhíthesse.
A családból az első Wesselényi Ferencz, Báthori István, lengyel király mezei hadainak generálisa, végrendeletében: fiainak a testvérhazák szeretetét szivökre köti, ezt tette a nagy Wesselényi: «Erősen hiszem, hogy vérem gyermekeimben el nem fajúland. Ti is fiaim, legyetek honotoknak hív és munkás fiai. Ha és míg azok lesztek, követend áldásom, mi, midőn erkölcs és hazafiság útjáról lelépnétek, égető átokká válnék».
Jelszava volt: nunquam retro.
1850 április 21-dikén halt meg tüdő- és májlobban.
Szilágy vármegye közönsége 1883 szeptember 24-dikén tartott ünneplő közgyűlésén arczképét leplezte le. Most szobrot állít a dicső emlékezetű nagy alaknak, kinél nagyobb fia ennek az országrésznek sohasem volt.
Szobráról, mely az egyenlőség eszméjének, a jobbágyság felszabadításának a jelképe, azt írja Tóth Béla: A kit az én szivem magasztal Wesselényi szobrán, az az én vérem, a magyar paraszt, a kinek halhalatlan emléket emele e faragott 476képben jó Fadrusz János mester. Ott áll a nagy ember előtt az én édes népem, a gatyás, szűrös öreg gazda és elpanaszolja neki baját, három század gyászát, bizodalommal, józanul, bölcsen, a mi fajtánk veleszületett ékesenszólásával, alázatosan, mint a jobbágy, és méltóságosan, mint a keleti ember, a ki fejedelem az ő házában. Eposz, lyra és dráma ez az alak. Története van, érez és cselekszik. És apotheosis: a magyar parasztnak megdicsőítése. Pedig nehéz lóbőr csizmát visel az az öreg, czifra szűr a vállán, a haján fésű és kostök a gatyakorczában.
A székesfőváros báró Wesselényi emlékét a pesti nagy árvíz alkalmával kifejtett önfeláldozó tevékenységeért nagy domborművel fogja megörökíteni. Két művészünk: Ligeti Miklós és Holló Barnabás készítettek domborművű mintákat. Ligeti emléktáblája azt a jelenetet ábrázolja, mikor Wesselényi a pesti parton kiment egy gyermeket, s átadja az édes anyának. A szárazon a közönség éljenzése fogadja, s üdvözlésére eléje sietnek József és István nádorok, Podmaniczky Frigyes atyja és Eötvös József báró. Holló Barnabás domborműve Wesselényit egy szűk utczában mutatja, a mint az árvízi hajós az életmentés munkálatait végzi. A Holló készítette reliefet a Ferencziek templomának a Kossuth Lajos-utczai vakfalán szándékoznak elhelyezni.
Br. Wesselényi Miklós nótapörét bőven tárgyalja az a kézirat, melyet a Magyar Nemzeti Múzeum őriz.
A vád ez: a mint az 1839 január 31-dikén a kir. táblán hozott ítélet körvonalozza, a szatmári gyűlésen lázító beszédet mondott Wesselényi s ennek vétkes törekvéseit azzal igyekszik kimutatni a fölperes, hogy a pozsonyi kaszinóval összeköttetésben állt, attól levelet kapott, reá válaszolt, Lovasy köszöntő beszédét, már mikor pör alatt volt, elfogadta s 477feleletében az ifjakat tüzelte, mindenütt izgatott, pöre megküldésével a megyéket bujtogatta, Kossuthtal levelezésben, összeköttetésben volt. A fölperesi tanúk polgári állásuknál fogva nagyobb hitelt érdemelnek, mint az alperesiek; azonkívűl a fölperesiek positiv állítják, mit mondott az alperes, az alperesiek negativ mondják, hogy nem hallották, nem emlékeznek.
Pörére vonatkozólag sűrű levelezésben állt Kölcseyvel. Néhány érdekes levelet is őriz a Nemzeti Múzeum.
A WESSELÉNYIEK SÍRBOLTJA ZSIBÓN.
(A nagy Wesselényi mellette van eltemetve.)
1837 deczember 3-dikán írja Pestről Kölcseynek: jónak 478látná, ha esketés történnék az iránt, «minő befolyást űzve s a tanúkra hatni akarva s némelyeknek kikérdezésekor személyesen is jelenléve, vitte a fiscus az ellenem való vallatást». Ezt az esketést annyival inkább szükségesnek látja, mert újabban is értesűlt, hogy a fiscus ijesztő, kecsegtető módokat is használt több tanúnál. A fiscus azon lovagol, hogy beszédének «szelleme s czélzata lázító volt», azért szükségesnek látta, hogy beszédét, melyet a gyűlés után, midőn az még friss emlékezetében volt s az ülésben fölvett jegyzékeiből leírt, közölje a tanúival s akár a kérdőpontokban, akár csak privative előre bocsátván azt, hogy ennek a közlésnek nem az a czélja, mintha azt kívánná, hogy valaki ama beszédnek minden szavára esküdjék meg, csak az a kívánsága, a tanú oly tartalmúnak jelentse ki, t. i. nemcsak nem lázítónak, sőt a lázítással ellenkezőnek, azaz oly tanácsot adónak, mi a lehető lázadást megakadályoztassa. Kérdőpontokat küld, melyekre Kölcsey észrevételeit kéri. A vallatás végzésére Darvay Ferit kéri meg. «Kérlek, küldd válaszodat haladék nélkül Károlyba, hogy az onnan a közelebbi táskával (deczember 14-dikén) felindíttathassék. Kérlek, küldd fel nekem a vármegyének az én ügyemben tett határozatait s feliratait is». 1838 február 5-dikén Pestről megküldi Kölcseynek az ellene hozott «sententiát». Nem tesz rá észrevételt, úgy is tudja, hogy annak minden szava megannyi kútfeje az észrevételeknek s hogy semmi sem fogja elkerűlni Kölcsey figyelmét. «Hogy ezen itélet jó részt meritorialis és finalis, azt bajos nem látni; de a kir. tábla tagjai ennek ellenkezőjét állítják. Úgy nyilatkoznak, ők csak azt akarták kimondani, «hogy szavakkal lehet notát elkövetni», s azt állítják, most van nyitva az út a maga kimentésére, hogy t. i. nem azt mondta, mit a fiscus állít. – Február 23-dikán ugyancsak Pestről válaszolja Kölcseynek, hogy «a mentségemben való ereszkedést illető kétségeimre tett nyilatkozásod józan ész szülte ép okoskodás». Megjegyzi mégis, vajjon «kell-e most derék védelembe ereszkedni». Majd így 479folytatja: «Perem folytát s végét siettetni ugyan semmi okom, de felette késleltetni sem czélom. Itt a fiscus s bíráim kijelentették, hogy a szükséges oltalmi leveleim megkapását bevárják s így a pör ellátása jó részt az oklevelek mikori megjelenésétől függ. Ezek szerint kérlek a vizsgálatoknak haladék nélküli eszközlésére, de úgy, hogy sietés mián azok a tanúk számára nézve se szenvedjenek rövidséget. Ölellek forró szent barátsággal W.»
A NAGY WESSELÉNYI SZOBRA.
480Báró Wesselényi Miklós Közép-Szolnoknak 1844 márczius 4-diki közgyűléséhez intézett felszólításában ajánlta, hogy gróf Széchenyi Istvánnak Telek-díj czímű tervét fogadja el a megye. «Ne engedjék a Tekintetes rendek másnak azt a dicsőséget, hogy Magyar honban csaknem, Erdélyben épen legelsők legyenek, kik ez üdvös és dicső terv pártolását nyilvánítsák, mind a két hon megyéit felszólítván a végett, hogy Erdélynek a közelebbi, a magyarhoniak pedig a jelen országgyűlésen követeik által ezen terv létrejöttét eszközöljék.» «Ki érdemet dicsőit, önmagát dicsőíti, a törvényhatóság, mely ezt teszi s mely a hon boldogságát eszközlő útra elől lép, jelen s jövő polgárai számára fűz soha nem hervadandó koszorút.» Közép-Szolnok rendei gróf Széchenyinek a nemzet fölemelésére, 481boldogítására irányúló tervére, annak országosan s mihamarább leendő megvalósítására a két haza minden megyéjét a pártolásra fel is hívták.
Báró Wesselényi Miklóstól van egy szép kis vers, mely jellemzi a nagy ember hangulatát. Egy franczia dáma emlékkönyvébe írta 1835-ben.
BÁRÓ WESSELÉNYI MIKLÓS.
Szilágy vármegye főispánja.
Szép hazádba térsz te vissza,
S téged ott enyhely fogad.
En hazámba, melyet védtem,
Élek, mint üldözött vad.
Midőn fészket bátran rak már
Erdők tollas lakosa,
Fészkemből ki vagyok zárva,
Hontalan a hon fia.
Wesselényi látogatói czímű versében Garay János 1846-ban mily meleg lelkesedéssel s hazafias részvéttel zengi:
482Isten hozott Zsibóról,
Megfáradt vándorok!
Saruitok fűzőjét
Megoldni lángolok.
Szent, melyről eljövétek
S megáldandó a hely,
Mondjátok el: Zsibónak
Mártyrja mit mível?
Ki tőle jő – végtére
Tán mégis hoz vigaszt;
Ki róla mond örömhírt –
Nemzetnek mondja azt.
Látók a szenvedő hőst,
Hallottuk szent szavát,
Meleg baráti kézben
Érzettük hős karát.
De ő nem láta minket !
A sas merész szemét,
Mely a napot kiállta,
Éj üli, mély, sötét.
Éj, mely nehéz bilincscsel
Szegzé le földhöz őt;
Mely égi versenyében
Megtörte a dicsőt.
S most gyászosan lekötve
Zsibó szikláihoz,
All lelki, testi kínban,
Egy új Prometheosz.
Ki nagymerő kezekkel
Az ég szövétnekét
Lehozta, földerítni
A földnek éjjelét.
S ki, mert hozzá hasonlót
Nem tűrhetett az ég –
Kaukáznak bérczürébe
Sziklához kötteték.
Így Wesselényi Miklós,
Az éjnek ostora, –
E sanda istenségnek
Lőn üldött mártyra.
Majd elmondja, hogy óriási lelkét nem bírta széttörni s keblében megmaradt a naponként kigyúló égi szikra lángja, a honáért dobogó szív lobogása. Aztán búzdítja a látogatókat, hogy hirdessék, a merre négy folyónk zúg: Zsibón miként lelék a nemzet nagy fiát.
Annak a versnek szavaival végzem a nagy Wesselényiről való emlékezésemet, a mely jellemző szép ódával Berzsenyi id. Wesselényi Miklóst síratta el:
Tekints le hozzánk hős eleid közől !
Lebegj körültünk, légy szeretett hazád
Védlelke!…
A VAK WESSELÉNYI ALÁIRÁSA.