STETKA ÉVA (1931) | A magyar irodalom története

STETKA ÉVA (1931)

Stetka Éva (1931) drámai hangoltságú lírikus. Meglepően érett, szuverén világszemléletről árulkodó kötettel jelentkezett 1958-ban (Az ébredés partjáig). Felfokozott életérzéséről, végletes szemléletmódjáról ebben még inkább a burjánzó, egymásba fonódó képek árulkodtak, melyek a Nyugat lírikusainak szecessziós hagyományaiból éppúgy táplálkoztak, mint a harmadik nemzedék költőinek álmot és valóságot egybejátszató képalkotásából. Az egyenlőtlen lépés (1963) még karakterisztikusabban fejezte ki a magányt és a szorongást, mely némelyik versben kísérteties hangulatokat szült, másutt pedig könyörgő, zsoltáros imákban kereste ellenpontjait. Stetka Éva tragikus világszemléletéről, megújuló belső harcairól hitelesen vallott olyan tiszta vonalrajzú verseiben, mint a Mert váltságunkhoz… vagy a Ha… Ezekben találta meg azokat az egyensúlyi pontokat, melynek hiánya fájdalmasan nyitottá teszi líráját, s amely legtöbbször váratlan rémségek eljövetelét sejteti. Egy virtuális, a kegyelem fényében ragyogó világot álmodott maga köré. Ebben a képzeletbeli világrendben nem érvényesek a nehézkedés törvényei, az ember rátalál a boldogság és a megigazulás forrására és megszabadulhat létének fájdalmas kínjaitól. Poétikai vonatkozásban ezek a költemények kétségtelenül kapcsolódnak az Újhold lírikusainak világához, de míg Pilinszky János vagy Nemes Nagy Ágnes általános életérzéssé transzponálták a lét drámáját, Stetka Éva költészetében az mint egyéni végzet nyer kifejezést, s annál fájdalmasabb, mennél intenzívebben fejezi ki a szorongatott, teljesen magára hagyatott, a betegség rémeivel küzdő személyiség fájdalmát. Jelképvilágát áthatják az újszövetségi szenvedéstörténet elemei, újra átéli Krisztus kereszthalálának 966minden keserűségét, s azt reméli, hogy ezek révén nyerheti el a vágyott, remélt kegyelmet, mely megszabadíthatja fenyegető rémképeitől:

Krisztus, Aki megszólalt a kereszten
segíts rajtam, mert Atyád elhagyott!

Én nem tudom, hogy miért kelle lennem,
s ha lettem, hát miért leszek halott.

Az életem egy Getszemáni kert, hol
az angyal elbújt s poharat nem ad.

Így élnek mind, kik közel a halálhoz
játsszák utolsó lázadásukat.

De egyszer lelkük kegyelem legyinti,
létük kifosztó, boldog kegyelem.
Mert váltságunkhoz mindent elveszíteni
kell, s hogy megteljünk, halni üresen.

(Mert váltságunkhoz…)

Lírájának kezdeti kísérleteivel kapcsolatban olykor a francia költészet hatását (elsősorban Apollinaire-ét és Cocteau-ét) emlegették kritikusai. De ezeket az ösztönzéseket nagyon hamar meghaladta, s mind intenzívebben igyekezett kialakítani olyan verslélegzetet, mely alkalmas fájdalmának kibeszélésére. Lírájának már-már a romantikusokéra emlékeztető eleme, hogy válságait nemcsak megszenvedi, hanem olykor ráolvasásokkal, máskor hatalmas lírai monológokban igyekezett kiírni magából, egyszersmind a szó mágiája révén meghaladni. "Lángoló homály"-ban, "fényes puskák" fenyegető látomása riasztja, "a fény elejtett vonulásá"-nak kivehetetlen jeleire függeszti tekintetét, de lírájának kezdeti ragyogó képei nem térnek vissza többé; rázárul a magány koporsója. Jellemzője, hogy szenvedélyes nyíltsággal, már-már patetikus felhangokkal kérdez rá a jelenségvilág értelmére, s mert nem találja a megoldást, egyre riasztóbbak ezek a megválaszolatlan kérdések, melyek az emberi megismerés korlátozott voltát sugallják és egy meghaladhatatlan, mind tragikusabb, sívó magányról adnak hírt.

Stetka Éva lírájának egyik legfájdalmasabb akkordja a szeretethiány sok változatban megfogalmazott bizonyossága nyomán zendül fel. "Kenyere" és "itala" "a hűvös hold ezüstje lesz" (Itthagyom), s ezen a drámai keresztúton már csak önmagában remélhet. El kell viselnie "az élet hallgatását", s talán nem járunk messze a valóságtól, ha feltételezzük, hogy ebben az élethelyzetben csak ritkán, szeszélyesen születő versei lehettek vigasztalására. Kert (1971) című kötetének drámai látomásai, "magánbeszédei" arról árulkodnak, hogy cserben hagyták reményei, vágyai, s helyettük tudatában egyre élesebbek a tél hideg, keményre csiszolt képei. Fájdalmasan sóhajt fel: "Elhervadt már a törökszegfű, / A liliom, a 967rózsa. / Csengő szól a kertek alatt, / Fehéren sarjad a fű." (Elhervadt már…), s e díszeitől megfosztott, korábbi pompáját, gazdagságát vesztett világ egyfajta végletes keserűség jelképe lesz, olyan fájdalmas élethelyzeté, melyből nagyon nehéz meglelni a kivezető utat. Stetka Éva inkább befelé, a lélek mélyvilágában tájékozódik, s onnan hozza felszínre azokat az emléktöredékeket, melyek személyes létének tragédiáját magyarázhatják. Képzeletében fájdalmaktól, ostorcsapásoktól sebzett, vonuló tömeg árnyképe sejlik föl, csupa magányos, az életben csalódott, megtört lény vonszolja magát a képzeletbeli úton, a természetbe kivetett, a halállal szembesülő emberi tragédia tapintható valóságaként, s mindüket az a tudat élteti, hogy "Nem lehet megtörni az élő szenvedést, / Az elmondhatatlant" (Elment). Nemzedékének egyik legtragikusabb tehetsége, kinek mind több versében villan fel a "várakozás" képe. Ennek az állapotnak végpontját azonban csak sejteni lehet, mert átélőjét az élet sötétsége veszi körül s bénítja:

Szobám sötét és nincsen lámpa,
Sem csillag sem egy szempár,
Mely csak nekem ragyog.

(Szobám sötét)

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me