Rózsa Sándor
Rózsa Sándor
A betyár hőse tulajdonképpen agrárszocialista, Móricz Zsigmond csak azért formálja betyárrá, hogy a kastélyt és a lázadást kiáltó szegénység életét szembeállítsa. Az igazi betyár regényét, amelyre egész ifjúságától kezdve készült, a Rózsa Sándorban írta meg, élete végén. Nagy remeklésnek szánt regényét három kötetesre tervezte, a feudalizmusból kitörni akaró magyar történelmet, illetve magyar szegénységet akarta megírni benne. Az első kötetben a Rózsa Sándorokat termő jobbágy-sorsot, a másodikban az 1848-as jobbágyfelszabadítást – a harmadik a szabadságharc bukása utáni nép életéről beszélt volna. A regény már régen élt fejében, – az első és második kötetet egy-egy hónap alatt írta, napi tíz–harminc-lapos részletekben – de a közbeszóló halál megakadályozta a teljes terv valóra váltását. A harmadik kötethez hozzá sem kezdhetett, első fogalmazásban maradt a második rész is, véglegesnek Móricz Zsigmond csak az első kötetet (Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941) tekintette. Ez a kötet Móricz művészetét teljes pompájában ragyogtatja. Ami a Sáraranytól kezdve a Tündérkerten át, a Kivilágos kivirradtigon és A boldog emberen keresztül különös értékként megvalósult regényeiben, az szinte mind felragyog itt, olyan új értékekkel, amelyek a regényt eposzi ízekkel telítik.
Miért éppen Rózsa Sándort választotta Móricz Zsigmond egyik fő művének 208szánt regénye hőséül? Az okok egyikére már utaltunk: a cselekvő jellemeket kereste, a nemzeti pusztulás szorongató érzései közben azt a keményebb, nemesebb anyagot, amelynek a nemzetbe emelésével a nemzetet is erősíteni lehet. A múlt század derekán élt Rózsa Sándor különösen alkalmasnak látszott így regényhősnek; akkor volt a szegénység követe, mikor a nép nemzetté válásának lehetőségét ígérte a történelem, sorsa egy időben összefonódott a szabadságharcéval, s a rosszul sikerült jobbágyfelszabadítás után is a fejlődéstől elzárt nép képviselője. A történelem szerencsétlen alakulása folytán a népi hős nem tud nemzeti hőssé emelkedni, hosszú időre kimarad a történelemből. A nép magára maradva magába fordul, kialakul külön morálja és külön észjárása.
Móricz Zsigmondot erre a folyamatra emlékeztette Rózsa Sándor sorsa. Itt, Rózsa Sándor korában kereste az 1940-es évek elejéig tartó "népsüllyedés" gyökereit. S úgy érezte, hogy a tegnapi történet során saját korának kérdéseire is figyelmeztethet: az 1830-as évek felmutatásával a feudális maradványok elleni harcra, a gyarmati sors ábrázolásával pedig a függetlenség fontosságára. A dátum jelzi harca időszerűségét: a Rózsa Sándor első kötete 1941-ben, a második része 1942-ben jelent meg, két esztendővel Magyarország náci megszállása előtt.
A nemzeti, a népi célok szolgálatának igénye vezette elsősorban Móricz Zsigmondot a Rózsa Sándorhoz, de erre vezette művészi ösztöne is. A realista regénynek további lehetőséget ígért a mély rétegek folklóron keresztüli megközelítése, a népi élet költészetének, a faragatlanabb, nyers, természetes emberségnek a teljesebb regénybe emelését. Ebben a mély rétegben szinte elmosódik az emberi és állati lét határa, az arc szinte mindig ugyanaz: az emberség közös vonásait mutató; a bennük ábrázolt mondanivaló könnyebben egyetemes jelentőségűvé emelkedhet. Arra a törekvésre, mely az egyetemességet a mítosz segítségével törekedett elérni, Thomas Mann Józsefét szokták idézni; Móricz Zsigmond a közelebbi folklór, a valóság-teremtette betyárköltészet regénnyé emelésével szélesítette egyetemesebb érvényűvé a Rózsa Sándorban ábrázolt tizenkilencedik századi magyar világot. Betyár-hőse túlmutat a magyar sorson: Kelet-Európa hosszú századokra jobbágyságba rekedt népeinek sorsát példázza, s az emberség minden időkben érvényes etoszát.
Az a Rózsa Sándor, akit Móricz Zsigmond az első kötetben bemutat, már-már mesehős, "a népdalok gavallérja". Ember, aki igazságot tesz, gazda, aki mindent tud, mindent számba vesz, mindent elintézhet. Már a regény elején így tűnik fel patkolatlan jó lován, hetykén, parázs szemekkel. Összegyűl köré a falu, hogy nézzék a lova patkolását, s ő leckét ad a pandúroknak "egy égően reális, mégis mesés nagy jelenetben…"
Ilyen népeposzi hangú az indítás, s ilyenek a következő fejezetek is: Rózsa Sándor beüzeni a nemes vármegyének, hogy a "szögény is ember", Pruksa doktorokat tanít rendre és fényt hasít az éjszakába: egymagában rálő a magyar fiúkat idegenbe vívő ármádiára… Most már csakugyan gazda, a szegénység meghallott szava viszi új meg új vállalkozásba, s a "lesötétedő kis házakban egyre nagyobbra gyullad körüle a mese lámpása…" Róla szól a mese, de ez a mese az alföldi tanyák népét is mutatja, akik szeretetükkel egyengetik az útját, hogy Rózsa Sándorból, a csikóslegényből Rózsa Sándorrá, a gazdává váljék a lelkükben, s színezi, befolyásolja egész életüket. A jellemeket 209árnyaltan mutatja be. Rózsa Sándornak számbaveszi valamennyi, az adott helyzettől függő érzéseit, gondolatait, a társadalomban való helyét, szerepét, az asszonnyal, az öccsével, a betyártársaival való kapcsolatát; a testvért, a férfit, az emlékeket, a feladatokat, mindent, ami az embert formálja. Nem elemző ez a jellemrajz, hanem láttató, érzékeltető, s ilyen láttatón, érzékelhetőn idézi fel a múlt századi vadvizek, nádasok, parasztok és pásztorok életét. Ami az Erdélyben csak egy fejezet volt, itt egész regény, külön világ, magára utalt; az uraival való szakításra érett.
S ez már nem mese. A fényesedő legendát, a nép vágyaiban táplált mesét és a szigorú történeti valóságot egyszerre fogalmazza a regény. A betyár-költészet, a társadalmi korkép és tájrajz együttesen egy gyarmati sorban élő feudális ország képét adja.
A népéletet belülről, a történelmet alulról nézve ábrázolja Móricz Zsigmond, az élet nagy összefüggéseit világosan látó ember tekintetével. Regényben az szólhat ilyen hitelesen belülről, szinte a fonóbeli mesemondó természetességével, aki a regényírásnak azokat a titkait is tudja, amelyeket a naturalizmus és a realizmus kívülről és felülről nézése ad, s aki már egy elintézett élet – személyes élet – nyugalmával szólhat. Korábbi műveiben Móricz olykor szinte "beleállt" a hősbe, erős szubjektivizmus színezte a sorsokat, itt szinte személytelenné válik, felolvad lelkével a mesét formáló közösségben. Még Rózsa Sándort is így rajzolja, pedig Rózsa Sándor Turi Daninak és Báthory Gábornak – a lelkéhez nagyon is közel álló szép szilajoknak – őserő-romantikától megtisztult rokona.
Móricz Zsigmond mesélő kedve talán itt a legteljesebb. Meséje a természet bőségével és spontaneitásával áradó, oly varázslatosan örökíti a műbe a természeti és emberi szépet, ahogy csak az élet ritka pillanataiban tűnhet fel még a szem előtt is. Nádasok, mezők, csobogó erek, tavaszi rétek – az olvasó még az illatukat is érzi – s tanyák, emberek, lehetőségek és ostoba hiányok: a korabeli Alföldről minden, mindenki megjelenik a tiszai áradat nyugalmával folyó mesében. A nyelv a tájhoz, emberekhez igazodik: a Szeged-környékiek bugyogó, színes, minden pátosztól mentes nyelvén beszélteti a hősöket; olykor ezen a nyelven fogalmazza még saját gondolatait is. Nem naturalista elképzelésből. Nyelvében a "magyart, az emberit, s a mindnyájunkkal közöset" akarta, csak színt keresett a szegedi tájnyelvben, s jelezte, hogy az úri és paraszti világ még nyelvében is mennyire más. "E táncvigalom emlékezete szívem húrjain visszhangzand" – rebegte táncosnője előtt egy ifjú úr a szegvári bálon, s édeskés zöngésébe belevág a fustélyos betyárok kemény szava: "Héj, az atyaistenit, valahun egy van köztetök, urak! Hát jól esik mulatni, mikor münk éhössen fagyunk el a sütét éccakában!." – Sok helyütt pontatlan a regényben a "szögedi hangokba" való "átkottázás"; értelme azonban nyilvánvaló, s eredménye is: a hősök gondolatain haladó beszéltetéssel a magába záruló népi világ rajzát teljesebbé, a fent és lent közötti szakadást pedig érzékletesebbé tette.
A Rózsa Sándor első kötetének még egy szembetűnő sajátosságára kell feltétlenül figyelnünk: a népdalok epikai felhasználására. A Rózsa Sándorról szóló nóta ("Mikor Rózsa Sándor | felül a lovára, | arany-rojtos gyolcs gatyája | sej haj úszik a Dunában") már az első jelenet álmélkodó parasztjainak száján formálódik, s végig követi Rózsa Sándort. A népdaloknak az 210epikában többnyire csak színező szerepük van, Móricz a népdalokat szerkezeti, lényegi elemmé emeli, népdalmotívumokra építi regényét. Az illusztráció helyett nála a népdalok cselekvő személyiséget nyernek, az emberek dalokban beszélik ki magukat, dalban ragyogtatják fel belső értékeiket. Népdal, illetve népballadai hatásúvá hangszereli Móricz Zsigmond itt az epikát, napfénnyel telíti, s mítoszi villanásokkal.
Amit mondtunk, az a Rózsa Sándor első kötetéről igaz, hiánytalanul, a második kötettel máig sem békéit meg egészen a köztudat. Történetietlenséget, mozaikra töredezettséget emlegetnek vele kapcsolatban, a "töretlen erejű pusztai képek vérszegény történeti kartonokká" nagyítását. Ezzel a kötettel – Rózsa Sándor összevonja szemöldökét – Móricz Zsigmond is elégedetlen volt. Írás közben is könnyebbnek érezte, mint az elsőt; az elkészült művet, elsősorban Kossuth szerepének a tisztázatlansága miatt át akarta írni.
A sokrétű anyagot első nekigyürkőzéssel nem tudta Móricz Zsigmond maradandó formába önteni. Amit a tudomány és a szépirodalom előtte mondott 1848-ról, arra alig-alig építhetett. 48-ért inkább csak lelkesedtek, – vigyázva persze, hogy túl ne hevüljenek – a szabadságharcot mint szép színjátékot nézték, páholyból, amelyet igazi hősök játszottak egykor el, és statisztaként a nép; arról, hogy ennek a népnek nemcsak statiszta-szerepre volt és van igénye, hogy a nemzeti egység nem volt vita nélküli, s hogy a nagy küzdelem igazi célját végre szükséges lenne megvalósítani, – nemigen szóltak a legendák. Egy-egy írás persze figyelmeztetett a 48 parádés eseményeiből kimaradt rétegekre is – a szabadságharc alulról nézett képe töredékesen már fel-fel villant Adynál, Illyésnél, Darvasnál, Veres Péternél, s már korábban Szabó Ervinnél – de rájuk legerőteljesebben Móricz Zsigmond fordította a figyelmet. A jobbágyság életéről, a szabadságharc és a parasztkérdés összefüggéséről, a történettudományt megelőzve adott költői freskót, s a freskóra a maga korát is ráfestette. Rózsa Sándor "csak ürügy" volt, az "ország dolgát" tárgyalta ebben a kötetben. Sietett elmondani a múlt üzenetét, okulásként.
1848-ban – mondja regényében – a parasztság érett volt a felszabadulásra, s az idő – a feudalizmus általános európai válságának ideje – alkalmas arra, hogy helyes politikával, belső demokratizálással, a népi erők mozgósításával kivívja a magyarság nemzeti függetlenségét. Így kerül a regény középpontjába a jobbágyfelszabadítás kérdése. Ezen méri a 48-ban szereplő osztályok és történelmi személyiségek forradalmiságát. Csak ezt a kérdést nézve, 48 nem a forradalmi gondolat győzelmét jelenti; a középnemesség fél a földosztástól, a kormányzat ebben a vonatkozásban a forradalmat akarja "veszélyteleníteni". Ezen a mértéken a nagy nevek, Kossuth és Deák értéke is devalválódik, s megnő a Rózsa Sándoré. "A magyar revolúciót, a magyar dicsőséges forradalmat két név hajtotta végre – mondja – Petőfi Sándor meg Rózsa Sándor." Szerinte a nemesi vezetés elsikkasztotta a forradalom demokratikus tartalmát, a szegényparasztság életében nem történt semmi, "egész 48 törvénytára nem is volt vívmány, csak részletekben".
Petőfi egykori álláspontjával rokon ez a felfogás, de részben mégis történelmietlen, – 48 olyan polgári forradalom volt, melynek vezetője csakis a középnemesség lehetett – s ez a regényen belül elrajzolásokra vezetett. Rózsa Sándor központi hőse volt a jobbágy világnak, de már kevésbé a szabadságharcnak. 211A szabadságharc ábrázolása körülötte még akkor sem lehet teljes, ha alakját, tisztánlátását az író megnöveli. A néphez, amelyet Rózsa Sándor képviselt, a politikai élet eseményeinek többnyire csak a tört hullámverései jutnak el, az írónak többször meséje egységét kell megbontani, hogy Rózsa Sándort színen tarthassa. Mozaikszerűen váltogatják egymást a paraszti és nemesi élet képei, Rózsa Sándornak és a kor vezető embereinek a portréi. S ezek a kegyetlen élességű portrék is vitathatók egy-egy ponton. Kossuthot, Deákot, Eötvöst, Jókait, Keményt elmarasztalás éri, mert nem voltak elég viharzók, mert megfontoltságukkal belefulladtak a mindennapok "percmutató lassúsággal haladó ütemébe". Csak Petőfit érzi igazán forradalmárnak, a becsület, a karakter, a kristálytiszta akarat "mániákusának", aki a körülmények kényszerítő nyomásának sem engedett. Ő lehetett volna talán regényének igazi hőse is.
Történelmietlen volt a kritikája a korral, a hősökkel szemben? A regény írása, a felülről jövő reformgondolatok idején volt jogosultsága: a kompromisszum nélküli népforradalmi megoldást hirdette; a merészséget, a mindentvállalást. A "történetietlenség" jórészt abból fakadt, hogy saját kora bajaira tapad szívszorító figyelemmel. Rózsa Sándor – idéztük már – csak "ürügy"; az "ország dolgát" – a tegnapiét és a maiét – tárgyalja. Ezért van még tévedéseinek is pátosza.
Ezeket a tévedéseket, vagy legalábbis egy részüket, ha ideje lett volna a tervezett átírásra, bizonyára kiküszöbölte volna, s talán a betyár-hős adta ábrázolásbeli problémáknak is szerencsésebb megoldását találta volna. A szándék: alulról nézni a történelmet, a történelem viharaitól felkavart, de abban alig részes kisember szemével – hatalmas volt, olyan vállalkozás, amely legjobb eredményeiben Reymont, Steinbeck nagy parasztregényeire emlékeztet. Az első kötet – Rózsa Sándor a lovát ugratja – a legjobb betyárregény, a második kötet töredékes voltában szintén a regény egy újabb fajtáját ígérte, amelyben az író mindent elmesél, amit tud a korról, eggyé ötvözve a publicisztikát, néprajzot, riportot, legendát, történeti kritikát és népmesei képzeletet. A Rózsa Sándor-regények riasztó lövésként csattantak az éjszakában, különösen a második kötet. A riasztásra mindenki saját álláspontjából felelt. Olyan vihar kerekedett a regény körül, mint Móricz-könyv körül még soha. A jobboldal tiltakozott "az erkölcsi világrendet" megsértő Rózsa Sándor "népi ideállá" nagyítása, vagyis a népforradalom eszménye ellen; a polgári értelmiség csak a líraiságot és gyöngédséget fogadta elismerőn a hősből. A népiek ünnepelték a Rózsa Sándort, de az ő ünneplésük sem volt egyértelmű. Méltatták a hősben a történelmi vágyálmok kifejezőjét, s egyben keresték benne a "mély magyarság", a szellemi forradalom és a harmadik út igazolását.
A vitában nemcsak a Rózsa Sándorról volt szó, hanem a népi irodalomról és a magyar történelem további útjának a lehetőségéről, illetve irányáról; ezért volt olyan heves a hangnem. Móricz Zsigmond csalódottan nézhetett körül: mennyire értetlenül fogadják élete egyik legnagyobb művét.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
